Kezdem a jó hírrel. A háború első napjaiban váratlanul mérsékeltnek és a világ közvéleményére odafigyelőnek bizonyult a Bush-adminisztráció. Erről pedig igazán nem volt híres, inkább diplomáciai arroganciájával jeleskedett idáig, a kiotói egyezmény felrúgásával, a nemzetközi emberi jogi bíróság hatáskörének el nem ismerésével, s legutóbb, az iraki háború előkészítésekor az ENSZ negligálásával. Most azonban a korábban beígért elrettentő szőnyegbombázások helyett módjával használta légierejét, megkerülte a nagyobb városokat, hogy ne kelljen utcai harcokat vívnia, s ezáltal mérsekelje a civil áldozatok számát - amennyire meg tudjuk ítélni, idáig meglehetősen sikeresen.
De egyébként nem sokan hisznek a Pentagon szóvivőjének, aki naponta bizonygatja: a háború menetrend szerint zajlik. Mintha nem ilyen menetrendet ígértek volna korábban. Már az első órák rosszul sültek el - a Huszein meggyilkolására küldött precíziós rakéták néhány őrt öltek meg, de a főnöknek volt elég esze, hogy ne ott várja a háború kezdetét, ahol a CIA mesterkémei szerint bujkált. Lehetett aztán magyarázkodni. Hogy akit a tévében mutogatnak az irakiak, az nem is Huszein, vagy ha mégis ő, akkor a filmet még halála előtt vették fel, hogy jól becsapják a népet. A CNN is nehezen talál képeket az amerikai zászlókat lengető, lelkes, felszabadított irakiakról, nem dezertálnak tömegesen iraki katonák, számottevő katonai és partizán-ellenállásról számolnak be még a legkonzervatívabb hírcsatornák is. A CNN dögunalmas - ugyan ki bámulja reggeltől estig, mint azt tettük jó sokan az Öböl-háború idején. Északon a kurdok az amerikai légierő segítségével meg-megkergetik ugyan az iszlám fundamentalistákat (akik persze soha nem voltak Szaddám Huszein fennhatósága alatt), de ez is inkább az afgán macska-egér játékhoz hasonló, ma elkergetik a partizánokat egy faluból, hogy holnap megjelenjenek egy másikban. Vannak, akik azt gondolják, Afganisztánban ma erősebbek a fundamentalisták, mint egy évvel ezelőtt. Csak most más barlangokban bujkálnak. A legkínosabb idáig persze nem is az, amiről hallunk, hanem inkább az, amiről nem ad hírt a Pentagon. Néhány napja már azt jelentették: Irak egyharmada amerikai ellenőrzés alatt áll - no, de hol a csodában vannak a tömegpusztító fegyverek? Idáig az amerikai hadsereg semmivel nem volt hatékonyabb a "lefegyverzésben", mint az ENSZ-felügyelők. Az eddigi legnagyobb "fogás" egy kiképzőtábor volt, ahol a vegyi fegyverek elleni védekezésre oktatták az iraki katonákat. Kínos. Csodálom, hogy a háború ellenzői nem csinálnak nagyobb ügyet ebből. Mindent egybevetve: mind ez idáig szép kis felszabadításnak néz ki az egész ügy. Mintha a felszabadítottak nem is akarnának annyira felszabadulni (vagy talán nem gondolják, hogy olyan fene nagy szabadság vár rájuk egy amerikai katonai adminisztráció, esetleg egy Huszein helyébe ültetett emigráns kormány alatt).
H
Ez persze mind csak lassítja, de aligha akadályozhatja meg az amerikai katonai győzelmet. Nem egy hétig tart, hanem kettőig vagy háromig, de Bagdad elesik, és persze találnak majd legalábbis valamennyi vegyi és biológiai fegyvert is. Egy kicsit - de nem túlságosan - elhúzódó háború inkább használ, mint árt a már a választási kampányra gondoló elnöknek - a papa túl gyorsan nyerte meg az Öböl-háborút, George W., mint annyi minden mást, ezt is ügyesebben időziti. Nem akármilyen politikussal van dolgunk, az biztos.
A legrosszabb hír azonban a növekvő feszültség az Egyesült Államok, Szíria és Irán között. A háború első hetének a végén beindult szócsata a konfliktus regionális háborúvá terjedéset sejteti. S igaz, ami igaz, ha már elnyomott népeket kell felszabadítani, az ugyancsak ráfér a szíriaiakra is meg a perzsákra is (no meg a világ felére vagy nagyobbik felére).
H
A háború végét meg csak-csak látjuk, de kezdődik-e béke ott, ahol véget ér a háború, vagy egyik háborúból csúszunk majd a másikba?
Provokatív előfeltevésem: a retorikával van baj, s ennek a gyökerei visszanyúlnak 2001. szeptember 11-ig. Ez a nap Bush elnök legnagyobb és - a történelem talán úgy fogja megítélni - legfatálisabb napja volt. A hírek szerint, amikor a terrortámadás elkezdődött, az elnök egy iskolát látogatott, és éppen gyerekekkel diskurált szívélyesen, amikor egy szárnysegédje fülébe súgta, hogy már a második gép találta el a Világkereskedelmi Központot. Bush állítólag - lehet, hogy ez persze legenda - abban a percben megtalálta a formulát: "Ez háború Amerika ellen!" Amerika háborúba lépett, s azóta is háborús állapot van. Ma délelőtt a repülőtérről hazafelé jövet a taxiban éppen egy háborúpárti talk-back show-t hallgatott a sofőr. Ilyesmit mondott az egyik betelefonáló: "Ezek a békepártiak! Ki nem akar békét! No, de azt csak nem mondják, hogy nem volt már háború, mielőtt megtámadtuk Irakot?!" Bushról sokan állítják: buta ember. 2001. szeptember 11-én zseniális volt. A terrortámadás órájában megindította a hadüzenet nélküli permanens háborút. S mi lehet jobb egy hivatalban levő elnöknek, mint egy (amerikai) áldozatokat alig kívánó háború. A bushi retorika zseniális volt, de fatális is. Mert hogy lehet véget vetni ennek a permanens háborúnak, amelyik nemcsak hadüzenet nélkül folyik, de nincs se pontosan meghatározott célja, még csak pontosan meghatározott ellenfele sem?
A "háború" retorikájában az a félelmetes, hogy a történelmi analógiák miatt nemzetközi, országok közötti konfliktust implikál. Hadseregeket, melyek harcban állnak egy másik ország hadseregével. De szeptember 11. "háborúkénti" jellemzése katasztrofális félreértése annak, ami történt. Érvelhetnénk azzal, hogy 1989 óta nincs háborús helyzet a világon. Nincsenek egymással szemben álló hatalmak, melyek viszonylagos erejüket katonai potenciáljukkal mérik, s melyek között a végső leszámolás a háború. Az "új világrendetlenség" forrása nem katonai vetélkedés, hanem éppenséggel katonai potenciállal egyáltalán nem rendelkező, országokkal nem azonosítható nemzetközi terroristaszervezetek öngyilkos akciója. A Világkereskedelmi Központ ellen nem tömegpusztító eszközöket használtak, hanem öngyilkosságra fanatizált vagy elkeseredett embereket, papírvágó késekkel felszerelve. Ezért a nemzetközi terrorizmus elleni harc leghatékonyabb formája, hogy elveszik a körömvágó ollót, mielőtt a repülőgépre szállnánk, s műanyag villával kell megennünk a rizses rákot a businessosztályon. A terrorizmus nem katonai, hanem rendőri ügy - s a legjelentősebb eredményeket a szeptember 11-i támadás szervezői ellen nem az afganisztáni háború, hanem a legkülönbözőbb országok rendőri szervezeteivel való együttműködés érte el.
H
De a retorika retorikát szül. Először terrorizmus volt, ami ellen háborúzni kellett, aztán, amikor Irak felelőssége szeptember tizenegyedikéért megállapíthatatlannak bizonyult, akkor a háború célja a lefegyverzés lett, s mára már a felszabadítás a cél. Futóhomok. Hol kezdődik a béke?
A bushi forradalommal szembeni retorikai "ellenforradalomra" várok. A béke akkor kezdődik majd el, amikor rájövünk, a világ új rendjében a háborúk, a nagy hadseregek, a világ sokszoros elpusztítására alkalmas nukleáris arzenálok már idejüket múlták. Az országok - s a globalizálódó világban már nem is annyira országok, mint inkább szervezetek vagy éppenséggel kultúrák - közötti vetélkedéseket nem tankokkal, repülőgép-anyahajókkal, bombázokkal vívják. A terrorizmusnak pedig ezekben a gazdasági, politikai, kulturális csatákban eszköz nélkül maradtak autodaféi, amit a nagyhatalmak hadseregei se megelőzni, se megakadályozni, még csak megbüntetni sem tudnak.
Ez év februárjában Firenzében különböző európai nemzetiségű kollégáimmal beszélgettünk - az Irak elleni háború volt a téma. Kollégáim az amerikai "imperializmusról" beszéltek, az Európai Unió nem létezik mint katonai hatalom, az egyetlen katonai erő az Egyesült Államok, ezért az USA diktál majd az egész világnak. De miért? - próbáltam tudakolni. Kit érdekel az amerikai katonai potenciál? Az EU-nak nem kell tartania az USA katonai izmaitól. Amerika majd lökdösődik Irakban, Dél-Jemenben vagy ki tudja, hol, de már Kínával vagy Oroszországgal se kerülhet többé katonai konfliktusba, nem is beszélve igazi kihívóiról a világhegemóniáért folytatott versenyben: az EU-ról és Japánról. Egyszer csak rájövünk, hogy a 21. században már nem számítanak a hadseregek, sokszorosan túlfegyverkezett az Egyesült Államok, a világ rendjének a fenntartására hatékony nemzetközi rendőri erők igényeltetnek, nem hadseregek.
Nem volt nagy sikerem. Kollégáim vagy naivnak, vagy bolondnak gondoltak. Az Irak elleni háborút követő békére várva mégis újra fel kell tennem a firenzei kérdéseimet. Nem lehet-e, hogy egy 20. századi s ma már archaikus, érvényét vesztett retorika csapdájában vagyunk, s a béke majd akkor következik be, amikor rájövünk: nem a háború a megoldás az új problémáinkra? Már Jugoszlávia sem volt háború, ezért kérdéses mondjuk, hogy Szerbia bombázása volt-e a leghatékonyabb válasz a kosovói válságra. No, de szeptember 11. aztán igazán nem háború, a szó semmilyen értelmében.
H
Az elmúlt másfél év amerikai belpolitikájának egyik legkülönlegesebb fejleménye, hogy a Demokrata Párt politikusai mennyire eszköztelenek a bushi retorikával és az ebből következő, katasztrofális következményekkel járó gazdaság- és külpolitikával szemben. A 2000 óta makacsul húzódó gazdasági visszaesést persze nem a Bush-adminisztráció okozta, de az biztos, hogy az elhúzódásához, illetve mélyüléséhez a deficites bushi politika ugyancsak hozzájárult. Ha Bush kinyitja a száját, másnap a Dow Jones 200 pontot esik. S a külpolitikáról még nem is szóltam: az észak-atlanti együttműködés aláásásáról, az "új Európa" kijátszásáról a "régi Európával" szemben. Másfél év után, amikor a Demokrata Párt még csak kísérletet se tett arra, hogy mindezeknek a gazdasági és külpolitikai hibáknak - igazán el lehet mondani: ez több mint bűn, ez már hiba - a gyökerét, szeptember 11. háborúkénti értelmezését felvesse. A szimptómákat - a költségvetési deficitet, a gazdaság stagnálását - támadta már a 2002. őszi választásokon a Demokrata Párt, s ma már akadnak háborút ellenző demokrata politikusok is, de hiányzik a pártból a politikai ellenkoncepció. Clinton kínos távozása után vezetés nélkül maradtak. Érdekes a párhuzam e tekintetben a Demokrata Párt és a Fidesz között. Mindkét párt hajszállal veszített, nagyon szoros választási versenyben, mégis a választások után az amerikai demokraták is meg a magyar fiataldemokraták is olyan fejvesztetten viselkednek, mintha megsemmisítő választási vereség lenne mögöttük. A világnak persze nagyobb baj, hogy a leghatalmasabb országban megtorpant a kormányzó párt és ellenzék demokráciához annyira szükséges dialógusa, s e fontos történelmi pillanatban nincs ellenszere a bushi retorikának. Talán a következő elnökválasztási kampány megszüli az általam várt retorikai ellenforradalmat. Ha nem, akkor tovább sodródhatunk egyik háborúból a másikba, a permanens háborúba, béke nélkül.
A szerző szociológus, a Yale egyetem professzora.
