Kovács Kristóf: Lábjegyzet falra nem kerülő firkákhoz

publikálva
2003/11. (03. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

APáva utcai Holokauszt-emlékmúzeumnak, úgy tudni, lesz egy fala. Valószínűleg szükség is lesz rá: ha nem lenne, könnyen elképzelhető, hogy az arra sétálók, persze nem mind, tíz arra sétálóból mondjuk hét és felen, megrovó pillantásokkal méregetnék az objektumot, három egész három tized arra sétáló pökdösné is azt. Másfelől persze az is igaz, hogy egy fal táptalaja is egyben a falrafirkáknak, melyek mondott objektum falának esetében alighanem elrugaszkodnának a műfaj hagyományos toposzaitól, és a Norbi love Timi, valamint a Jimmy a kiráj és társaik nyomában hamarosan felbukkannának a politikai-társadalmi kérdéseket boncolgató feliratok, az emlékmúzeum fennkölt hangulatát megzavarni igyekvők - bár utóbbi eshetőséget némiképp korlátozza az a körülmény, hogy a fallal szemközt a Páva utcai őrszoba (IX. ker. rkapság) büszke épülete ostromolja a fellegeket, és kinek van kedve egy gumibottal felruházott közintézménnyel szemközt egy társadalmi üzenettel felruházott közintézményt meggyalázni?

APáva utcai Holokauszt-emlékmúzeumnak, úgy tudni, lesz egy fala. Valószínűleg szükség is lesz rá: ha nem lenne, könnyen elképzelhető, hogy az arra sétálók, persze nem mind, tíz arra sétálóból mondjuk hét és felen, megrovó pillantásokkal méregetnék az objektumot, három egész három tized arra sétáló pökdösné is azt. Másfelől persze az is igaz, hogy egy fal táptalaja is egyben a falrafirkáknak, melyek mondott objektum falának esetében alighanem elrugaszkodnának a műfaj hagyományos toposzaitól, és a Norbi love Timi, valamint a Jimmy a kiráj és társaik nyomában hamarosan felbukkannának a politikai-társadalmi kérdéseket boncolgató feliratok, az emlékmúzeum fennkölt hangulatát megzavarni igyekvők - bár utóbbi eshetőséget némiképp korlátozza az a körülmény, hogy a fallal szemközt a Páva utcai őrszoba (IX. ker. rkapság) büszke épülete ostromolja a fellegeket, és kinek van kedve egy gumibottal felruházott közintézménnyel szemközt egy társadalmi üzenettel felruházott közintézményt meggyalázni?

Megfelel továbbá a fal mint gondolat az intézmény szellemének is. A Holokauszt-emlékmúzeum végül is elsősorban a zsidókról szól, és a zsidók köré (ebben zsidók és nem zsidók zöme általában egyetért) nem árt egy fal, amelyen kölcsönösen nem látszanak át, és amelyet a történelmi helyzet hirtelen változása esetén nem kell pánikszerűen felhúzni, hiszen eleve ott van. Elég kitenni rá a táblát a hirtelen megváltozott történelmi helyzetnek megfelelő szöveggel, és amelynek - a történelmi tapasztalat ezt mutatja - mindkét oldalon engedelmeskedni fognak. A kintiek azért, mert nem az ő bőrükre megy, a bentiek azért, mert szokásuk megbízni az általuk kötött szövetségekben, a másik szerződő fél pillanatnyi magatartásától függetlenül.

Megbíznak az államban, amelynek polgárai, hogy az adófizetés, a társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális életben, továbbá az esetleges honvédelemben való részvétel fejében nem indít évtizedekre kihúzódó, a létfeltételeket fokozatosan ellehetetlenítő, a nyílt agressziót fokozatosan, kiskanalanként adagoló - tehát a védekezéshez vagy legalább meneküléshez kellő sokkhatást előre hatástalanító - irtó hadjáratot zsidó polgárai ellen.

Megbíznak továbbá a társadalomban, polgártársaikban, hogy megértik: az az állam, amely egyes polgárait elnyomja, kifosztja, emberi méltóságából kiforgatja, végül létében fenyegeti, valójában összes polgárát elnyomja, kifosztja, emberi méltóságából kiforgatja, végül létében fenyegeti, hiszen a polgárok egyes csoportjainak kipécézése nem megy az összes polgár feletti totális kontroll nélkül.

És végül megbíznak az Örökkévalóban, a világmindenség királyában; és a holokauszt, bár ki tudja, még hány generációra előre tönkretette a zsidó élet minden normális formáját (Izraelen kívül - ahol azonban ez az egész valami gyöke- resen másról szól), a vallásnak nem lett sarkalatos pontja, mint amilyen volt például a Kivonulás, a babiloni száműzetés, vagy lesz az armageddoni csata. Auschwitzon, mondhatni, vallásilag túltettük magunkat. Be lehet illeszteni a szövetség és a kiválasztottság rendjébe - vagy ki lehet szállni. Lehet a zsidó ateista; lehet politikomessianisztikus, bár ez a XX. században eléggé lejáratta magát; vagy szegődhet alternatív vallások hívéül, bár ez a végén mindig abba torkollik, hogy az ember színes göncökben kezd járni, magokat eszik, és borzasztóan csúnya és agresszív nőkkel ragad egy életre össze. Lehet alkohol- és drogfogyasztásba menekülni (bár utóbbi lehetőségről én csak hallottam) a zsidó életformából való - de a zsidó szellemiséggel nem feltétlenül szakító - kilépés demonstratív gesztusaként.

Kikeresztelkedni viszont nem lehet többé, nem is igen van már hova. A zsidó, bármekkora misztikus élmény érje is, mégiscsak a saját istenét viszi tovább a kereszténységbe, legfeljebb felcicomázza kissé (amitől egyébként tényleg rögtön megnyerőbb lesz az Örökkévaló, ezt bárki beláthatja, aki hallott már orgonát is, sófárt is), és megnyugvással cseréli fel eddigi bonyolult, egész életét, leghétköznapibb tevés-vevését is meghatározó viszonyát, ami istenéhez fűzte, a kereszténység tiszta és világos üzletére. Arra, hogy egy végeredményben alig valamire kötelező absztrakt hitért cserébe meg lehet kapni az örök üdvösséget.

Nem lehet továbbá hagyni az egészet a fenébe. Nem lehet többé anélkül élni; legalábbis nekem és a többi, negyven és a halál közt evickélő, vallását nem gyakorló, vallásának külsődleges jegyeit magán nem viselő, a zsidó életformából kilépett (bár utóbbi lehetőségről a többiek is csak hallottak) zsidónak nem sikerült egyetlen nyomorult napot sem eltöltenie valamilyen szintű zsidózás nélkül. Ezek általában nem agresszív zsidózások, ó, nem. Ezek posztholokauszt zsidózások, hangvételük a társadalmi élet szerves részéve emeli őket, nagyjából arra a szintre, mint amikor a rákostól megkérdezik, hogy van. Gyakorlói egytől egyig kifejezetten helytelenítik a holokausztot, baráti körükben egymást érik a zsidók, tán még családfájuk valamely távoli ág-bogán is ott csimpaszkodik egy példány, Offenbachot a maga keretei közt legalább akkora zeneszerzőnek tartják, mint Wagnert, tulajdonképp maguk sem értik, miért is említették meg ezt a dolgot, tényleg.

Beszélnénk másról mi is, ám lehetetlen. A holokauszt után ugyanis tényleg képtelenség normális zsidó életet élni. Történnek rá kísérletek: mielőtt azonban idejük lenne beérni, az aktuális politikai hatalom így vagy úgy, de közbeszól, és lehetne, ha lehetne kezdeni az egészet elölről. Most például Holokauszt-emlékmúzeum létesítésével.

Egy holokauszt-emlékmúzeum, szemben más múzeumokkal, nem csupán emléket állít a múltnak, de ébren is tartja a múltat, amennyiben kiállítási tárgyai nem elsősorban a vitrinjeiben bemutatandó tárgyak, hanem a látogatói. Az emlékezők és a megemlékezők. A gyászolók és azok, akik csak annak hisznek, amit a saját szemükkel látnak. Az iskolai osztályok és mindazok, akik úgy mennek be, hogy a holokauszt számukra absztrakció, és úgy jönnek ki, hogy ezentúl konkrét képek jelennek meg bennük, ha ezt a szót hallják.

Persze ezután sem fognak tudni mit kezdeni vele.

Nem az ő hibájukból és nem a múzeuméból: a holokauszttal nincs mit kezdeni. A holokauszt egyik legnagyobb borzalma, ami felfoghatatlanná és túlélhetetlenné teszi, az az, hogy áldozatait is minősíti, nem csak a tetteseit. A minősítés itt nem erkölcsi m.-et jelent, a holokauszt nem a tagadása az erkölcsnek, hanem hatályon kívül helyezése, a holokauszt nem tárgyalható erkölcsi kategóriaként. (Ahogy nem tárgyalható erkölcsi kategóriaként az emberiség történelmének korábbi holokausztja sem, ami Afrikában zajlott le, miután az európaiak gyarmatosították, és kísérletet tettek az őslakosság kiirtására, majd ennek kudarcba fulladása után olyan állapotokat hagytak maguk után, amelyek - tudjuk. A rabszolgaságot azonban nem az emberiség magába szállása szüntette meg, hanem annak a makrogazdasági szerkezetnek és ipari infrastruktúrának a kialakulása, amelyben 1 fogyasztó többet ér, mint 1 termelő. A holokauszt semmiféle kategóriaként nem tárgyalható, nincsenek tanulságai, és nincsen rá adható válasz.

Holokauszt-emlékmúzeumot tehát nem szabadna létrehozni, bármilyen fájdalmasan hangozzék is ez, azáltal, hogy végkövetkeztetésében megegyezik azokéval, akik az emlékmúzeumot azzal ellenzik, hogy a zsidók hagyjanak fel végre sebeik nyalogatásával (és esetleg nem is teszik hozzá, hogy ezáltal előnyöket csikarjanak ki maguknak, mint teszi számos, a kérdésbe szélsőjobbról belejammeroló atyafi).

Ha egy kormány, egy társadalom valamiféle közintézmény létesítésével kíván hozzájárulni a holokauszt mint potenciális veszély megelőzéséhez, akkor nem a zsidó halálnak kéne emlékmúzeumot állítania, hanem a zsidó élet újrakezdéséhez kéne segítséget nyújtania. Ha a zsinagógából emlékmúzeum lesz, az azt bizonyítja, hogy a zsinagógának vége, a Páva utcában nem gyűlik többé egybe tíz+ férfi, még péntek esténként sem, hogy megköszönje Istenének mindazt, amit adott, például azt, hogy a holokauszt nem érte el a célját, pedig mi mindent bele nem feccöltek: a nép mégis megmaradt. A tíz+ férfi persze nem gyűlik többé egybe, legalábbis még jó néhány generáció felnövekedéséig nem: de egy kormány, egy társadalom hozzájárulhatna a hiány pótlásához. A teológiai főiskolák tanrendjükbe iktathatnák, legalább fakultatív szinten, hogy növendékeik egy-egy péntek estére álljanak be a tíz+ férfi egyikének. A (mindenkori) kormány polgári szolgálatosok számára tehetné lehetővé ezt a szolgálatot, támogathatna erre a szociális terepmunkára (mert az: segítségnyújtás egy lelki trauma túléléséhez) is szakosodó civil szervezeteket - ha akad önkéntes jelentkező erre a feladatra, de miért ne akadna? És ha a Páva utcai zsinagóga zsidó imádkozói el-, urambocsá´ befogadnák a soraikat feltölteni érkezőket, ami már korántsem annyira garantált, pedig a holokauszttraumából kikeveredni enélkül elképzelhetetlen. Technikailag mindez kivitelezhető volna, tudom: kamaszkori zsidó identitási felhorgadásomban péntekenként jártam tíz férfi egyikeként imaházról imaházra, holott nem kaptam zsidó neveltetést, imádkozni, héber betűket olvasni nem tudtam; és mégis, amíg a neológiához tartottam magam, sosem buktam le, míg végül egy ortodoxok imaházába is bepofátlankodván, az imaszíj ki nem fogott legendás (bár nem épp effektivitása révén legendás) kézügyességemen.

Vagy, ha mindehhez már végképp késő, alakulhatna a Páva utcai zsinagógában egy kulturális intézmény, mint két sarokkal odébb a Trafó: profiljában a magyar zsidó hagyományok folytatásának, újraélesztésének kísérletével, nyitva bárki előtt, aki az utcáról beesik. A lényeg ez utóbbi kritérium: egy nyitott és nyílt fórum, egy kreatív és otthonossá tehető városszeglet, találkozási pont zsidók és nem zsidók között. Rabbik magyarázhatnának benne mindenről, akár a megmagyarázhatatlanról, a holokausztról is. Felléphetnének benne klezmerzenészek, akik óhatatlanul nem klezmerzenészeket vonnának maguk után. Oktathatnának benne táncot, ha muszáj, szem előtt tartva azt az emléket, mekkora segítséget adott a Kádár-időkben a magyar identitás megőrzéséhez a táncházmozgalom. Taníthatnának benne jiddisül, mielőtt ez a kevés írásos hagyománnyal rendelkező, mindazonáltal döbbenetes kifejező erejű, szóképvilágú nyelv ki nem hal az emlékekből is. Művelhetnének benne, mit tudom én, mit: az első években nyilván nyögvenyelősen menne minden, de aztán, ha a holokauszt tényleg nem érte el a célját, a nép megmaradt, és más népeket sem vitt el visszahozhatatlanul az ördög, majdcsak kialakulna, kialakítaná magát.

Az emlékmúzeum viszont, még ha hozzáteszi is, hogy nem volt szép tőle, azt mondja, hogy: elérte.

A szerző zsidó.

publikálva
2003/11. (03. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk