Mindenki ismeri a kölcsönadott teáskannáról szóló régi viccet, amelyet Freud idéz, hogy érzékeltesse az álmok különös logikáját. A szemrehányásra, hogy ugyanis törötten adtuk vissza barátunknak a teáskannát, egymást kizáró válaszokat adunk. 1. Sohasem kértük kölcsön a teáskannát. 2. Épségben adtuk vissza. 3. A teáskannát már törötten kaptuk. Az egymásnak ellentmondó érvek ilyetén felsorolásával persze Freud számára per negationem azt erősítjük meg, amit tagadni próbáltunk, hogy törötten adtuk vissza a teáskannát.
Vajon nem ugyanilyen ellentmondásra bukkanunk-e, amikor magas rangú amerikai funkcionáriusok Irak megtámadását akarják megindokolni? 1. Kapcsolat van Szaddám rezsimje és az Al-Kaida között, ezért Szaddám megbüntetése része a szeptember 11-ért járó bosszúnak. 2. Lehet, hogy semmi kapcsolat sincs az iraki rezsim és az Al-Kaida között, de közös bennük az Egyesült Államok iránti gyűlölet. Szaddám rezsimje valóban rossz, fenyegeti nemcsak az Egyesült Államokat, hanem a tulajdon szomszédait is, és fel kellene szabadítani az iraki népet. 3. Az iraki rendszerváltozás megteremti a körülményeket az izraeli-palesztin konfliktus rendezéséhez.
Az a baj, hogy túl sok a casus belli. Ráadásul talán helyénvalóbb volna azt állítani, hogy a támadásnak van három valódi oka: 1. Az iraki olajtartalékok felügyelete. 2. A feltartóztathatatlan vágy, hogy az Egyesült Államok gátlástalanul érvényre juttassa és tudomásul vétesse feltétlen hegemóniáját. 3. "Az őszinte" ideológiai meggyőződés, miszerint az Egyesült Államok demokráciát és jólétet hoz más népek számára. És úgy tűnik, mintha e három "igazi" ok volna a három ok hivatalos "igazsága". Nevezetesen: 1. Az irakiak felszabadításának feltartóztathatatlan vágya. 2. Annak az állításnak az igazsága, hogy az Irak elleni támadás hozzásegít a közel-keleti konfliktus megoldásához. 3. Annak az állításnak az igazsága, hogy kapcsolat van Irak és az Al-Kaida között.
Mellesleg mintha a háború ellenzői is ugyanilyen ellentmondásos logikát hajtogatnának: 1. Szaddám valóban rossz, mi is örülnénk, ha megbukna, de több időt kellene adni a megfigyelőknek, mivel a megfigyelők hatékonyabbak. 2. Igazából az olaj feletti ellenőrzésre és az amerikai hegemóniára megy ki a játék, mert ez a valóban bitang ország, a többieket és saját magát is terrorizálja. 3. Az Irak elleni támadás még siker esetén is felkorbácsolhatja az Amerika-ellenes terrorizmus újabb hullámát. 4. Szaddám zsarnok és gyilkos, rezsimje kriminális katasztrófa, de a Szaddám megbuktatására irányuló háború túl sokba kerülhet.
H
Jó indok a háborúra, amire Christopher Hitchens emlékeztetett nemrég: ne feledjük, hogy az irakiak többsége tulajdonképpen Szaddám áldozata, és valóban boldogan megszabadulna tőle. Szaddám akkora bajt jelent tulajdon országára, hogy az akármilyen formában megvalósuló amerikai megszállás is a mindennapi túlélést és a félelem sokkal kisebb mértékét jelenti. Nem a "nyugati demokrácia Irakba való importjáról" beszélünk, hanem a Szaddám nevű lidércnyomás megszüntetéséről. Az irakiak ezen többsége számára a nyugati liberálisok által tanúsított óvatosság nem egyéb nagyfokú álszentségnél. Érdekli-e őket egyáltalán, mit érez az iraki nép?
Ide kívánkozik egy általánosabb példa a Castro-párti nyugati baloldaliakról. ´k megvetik az emigráns kubaiakat, akiket maguk a kubaiak is férgeknek (gusanos) neveznek. Én viszont a kubai forradalom iránti teljes jóindulattal kérdem: milyen jogon veti meg egy középosztálybeli, nyugati baloldali azt a kubait, aki nem csupán politikai csalódásai, hanem az éhínségig fokozódó szegénység miatt döntött Kuba elhagyása mellett? Jól emlékszem arra is, mint vágta büszkén az arcomba úgy tíz éve több tucat nyugati értelmiségi, hogy számára Jugoszlávia még mindig létezik, én viszont elárultam a Jugoszlávia megmentésére irányuló utolsó lehetőséget. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy egyelőre nem aszerint akarom élni az életemet, hogy összetöröm-e a nyugati baloldal álmait.
Valóban kevés jelenség méltóbb a megvetésre, kevés álláspont ideologikusabb (ha van még valami jelentése ma ennek a szónak, akkor itt kell élnünk vele), mint a biztos állással rendelkező nyugati egyetemi baloldalié, aki arrogáns módon elutasítja (vagy ami még rosszabb, "pártfogólag megérti") a kommunista országból érkező, a nyugati liberális demokrácia és a fogyasztói javak iránt epekedő kelet-európait.
Ám túl könnyen csúszunk át e ténytől ahhoz a felfogáshoz, hogy "az irakiak tulajdonképpen olyanok, mint mi, és igazából egyet akarnak velünk". Megismétlődik majd a régi mese: Amerika elhozza az embereknek az új reményt és a demokráciát, a hálátlanok azonban ahelyett, hogy üdvözölnék a bevonuló amerikai hadsereget, gyanakodva méregetik a kapott ajándékot, Amerika pedig sértődött gyerek módjára reagál az önzetlenül megsegítettek hálátlanságára.
Az alapvélekedés a régi: ha a felületet megkaparjuk, a bőrünk alatt mind amerikaiak vagyunk, ez az igazi vágyunk - tehát csak meg kell adni az embereknek a lehetőséget, meg kell szabadítani őket a rájuk kényszerített béklyóktól, és csatlakozni fognak ideológiai álmainkhoz. Nem csoda, hogy valamelyik amerikai képviselő 2003 februárjában a "kapitalista forradalom" kifejezést használta, hogy érzékeltesse, mit csinálnak most az amerikaiak: exportálják forradalmukat az egész világba. Nem csoda, hogy az ellenség "feltartóztatásától" eljutottak egy sokkal agresszívabb fázisba. Hiszen most az Egyesült Államok az, ami évtizedekkel korábban a megboldogult Szovjetunió volt - a világforradalom felforgató ügynöke. Amikor Bush nemrég azt mondta: "A szabadság nem Amerika ajándéka a többi népnek, hanem Isten ajándéka az emberiségnek", e látszólagos szerénység a legtökéletesebb totalitárius manírral fedi el tulajdon ellentétét: hogy tudniillik mégis az Egyesült Államok az, mely kiválasztottnak tartja magát arra, hogy szétossza ezt az ajándékot a világ népei között.
Az az elképzelés, hogy "megismételjük az 1945-ös Japánt", elviszszük Iraknak a demokráciát, ami aztán például szolgálhatna az egész arab világ számára, lehetővé tenné az embereknek, hogy megszabaduljanak korrupt rezsimjeiktől, azonnal leküzdhetetlen akadályba ütközik: mi lesz Szaúd-Arábiával, ahol az Egyesült Államoknak létérdeke, hogy az ország ne alakuljon át demokráciává? A demokrácia eredménye Szaúd-Arábiában vagy az 1953-as iráni események ismétlődését hozná (populista rezsim antiimperialista fordulattal), vagy a néhány év előtti algériai eseményeket, amikor a "fundamentalisták" győztek a szabad választásokon.
H
Rumsfeld a "vén Európának" címzett ironikus szójátékában viszont van egy szemernyi igazság. Az Egyesült Államok Irak-politikája ellen irányuló egyesült francia-német álláspontot az egy hónappal azelőtti francia-német csúccsal összefüggésben kellene értelmeznünk, melyen Chirac és Schröder lényegében az Európai Unió feletti francia-német hegemónia kialakításán fáradozott. Nincs mit csodálkozni, hogy az Amerika-ellenesség a "nagy" európai országokban, főleg Franciaországban és Németországban a legerősebb. Globalizációellenes erőfeszítéseiknek a része ez. Gyakran halljuk a panaszt, hogy a globalizációs trendek a nemzetállamok szuverenitását fenyegetik. Ezt az állítást ki kell fejteni: mely nemzetállamok vannak leginkább kiszolgáltatva e fenyegetésnek? Nos, nem a kis országok, hanem a második vonalbeli (egykori) világhatalmak, mint Nagy-Britannia, Németország és Franciaország. Amitől leginkább tartanak, hogy miután teljesen belesüllyedtek az új keletű globális birodalomba, ugyanarra a szintre degradálnák őket, mint Ausztriát, Belgiumot, sőt Luxemburgot. Az "amerikanizációt" Franciaországban egyként utasítják el baloldaliak és jobboldali nacionalisták, és ez végül is annak a veszélynek a hárítását jelenti, hogy Franciaország elveszítse európai hegemóniáját.
Pedig a nagyobb és kisebb nemzetállamok jelentőségének kiegyenlítődését a globalizáció áldásos hatásai közé kellene sorolnunk. Az új kelet-európai posztkommunista országok kigúnyolása mögött könynyű felfedezni az európai "nagy nemzetek" sértett narcizmusát. És a nagy országoknak ez a nacionalizmusa nemcsak a mai ellentétek (sikertelenségének) jellemzője. Hatással van arra is, hogy Franciaország és Németország miként artikulálja ezt az ellenkezést. Ahelyett, hogy még aktívabban azt csinálnák, amit az amerikaiak - vagyis a tulajdon politikai-katonai platformjukon mozgósítanák az "új Európa" országait, és közös új frontot szerveznének -, Franciaország és Németország arrogánsan maga intézkedik.
A mai francia háborúellenességben "a dekadens vén Európa" rémlik vissza: úgy kerülni ki a problémát, hogy semmit sem teszünk, csak az egyik határozatot hozzuk a másik után - mindez nagyon emlékeztet a Népszövetség inaktivitására az 1930-as évek Németországával szemben. A pacifisták felszólítása, miszerint "hagyjuk, hogy a megfigyelők befejezzék a munkájukat", kétségkívül képmutató: a megfigyelők csak azért végezhették el a munkájukat, mert katonai intervenció fenyegette Irakot. És ne feledkezzünk meg az afrikai francia neokolonializmusról sem (Kongótól a ruandai válságig és Franciaországnak az ottani tömegmészárlások idején játszott sötét szerepéig) és a boszniai háború idején játszott francia szerepről sem. Nem nyilvánvaló-e tehát, hogy Franciaországot és Németországot a tulajdon európai hegemóniája aggasztja?
H
Vajon nem az Irak elleni háború az igazság pillanata, melyben elmosódnak a "hivatalos" politikai különbségek?
Feje tetejére állított világban élünk, melyben a republikánusok többnyire szórják a pénzt, és rekordméretű költségvetési hiányokat produkálnak, miközben a demokraták kiegyensúlyozott költségvetést abszolválnak; a republikánusok a túlhatalom ellen háborognak, és a hatalomnak a szövetséges államokra és a helyi közösségekre való átruházásáról papolnak, miközben az emberiség történetének legerősebb államgépezetét fejlesztik ki. Ugyanez áll a posztkommunista országokra. Jellemző Lengyelország példája: az amerikai politika legodaadóbb híve az egykori kommunista Kwaszniewski elnök (akit ráadásul a George Robertson visszavonulása utáni NATO-főtitkárként emlegetnek), miközben leginkább a jobboldali pártokban ellenzik Lengyelországnak az Irak-ellenes koalícióval való együttműködését. 2003. január vége felé a lengyel püspöki kar is azt követelte a kormánytól, hogy a Lengyelország EU-tagságát megpecsételő szerződésben a lengyelek "tartsák meg az alkotmányban is lefektetett alapértékeik védelmének a jogát" - ezen természetesen az abortusz, az eutanázia és az azonos neműek közötti házasság tilalmát kell érteni.
Éppen e néhai kommunista országokat, az amerikai "terrorizmus elleni harc" legodaadóbb híveit aggasztja mélyen, hogy a kulturális "amerikanizáció", mint a globális kapitalizmusba való elmerülés, a kulturális identitásukat, a nemzetként való továbbélésüket fenyegeti. Így találkozhatunk a Bush-hívek Amerika-ellenességével. Szlovéniában hasonló következetlenség észlelhető: a jobboldali nacionalisták felróják a kormányzó balközép koalíciónak, hogy noha hivatalosan a NATO-csatlakozás pártján áll, és támogatja az amerikaiak antiterrorista kampányát, ezt titkon szabotálja, és e kampányhoz opportunizmusból, nem pedig meggyőződésből csatlakozik. Ugyanakkor a jobboldal felrója a kormányzó koalíciónak, hogy a szlovén nemzeti identitás megsemmisítésére tör, amikor szorgalmazza Szlovéniának a nyugati globális kapitalizmusba való teljes integrációját, és ezzel Szlovénia elmerül a mai amerikai popkultúrában. Eszerint a kormányzó koalíció azért támogatja a popkultúrát, az ostoba televíziós szórakoztatást, az értelmetlen fogyasztást stb., hogy csőcselékké züllessze a szlovénokat, hogy azok könnyen manipulálhatóak legyenek, képtelenek a komoly reflexiókra és a szilárd etikai tartásra. Emögött az a gondolat rejtőzik, hogy a kormányzó koalíció a "liberális-kommunista összeesküvést" képviseli. A globális kapitalizmusban való gátlástalan, korlátlan elmerülés ezen értelmezés szerint az egykori kommunisták sötét összeesküvése, mellyel a hatalomra gyakorolt titkos befolyásukat akarják megtartani.
H
Hol vannak tehát a pró és kontra indokok? Az elvont pacifizmus intellektuális szempontból ostoba, morálisan pedig kikezdhető. A fenyegetéssel szembe kell szállni. Persze hogy Szaddám Huszein bukása megkönnyebbülést jelentene az iraki népnek. Főként a militáns iszlám, a félelmetes nőellenes ideológia és egy sor más miatt. Ezekben az indokokban persze lapul némi képmutatás. Ellenállnia magának az iraki népnek kellett volna. Nem szabadna rájuk kényszerítenünk saját értékeinket. Ez a támadás valóban baklövés, éspedig a támadónak a baklövése. A szemrehányás pedig így hangzik: ki vagy te, hogy ilyesmire vetemedsz? Nem a háború vagy a béke a kérdés, hanem az intuíció, hogy ezzel a háborúval valami valóban nagyon nincsen rendben, hogy ezzel valami jóvátehetetlenül megváltozik.
H
Jacques Lacan egyik meg nem hallott állítása, hogy noha mindaz igaz lehet, amit a féltékeny férj állít a feleségéről (hogy ugyanis lefekszik fűvel-fával), a férj féltékenysége mégis beteges. Ugyanezzel a logikával mondhatnánk, hogy noha igazak lehetnek a zsidókról szóló náci állítások (hogy ugyanis kizsákmányolják a németeket és elcsábítják a német lányokat), a náci antiszemitizmus mégis beteges (mint ahogy valóban az), mivel elfedi azt a tényleges indokot, hogy ugyanis a náciknak ideológiai pozíciójuk megtartása érdekében szükségük volt az antiszemitizmusra. Ugyanezt mondhatnánk ma azon amerikai állítások hallatán, hogy "Szaddámnak tömegpusztító fegyverei vannak". Ha ez az állítás igaz volna (és valószínűleg bizonyos mértékig igaz is), még mindig hibás, ha figyelembe vesszük, hogy milyen pozícióból hangzik el.
Mindannyian félünk az Irak elleni amerikai támadás szörnyű következményeitől: az óriási ökológiai katasztrófától, az amerikai katonákat érő veszteségektől, a Nyugatot fenyegető terrortámadásoktól. Ezzel máris elfogadjuk az amerikai álláspontot. Könnyű elképzelni, mi lesz, ha - az 1990-es Öböl-háború megismétléseként - gyorsan véget ér a háború. Ha Szaddám rezsimje gyorsan felbomlik, még az amerikai politika mostani nagyszámú bírálói is megkönnyebbült sóhajt hallatnak. Még azt a feltevést is megkockáztatnám, hogy az Egyesült Államok szándékosan gerjeszti a katasztrófától való rettegést, mivel számít a katasztrófa elmaradása esetén bekövetkező általános megkönnyebbülésre. És kétségkívül ez a legnagyobb hiba. Vagyis venniük kellett volna a bátorságot és megjósolni az ellenkezőjét. Talán a kedvezőtlen katonai fordulat volna a legjobb az Egyesült Államok számára, a kijózanító rossz hír, amely valamennyi résztvevőt rákényszerítené helyzetének újragondolására.
H
2001. szeptember 11-én leomlott a két ikertorony; tizenkét évvel korábban, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal. November 9. volt a "boldog kilencvenes évek" nyitánya, Francis Fukuyama álma "a történelem végéről". Gyökeret vert a meggyőződés, hogy elvileg győzött a liberális demokrácia, és a keresésnek vége; hogy küszöbön a globális liberális világközösség eljövetele, hogy ennek az ultrahollywoodi happy endnek az akadályai csak empirikusak és lényegtelenek; ellenállás csak néhány területen mutatkozik, ahol a vezetők még nem fogták föl, hogy az ő idejük lejárt. Ezzel szemben szeptember 11. annak a legfőbb jelképe, hogy vége a clintoni boldog kilencvenes éveknek, hogy új korszak közeledik, melyben mindenütt új falak jelennek meg, Izrael és a nyugati part között, az Európai Unió körül, az amerikai-mexikói határon. Új globális válság rémlik fel: a gazdasági összeomlások, katonai és más katasztrófák, rendkívüli állapotok.
Amikor a politikusok közvetlenül etikai érvekkel indokolják döntéseiket, biztosak lehetünk benne, hogy az etikát az efféle sötét és fenyegető láthatár elfedésére használják fel. Az elvont etikai retorika felfuvalkodottsága George W. Bush nemrég elhangzott nyilvános kijelentéseiben ("Van-e bátorsága a világnak, hogy szembeszálljon a Gonosszal, vagy nincs?") épp az amerikai álláspont teljes etikai nyomorát mutatja. Az etikára való hivatkozás feladata itt a ködösítés, hiszen csak a könnyen felismerhető valós politikai érdekek elfedésére alkalmazzák. William Kristol és Lawrence F. Kaplan legújabb, The War over Iraq című könyvében azt írja: "A küldetés Bagdadban kezdődik, de nem ott fejeződik be. (...) Új történelmi korszak küszöbén állunk. (...) Itt a sorsdöntő pillanat. (...) Világos, hogy többről van szó, mint Irakról. Többről annál is, mint a Közel-Kelet jövője és a terrorizmus elleni harc. Arról van szó, hogy milyen szerepet akar játszani az USA a 21. században."
Nem tehetünk egyebet, mint hogy egyetértsünk a két szerzővel. A tét tulajdonképpen a nemzetközi közösség jövője: milyen új szabályok fogják irányítani, milyen lesz az új világrend. Ami most történik, az a hágai bíróság amerikai elutasításának az utolsó logikai lépése.
A háborús bűnöket vizsgáló első állandó nemzetközi bíróság 2001. július 1-jén kezdte meg működését Hágában, azzal a felhatalmazással, hogy a népirtással, az emberiség elleni és a háborús bűnökkel foglalkozzék. Ezen a bíróságon az államfőtől az egyszerű polgárig mindenki büntetőjogi felelősségre vonható az emberi jogok megsértése, a szisztematikus öldöklés, a kínzások, az erőszak és a prostitúció bűntettében. Kofi Annan szavaival: "El kell jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy mindnyájan egyazon emberi család tagjai vagyunk. Új intézményeket kell létrehoznunk. Ez egyike ezeknek. Újabb lépés az emberiségnek a civilizáció felé tartó lassú útján." Miközben az emberjogi csoportok a nemzetközi jog mérföldköveként üdvözölték e bíróság létrejöttét azóta, hogy a második világháború után Nürnbergben nemzetközi katonai bíróság ítélkezett a náci vezetők felett, a hágai bíróságnak folyamatosan szembesülnie kell az Egyesült Államok, Oroszország és Kína hajthatatlan ellenzésével. Az Egyesült Államok azt állítja, hogy a bíróság működése az országok függetlenségébe való beavatkozást jelentheti, és könnyen előfordulhatnak politikai indítékú bírósági eljárások az amerikai határokon kívül tevékenykedő amerikai funkcionáriusok vagy katonák ellen. Az amerikai kongresszus fontolgatja egy olyan törvény bevezetését, mely felhatalmazná az amerikai erőket, hogy akár be is törhessenek Hágába, a bíróság majdani székházába, ha az ügyészek amerikai állampolgárt állítanának bíróság elé. Feltűnő ellentmondás, hogy az Egyesült Államok elutasította a bíróság hatáskörét, melyet pedig magának az Egyesült Államoknak a szavazataival összhangban szabtak meg. Miért kellene Milosevicnek tovább ülnie Hágában, és miért ne állna jogában azt állítani, ha Amerika elutasítja a Nemzetközi Törvényszék nemzetközi hatáskörének érvényességét, akkor őrá is ugyanazok az érvek érvényesek. Ugyanez áll Horvátországra is. Washington most hatalmas nyomást gyakorol a horvát kormányra, hogy szolgáltassa ki a hágai bíróságnak néhány tábornokát, akiket a boszniai háború idején elkövetett háborús bűnökkel vádolnak - amire persze az a válasz, hogy milyen jogon követelik ezt tőlünk azok, akik nem ismerik el a hágai bíróság legitimitását. Vajon az amerikai állampolgárok valóban "egyenlőbbek az egyenlők között"? Ha a Bush-doktrína alapelveit kiterjesztenénk, vajon Indiának nem állna-e jogában, hogy megtámadja Pakisztánt, mely közvetlen támogatást és menedéket nyújt Kasmírban az India-ellenes terrorizmusnak, ráadásul tömegpusztító (atom)fegyverrel rendelkezik? Hogy Kína jogát Tajvan megtámadására már ne is említsük - és így tovább, beláthatatlan következményekkel.
H
Tudatában vagyunk a ténynek, hogy "csendes forradalom" közepette élünk, melyben a legelemibb nemzetközi logika íratlan szabályai is változnak? Amerika leteremti Gerhard Schrödert, mivel olyan álláspontot véd, melyet támogat a lakosság túlnyomó része, ráadásul a február közepén végzett közvélemény-kutatásokból ítélve. Törökországban a közvélemény-kutatások szerint az emberek 94 százaléka ellenzi, hogy az Irak elleni háború esetén hozzájáruljanak amerikai csapatok jelenlétéhez. Hol itt a demokrácia? Minden régi baloldali emlékszik még, mit válaszolt Marx a Kommunista kiáltvány azon bírálóinak, akik a kommunisták szemére hányták, hogy tönkre akarják tenni a család intézményét, a magántulajdont stb. Marx szerint maga a kapitalista rend semmisíti meg gazdasági dinamikájával a hagyományos társadalmi rendet (mellesleg ez a tény ma valóságosabb, mint Marx idejében volt), és kifosztja a lakosság túlnyomó többségét. E szellemben szólva: ma nem ugyanazok fenyegetik-e a demokráciát, akik a demokrácia globális védelmezőinek adják ki magukat? Amikor a háborúpárti vezetők szembesülnek a kegyetlen ténnyel, hogy politikájuk nincs összhangban a lakosság többségének akaratával, egy perverz retorikai fordulattal a köznapi bölcsességhez menekülnek, miszerint "az igazi vezető nem követ, hanem vezet". Ezt épp azoktól a vezetőktől halljuk, akik amúgy a közvélemény-kutatási eredmények megszállottjai.
Az igazi veszélyek hosszú távúak. Miben állhat a legnagyobb veszély Irak várt amerikai elfoglalása esetén? A jelenlegi iraki rezsim végül is szekuláris és nacionalista, nincs kapcsolata az iszlám fundamentalista populizmussal. Nyilvánvaló, hogy Szaddám csak felületesen kacérkodik a pánarab iszlám érzelmekkel. Amint múltjából kiolvasható, Szaddám pragmatista uralkodó, aki hatalomra tör, és érdekeinek megfelelően váltogatja szövetségeseit: előbb Iránt támadta meg, hogy elfoglalja olajmezőit, majd ugyanezért Kuvaitot. Ezzel kivívta az Amerikával szövetséges pánarab koalíció ellenzését. Bizonyos, hogy Szaddám nem a "nagy sátánt" üldöző fundamentalista, aki akár az egész világot is a levegőbe röpítené, csak hogy legyőzhesse. Az amerikai megszállásnak viszont könnyen lehet következménye egy valódi fundamentalista Amerika-ellenes iszlám mozgalom, közvetlen kapcsolatokkal a többi arab állam vagy a muzulmán jelenléttel bíró országok hasonló mozgalmaival.
Vélhetjük úgy: az Egyesült Államok is jól tudja, hogy Szaddám és nem fundamentalista iraki rezsimje a végét járja, és az Irak elleni támadás valószínűleg sokkal radikálisabb megelőző csapásként van eltervezve - nem Szaddám, hanem Szaddám legfőbb politikai utódjelöltje, a valóban fundamentalista iszlám rezsim ellen. Az amerikai intervenció bűvös köre ezzel még kuszábbá válik. Fennáll a veszély, hogy pont az amerikai intervenció segít ahhoz, amitől Amerika a legjobban fél - a széles, egyesült Amerika-ellenes iszlám front megszületéséhez. Ez az első példa egy kulcsfontosságú, nagy arab ország közvetlen amerikai megszállására. Hogy is ne váltana ki ez általános gyűlöletet? Képzeljük most magunk elé azoknak a fiataloknak az ezreit, akik arról álmodoznak, hogy öngyilkos merénylőként fogják rákényszeríteni az amerikai kormányt a veszély esetén foganatosítandó legmagasabb szintű rendkívüli állapot bevezetésére. És e ponton nem állhatok ellent egy paranoid kísértésnek. Mi van, ha Bush körül tudják ezt, mi van, ha ez a "járulékos kár" a teljes hadművelet igazi célja? Mi van, ha a "terrorizmusellenes háború" igazi célja maga az amerikai társadalom és e társadalom emancipációs kitöréseinek a ráncba szedése?
H
2003. március 3-án az NBC televízió Buchanan & Press adásában a képernyőn bemutatták a nemrég elfogott Khalida Skaha Mohammed, "az Al-Kaida harmadik embere" fényképét: gonosz, bajuszos arc, félig kigombolt, hálóingszerű rabruha és valami, ami alig észrevehető kék folt is lehetett (célzásként netán, hogy kínzásoknak vetik alá?) - miközben Pat Buchanan pergő hangon azt kérdezi: "Vajon kínzásokkal kellene-e rávenni ezt az embert a vallomástételre, aki ismeri az összes nevet, az Egyesült Államok elleni eljövendő terrorista- támadások minden tervét?" Borzalmas volt, hogy a fénykép valamennyi apró részletével már adta is a választ. Nem csoda, hogy megállíthatatlanul dőltek az igenlő válaszok a nézőktől és a kommentátorok megjegyzéseiből. Az embernek szinte nosztalgiája támad a régi szép idők, az algériai gyarmati háború után, amikor a francia hadsereg kínvallatásai megmaradtak piszkos titkoknak. És nem volt-e mindez tulajdonképpen nagyon közel Orwell 1984 című regényének gyűlöletfélóráihoz, melyeken az állampolgároknak felmutatják az árulók fényképeit, hogy szidalmazzák és gyalázzák azokat? És a történet folytatódik. Egy nappal később a Fox TV kommentátora azt állítja, hogy "ezzel a fogollyal szemben bármilyen eszköz megengedhető, nemcsak az alvástól foszthatják meg, hanem eltörhetik az ujjait is és a többi és a többi, mert ez egy rakás szemét, ennek nincs semmi joga". Ez az igazi katasztrófa - hogy ma ilyen kijelentések nyilvánosan elhangozhatnak.
H
Nagyon oda kell figyelnünk tehát, hogy ne bocsátkozzunk téves csatákba. Olyan vitákba például, hogy mennyire gonosz Szaddám, mennyibe fog kerülni ez a háború, és így tovább. Ezek rossz viták. Arra kellene összpontosítanunk, mi történik valójában a mi társadalmainkban. Arra, hogy "a terrorizmus elleni harc" következményeképpen miféle társadalom van itt születőben. A titkos összeesküvéselméletekről szóló locsogás helyett arra kellene összpontosítanunk, hogy mi történik, a változásokra, melyek itt és most zajlanak. A háború végeredménye a mi politikai rendszerünkben bekövetkező változás lesz.
Az igazi veszélyt leginkább a populista jobboldal Európában alakított tényleges szerepével illusztrálhatjuk. Bizonyos témáikat (az idegenek jelentette veszély, a bevándorlás korlátozása vagy a be-vándorlók helyzetének "rendezése" stb.) egy idő után nemcsak a konzervatív pártok veszik át, hanem a "szocialista" kormányok politikusai is. Mindez lassan a többségi konszenzus részévé válik. Azt szokták állítani: Le Pen az embereket érdeklő valódi problémákkal kezdett foglalkozni, és azokat használta ki. Már-már azt mondhatjuk: ha nincs, Le Pent ki kellett volna találni Franciaországban. Kifejezetten olyan személy, akit boldogan gyűlölhetünk. Az iránta érzett gyűlöletet széles körű liberális "demokratikus paktum" biztosítja, a türelem és a különbségek tiszteletben tartásának demokratikus értékeivel való patetikus azonosulás. De az olyan felkiáltások után, mint "Borzalom! Milyen gonosz, milyen civilizálatlan! Elfogadhatatlan! Fenyegetés demokratikus alapértékeink ellen!", az elkeseredett liberálisok előbb-utóbb "emberarcú Le Penként" kezdenek el viselkedni, és ugyanazokat a dolgokat művelik "civilizáltabb" módon - hiszen "rasszista populisták manipulálnak az egyszerű emberek jogos aggodalmaival, tehát fel kell lépni ellenük!"
H
A hegeli "tagadás tagadásának" a perverziójával van dolgunk. Az első tagadásban a populista jobboldal a liberális konszenzust zavarja össze oly módon, hogy hévvel kinyilvánítja egyet nem értését, és világosan fellép az "idegen fenyegetés" ellen. A második tagadásban a "szalonképes" demokratikus közép - a patetikus elutasításnak éppen ezen populista jobboldal által gyakorolt gesztusával - "civilizált" módon átveszi annak üzenetet. Az "íratlan szabályok" teljes területe már annyira átalakult, hogy ezt senki sem veszi észre, és mindenki megkönnyebbül, hogy elmúlt a demokráciát fenyegető veszély.
Az igazi veszély az, hogy valami hasonló fog történni a "terrorizmus elleni harccal". A John Ashcrofthoz hasonló szélsőségesektől majd búcsút vesznek, örökségük azonban itt marad, észrevétlenül beleszövődik társadalmaink etikai szövetébe. Veresége lesz végső győzelme. Nem lesz rá többé szükség, mivel üzenete már beépült a közgondolkodásba.
A szerző szlovén filozófus. Írása a ljubljanai Delo című napilap 2003. március 22-i számában jelent meg. Gállos Orsolya fordítása.
