H
Pogány cikkével kapcsolatban két kérdés vár válaszra. Az egyik kérdés magára Pogány javaslatára vonatkozik: vajon mit jelent valójában ez a stratégia, és vajon alkalmas-e arra, hogy az SZDSZ "relatív önállósággal" rendelkezve úgy érje el bizonyos "szakpolitikai célok" megvalósítását, hogy ez alapot adjon ennek a "relatív önállóságnak" a tartós fennmaradására, vagyis a magyar politikai liberalizmus egyfajta, mégoly korlátozott túlélésére. A másik kérdés a rivális stratégiákra irányul, melyek közül e cikkben a küldöttgyűlésen általam javasolt stratégiával foglalkozom: vajon működőképes-e ez a stratégia, vagy, mint Pogány véli, bukásra van ítélve.
Pogány a maga javaslatát azzal az általam megfogalmazott programmal vitatkozva adja elő, hogy az SZDSZ - az ő fogalmazásával - "saját álláspontot képviseljen az országot érintő nagy kérdésekben", mint az adócsökkentés, a privatizáció, az egészségügy, a tiszta közélet, a jogállam. "A programból hamisítatlan kilencvenes évek eleji hangulat árad: egy rendszerváltó nagy liberális párt céljai ezek." Pogány úgy véli: a mai SZDSZ-nek az ilyesmire nincsenek eszközei, az effajta célok képviseletéről le kell mondani, és ehelyett az MSZP-vel "szoros szövetségben" kell kiválasztott "szakpolitikai célok" elérésére törekedni. Bizonyára olyan "szakpolitikai célokra" gondol, mint amelyek megvalósítására a jelenlegi koalícióban vállalkozott az SZDSZ: az oktatás korszerűsítése, az autópálya-építés felgyorsítása, az informatika terjesztése vagy a környezet-egészségügy. A Pogány-javaslat negatív oldala is összhangban van az SZDSZ mai gyakorlatával, hiszen az SZDSZ azokban a bizonyos "nagy kérdésekben" valóban nem képvisel ma a szocialistákétól eltérő álláspontot. Vajon alkalmas-e ez a stratégia arra is, hogy biztosítsa a politikai liberalizmus tartós jelenlétét a magyar közéletben?
Tanulságos, hogy Pogány az MDF Fidesz mellett játszott szerepét hozza fel követendő példaként. Az MDF - a négyéves közös kormányzás után - közös egyéni jelölteket állított a Fidesszel 2002-ben szerte az országban, és közös listán is indult vele. Csakhogy az MDF a Fidesszel azonos eszméket képvisel a politikában, és ezért választóinak nem okozott négy éven keresztül gondot, hogy egyszerre legyenek saját pártjuk elkötelezett hívei és a Fidesszel közös kormányzás támogatói.
Az SZDSZ helyzete más. Egy liberális párt politikai céljai és normái számos lényegi ponton különböznek a szocialistákéitól. A liberalizmus mást jelent gazdaságpolitikában, mást állam és egyén, állam és civil szféra, állam és szellemi élet viszonyának kezelésében, mást az emberi jogok felfogásában és mást a huszadik századi magyar múlthoz való viszonyban, mint amit az MSZP képvisel. Magyarországon viszont éppen e kérdések körül alakul ki az emberek kötődése a pártokhoz. A Pogány által javasolt politikai elképzelés, amely az SZDSZ közéleti megjelenését bizonyos "szakpolitikai" ügyekre korlátozná, ezért óhatatlanul kiüresítené az SZDSZ és választói közötti politikai kapcsolatot. A "szakpolitikai" ügyeket éppen az teszi "szakpolitikaivá", hogy semlegesek azoknak a politikai értékrendbeli különbségeknek a szempontjából, amelyek a liberálisokat a szocialistáktól (és persze a konzervatívoktól is) megkülönböztetik: mindenki több autópályát szeretne, mindenki támogatja az informatika terjedését, mindenki tisztább környezetre vágyik. Ha viszont az SZDSZ az effajta steril témákat választja ki a maga számára, és a "nagy kérdésekben" nem jelenít meg saját álláspontot, sőt a szocialisták eszméit és normáit vállalja fel, mint az például a költségvetési politikában vagy az alkotmányos normák kezelésében történik, akkor a liberális választók számára lépten-nyomon konfliktust okoz a kormányban szerepet vállalt SZDSZ követése. Ezzel viszont fölöttébb kockázatos helyzet jön létre.
Ha közösek is a jelöltek, ha közös is a lista, a választási koalícióba lépő pártnak ebben kedvező alkupozíciót csak a saját szavazótábor biztosít. (Vegyük észre, ezért is tért vissza az önálló induláshoz nyolc megyében az MDF az önkormányzati választásokon.) De ha nincs az SZDSZ-nek önálló politikai arculata, nem lesz felismerhető saját szavazótábora sem, anélkül pedig nem lenne jó alkupozíciója az elképzelt választási szövetségkötéskor. Csupán "szakpolitikai" feladatok vállalásával az önálló politikai arculat nem őrizhető meg. A Pogány-féle elképzelés tehát legfeljebb egyetlen következő választásra mentené át az SZDSZ-t, de tartós szerepet nem kínálna a liberalizmus számára a magyar politikában. Ez az elképzelés tehát az SZDSZ önfeladását jelentené - éppen azt, amivel Demszky annak idején párton belüli feltételezett ellenlábasait vádolta. Nem véletlen, hogy a demokratikus rendszerekben a kisebb parlamenti pártok sem szokták ezt az utat választani, hanem maguk is átfogó politikai programokkal lépnek fel. Kormányra kerülve, kisebb koalíciós pártként is van álláspontjuk a legfontosabb nemzeti kérdésekben, és ki is állnak amellett a parlamentben és azon kívül.
H
Van a Pogány-féle stratégiának további kockázata is. Ha a koalícióban jelen levő kisebb párt eleve lemond saját álláspontjának képviseletéről a "nagy kérdésekben", akkor vezetőit és aktivistáit semmi sem kényszeríti arra, hogy egyáltalán legyen álláspontjuk ezekben a kérdésekben, hogy egyáltalán elgondolkozzanak ezekről. Nemcsak a választók számára nem lesz érzékelhető, hogy mi is az SZDSZ álláspontja, hanem valóban nem is lesz ilyen álláspont. Ha a párt kormánytagjainak figyelme a "szakpolitikai" kérdésekre összpontosul, s magától értetődőnek tekintik, hogy a "nagy kérdésekben" odaálljanak a kormányt vezető párt mellé, amiben hétről hétre megerősíti őket a Fidesszel folytatott mindennapos politikai háborúskodás, akkor lassan már nincs is ezekben saját álláspontjuk. Ma a szabaddemokraták számára egyszerűen nincs napirenden az, hogy mit is gondoljanak a költségvetésről, hogy mi legyen az álláspontjuk összeférhetetlenségről, a náci beszéd eltűréséről vagy éppen az iraki háborúról, hiszen - úgy tűnik - a kormánypolitika mechanikus követésének nincs számukra alternatívája. Amit a szocialista pénzügyminiszter vagy igazságügy-miniszter vállal a liberális elvekből, azt a szabaddemokraták öntudatosan képviselik, de hogy kell-e ennél tovább lépniük és miben, azon jószerével el sem gondolkodnak. Ha ez így folytatódik, ha a társadalom előtt álló kérdések liberális szemléletben történő átgondolása kiszorul az SZDSZ-ből, akkor vagy teljesen leépül Magyarországon a liberális közgondolkodás, vagy az SZDSZ-en kívül, az SZDSZ-szel konkuráló intézményekben talál magának helyet. És akkor a magyar politikai liberalizmus számára már-már mindegy lesz, hogy jelen van-e az Országgyűlésben és az önkormányzatokban a szocialistákkal választási szövetségben bekerült SZDSZ nevű frakció.
H
A másik megválaszolandó kérdés az, hogy vajon igaza van-e Pogánynak, amikor az általam a küldöttgyűlés elé terjesztett stratégiát elutasítja. Szerinte bukásra van ítélve az a stratégia, amely szerint a kormányra került SZDSZ néhány, az ország életében központi szerepet játszó kérdésben fogalmazza meg és igyekszik érvényre juttatni a liberális álláspontot. Ehhez ugyanis Pogány szerint "nagypárti" felhatalmazás kellene a választóktól, amivel az SZDSZ nem rendelkezik. Az SZDSZ nem fenyegetőzhet a koalíció felmondásával, hiszen "a párt ezzel a megsemmisülés igen jelentős kockázatát vállalná".
Ezt az érvelést sem a logika nem támasztja alá, sem a tapasztalatok. Igaz, hogy az SZDSZ a maga öt és fél százalékos eredményével csak húsz mandátumhoz jutott a parlamentben, de ez a húsz mandátum a kormánytöbbséghez nélkülözhetetlen. Ilyen helyzetben a kisebb koalíciós partner sok mindent el tud érni egy parlamenti demokráciában. És nem is csak a parlamenti matematikáról van szó. Emlékezetes, hogy noha az 1994-98-as ciklusban a szocialistáknak egyedül is meglett volna a többségük, politikailag akkor is szükségük volt az SZDSZ-re. Amikor az SZDSZ valóban késznek mutatkozott akár a koalíció elhagyására is, el tudta érni, amit akart: Horn Gyula nem csinált minisztert Nagy Sándorból. Az SZDSZ számos más kérdésben, például az összeférhetetlenségi törvény vagy az egy százalék elfogadtatásában is érvényesíteni tudta a maga álláspontját. Nem kellett kilépéssel fenyegetőzni, mivel az MSZP nem tudta volna a közvélemény előtt megindokolni a szabad-demokrata kezdeményezések elutasítását. Horn azért állt el 1998 elején a már parafált vízlépcső-megállapodástól, mert az SZDSZ - hosszú bizonytalankodás után - végül is szembefordult azzal, és az SZDSZ nélkül politikailag nem tudott az ellenzékkel szemben kitartani mellette, hiába volt az MSZP-nek többsége a parlamentben.
A mostani ciklusban is van hasonló tapasztalat. Az MSZP már ellenzékben is hajlott arra, hogy kéthetenkénti parlamenti ülésezést fogadjon el, a szocialisták "demokráciacsomagja" tartalmazta ezt a lehetőséget. A kormányváltás óta a minimális parlamenti többség még inkább erre késztetné a szocialistákat. Az SZDSZ azonban világossá tette, hogy ragaszkodik a hetenkénti ülésezéshez, s érvényesíteni tudta akaratát. Vajon a húsz szavazat hiányzik a kéthetenkénti ülésezés elfogadásához? Nem erről van szó, hanem arról, hogy az MSZP nem tudta volna a közvélemény előtt megindokolni, hogy miért tér el az előző ciklusban közösen képviselt állásponttól, ha az SZDSZ kitart amellett. Nincs tehát szükség a koalíció felmondásával való fenyegetőzésre. A nyilvános fellépés, vagyis az, hogy az SZDSZ kilátásba helyezi az MSZP vagy az egyes minisztériumok szándékainak nyilvános elutasítását, elegendő lehet álláspontjának érvényesítéséhez.
A politikailag sikeres kormányzáshoz ugyanis nem csupán a parlamenti szavazásnál kell a többséget biztosítani. A kormánynak a fontosabb ügyekben legalább a vele nem kifejezetten szemben álló választókkal el kell tudnia fogadtatni a maga igazát. Az SZDSZ által gyakorolt nyilvános bírálat viszont éppen ezt teheti kérdésessé. A kisebb koalíciós pártnak tehát - a közhiedelemmel és Pogány feltételezésével ellentétben - nem a kilépéssel való fenyegetőzés az egyedüli eszköze akaratának a koalíción belüli érvényesítésére. Felléphet a médiában, elutasíthatja az ellenzéki interpellációra adott miniszteri választ, feltételeket szabhat nyilvánosan egy-egy törvény megszavazásához stb. Súlyos eszköz az, hogy a koalíciós partner nem szavaz meg egy-egy törvényjavaslatot, és még ezen is túl van a végső eszköz: a koalícióból való kilépés, amit kizárni ugyan nem szabad, de rendszeresen lobogtatni nem szükséges. Az ilyen széles eszköztár birtokában van mód arra, hogy a kisebb kormánypárt a koalícióban érvényre juttassa a Pogány által "nagypártinak" minősített törekvéseinek legalábbis egy részét. Ehhez csupán tisztáznia kell, hogy melyek is ezek a fontos célok, és vállalni kell érvényesítésük érdekében a koalíciós konfliktusokat.
Ez a módja annak, hogy a kisebb koalíciós párt rendszeresen érzékeltesse saját választóival, hogy mi is az a más, amit koalíciós partnerétől eltérően a kormánytöbbségen belül ő képvisel, és hogy van is ereje e törekvések legalább részleges érvényesítésére. Csak így tudja ugyanis meggyőzni potenciális választóit, hogy érdemes éppen rá szavazni. Ez az a politizálási mód, amelyet a németországi zöldek az 1998-2002-es ciklusban alkalmaztak: időről időre elhúzódó koalíciós vitákat vállaltak a közvélemény szeme előtt, azután rendre kompromisszumot tudtak kötni. Ennek révén négy olyan év után, amelyben - az SZDSZ-hez hasonlóan - kisebb koalíciós párt voltak, az ő támogatottságuk nőtt a kormánykoalíción belül, miközben a nagyobb partneré, a szociáldemokratáké csökkent. Nemcsak Németországban viselkedik így a kisebb koalíciós párt. Egy közeli példa: a jelenlegi cseh kormányban a kicsiny liberális párt - amelynek mindössze tíz mandátuma van, de az nélkülözhetetlen a kormánytöbbséghez - el tudta érni, hogy a kormány csökkentse a költségvetés hiányát.
Pogány szerint az általam javasolt stratégia a politikai célok érvényre juttatásához "nem rendel eszközöket", mivel nincs benne más javaslat, mint a koalíciós államtitkárság megszüntetése. Pogány téved: a kormányzati szerep mellett éppen azért hangsúlyoztam az önálló parlamenti fellépés fontosságát, mert - ha már úgy választották meg az SZDSZ-es minisztériumokat, hogy azok kevéssé alkalmasak a sajátos arculat megjelenítésére - a fenti értelemben vett parlamenti és médiabeli fellépés adhat erre módot. Ha ezt a párt vezetői nem vállalják - márpedig az elmúlt tíz hónapban nem vállalták -, akkor valóban nem marad más, mint a Pogány által felvázolt önfeladási stratégia. De miért ne lehetne vállalni a koalíción belüli önálló politizálást?
A szerző közgazdász, volt országgyűlési képviselő.
