Akik sokat néznek tévét, bizonnyal felfigyeltek a különböző lelki és testi gondokat távgyógyítással seperc megoldó aurahegesztő, pszichobulvár műsorok burjánzására a kereskedelmi csatornákon. (Az aurahegesztő dr. Bagdy Emőke szép szava.)
A csoda szemünk láttára bontakozik ki: izzanak a telefonvonalak, kérdés kérdést, válasz választ követ, a Cipollák diagnosztizálnak és terápiát javasolnak, a súlyos életviteli problémák megoldást, a lelki bajok orvoslást, a betegségek gyógyulást találnak. A számláló pedig pörög és pörög.
Nem a kereskedelmi tévéket elárasztó sarlatánok interaktív műsorainak esztétikáját kívánom most elemezni, éppen ellenkezőleg - hisz e műsorok térhódítása csak másodlagos következmény. A jelenség hátterében valójában a pszichológia magyarországi helyzetének egyre súlyosbodó válsága áll. E válság a szakma teljes definiálatlanságából, törvényi szabályozatlanságából, a pszichológusok alapnyilvántartásának hiányából, a szakmai tevékenység kontrollálatlanságából, a képzés ellehetetlenüléséből, valamint a működés finanszírozási anomáliáiból ered. A szakma szervezetlensége, az önszerveződés és a széles körű érdekérvényesítés hiánya, alkalmanként vezető szaktekintélyek képtelensége az önkorlátozó kooperatív attitűdre pedig lehetetlenné teszi e válság feloldását. Tegyük hozzá mindjárt, hogy a mindenkori hatalom sohasem volt igazán segítőkész. Túl a népi demokrácia kampós orrú ellenségképén vagy a kétpólusú politikai játszmák megosztó hatásán, rendszerszervező tevékenysége jobb esetben is a tanácstalanságról, hozzá nem értésről tanúskodik; még annak eldöntése is várat magára, hogy a pszichológia vajon egészségügyi, pedagógiai vagy bölcsészettudományi rendszerelem. Az ország pszichológiai kultúrája pedig olyan, amilyenné tesszük. Az amúgy is hiányos ismeretek, a terapeutához fordulás alacsony gyakorisága, a terápiát vállaló kliensek korai lemorzsolódása tovább rontja Mérei Ferenc országában a depressziós, öngyilkossági, drog- és alkoholfüggőséggel kapcsolatos megbetegedési és halálozási statisztikákat.
A helyzet mindenkinek rossz. A rászorulónak meg kell küzdenie a lelki problémák vállalásának társadalmi elutasítottságával: és ha mégis elszánja magát, nemcsak azt nem tudja, kihez fordulhat problémájával, de azt sem, hogy mit várhat a kapott kezeléstől. A pszichológusok számára is képtelen a jelenlegi helyzet. Nehezen megszerzett diplomájukkal és több millió forintért megszerzett szakképesítésükkel egy olyan piacra lépnek be, ahol sem szakmai tevékenységük, sem jogaik és kötelességeik nincsenek meghatározva, és ahol kirívóan magas a munkanélküliség - miközben egyes területeken, például a klinikai szakpszichológiában riasztó a szakemberhiány. Végül az állam is rosszul jár, hiszen a lelki problémák szomatizálódása jelentős tétel az egészségügy költségvetésének kiadási oldalán; más kérdés, hogy ennek mértékére - ilyen irányú adatgyűjtés hiányában - még becsléseket se tudunk tenni.
Eltévedve a rendszertelenben
Vegyük először a tényeket. Azaz - vennénk, ha lennének. A vizsgált probléma talán legsokatmondóbb jellemzője, hogy képtelenség lényegi adatokat idézni, mert ilyenek egyszerűen nincsenek; sem adatgyűjtés, állami szakhatóság hiányában pedig közhiteles regiszter sem létezik. Becslések (Emmi) alapján ma Magyarországon 4-5000 pszichológusdiplomával rendelkező ember él. Számosan közülük pályaelhagyók, a médiában, multinacionális vállalatoknál HR-esként, training vagycoaching cégeknél trénerként dolgoznak. Azokról, akik pszichológusként a szakmájukat gyakorolják, szinte semmit sem tudunk. Diploma alapján soha senki nem vette őket nyilvántartásba, és nincs pszichológus-alaptörvény sem, mely világosan definiálná, hogy ki, milyen képzettséggel lehet pszichológus, pontosan milyen tevékenységet végezhet, milyen jogai és kötelezettségei vannak. Mivel nincs törvény, nincs végrehajtási rendelet sem, ami szabályozná az egyes szakterületeket, felsorolná a kötelező működési kompetenciákat, és kötelezővé tenné a szakemberek alapnyilvántartásának kialakítását és vezetését.
A törvényhozói és végrehajtó hatalom mulasztását a szakmai önszerveződések sem tudták pótolni. Az Orvosi Kamara csak a klinikai szakpszichológusok néhány száz fős társaságát tömöríti; a Magyar Pszichológiai Társaság tudományos társaság, a belépésnek nem feltétele a pszichológusdiploma; a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesülete ugyan elvárja a diplomát, a tagság azonban önkéntes. Nem csodálkozhatunk hát, ha az orvosoktól a pedagógusokig, a piaci szereplőktől a döntéshozókig mindenütt teljes a zűrzavar. Nincs egyértelmű válasz arra, hogy pontosan mi is a pszichológia, kik a pszichológusok, milyen terápia végzésére kompetensek, és milyenre nem - de legfőképpen az nem tudható, hogy hol található az a szakember, akire egy-egy betegnek, sok esetben azonnal szüksége lenne? Ezért a legrosszabb természetesen az ő helyzete: a rászoruló lelki beteg kóvályog a rendszertelenben, egyik helyről a másikra, egyik pszichológustól a következőig küldik. Gyakran megesik, hogy nem kevés pénzt fizet egy kontrollálatlan, minőségbiztosítás nélkül kapott szolgáltatásért. Mint az a 16 éves, családi, iskolai és szociális problémáktól terhelt fiatalember, aki végigjárta a nevelési tanácsadó, családsegítő szolgáltatás, magánpszichológus, klinikai szakpszichológus kényszerpályát, hogy egy év elteltével ugyanott kössön ki, ahonnan elindult. Alapnyilvántartás, közhiteles regiszter hiányában a beteg még azt sem tudja ellenőrizni, hogy terapeutája valóban pszichológus-e, vagy ha az is, megfelel-e a tevékenységéhez elvárt feltételeknek. Hasonlóképp az önkormányzatok sem tudják ellenőrizni a tanácsadói működési engedély kiadásakor bejelentett végzettség hitelességét, ami veszélyes lehetőséget teremt a sarlatánok térhódítására.
Pedig a mentális egészséghez való jog uniós alapjog, így az államnak, illetve az önkormányzatoknak kötelességük lenne a lakosságszám függvényében a szakemberellátást biztosítani. Csakhogy még az sincs definiálva, hogy tulajdonképpen ki is az a szakember, aki felelős a mentális egészség fenntartásáért; a pszichiáter?, a neurológus?, netán a pszichológus? Bár a pszichiáter és a neurológus elérhető a szakrendelőkben, alaphelyzetben egyikük sem képzett, és nem is jogosult pszichoterápia végzésére - ezt azonban nem feltétlenül tudja az ellátásszervezésért felelős állami hivatalnok. Arról nem is beszélve, hogy a mentális egészség nem csak egészségügyi probléma, a szociális helyzet, a családi konfliktusok, a munkahelyi problémák mind az ilyen betegségek kialakulásának melegágyául szolgálnak.
Feketén-szürkén
A zűrzavart jól mutatja, hogy a lelki rendellenességek, az iskolai magatartás- és koncentrációzavar szűrésében és gondozásában felkészült, ráépített szakvizsgával rendelkező klinikai szakpszichológusok által működtetett nevelési tanácsadók szervezetét a jövő évtől beolvasztják az erre - minden tiszteletem ellenére is - illetéktelen pedagógiai szakszolgálatokba. Az alap- és szakellátás mellett a fekvőbeteg-ellátás helyzete sem jobb. Olcsó lenne az OPNI megszüntetésén és az aluljárókba szorult egykori bentlakókon viccelődni, vagy éppen a méltán európai hírű iskola felszámolásán sopánkodni. A zömmel pszichiátriai osztályokon dolgozó, magasan képzett klinikai szakpszichológusok száma ijesztően alacsony, annak ellenére, hogy elvileg az osztály ágyszámához és így az ellátandó terület lakosságszámához szabott személyi létszám feltöltése kötelező lenne. A tapasztalat azonban az, hogy nincsenek ilyen állások; a kórházak vezetése a finanszírozás rendszere miatt takarékoskodni kényszerül, s ezért nem klinikai szakpszichológusokat, hanem még szakképzésben levő szakpszichológus-jelölteket alkalmaznak, önkéntes segítőként - ingyen. Bár ezt a gyakorlatot rendelet tiltja, a szakpszichológus-jelöltek mégis vállalják, mert állásuk nem lévén, így legalább gyakorlati tapasztalatot szerezhetnek választott hivatásukban, és jogosulttá válnak a részvételre a szakképzésben. Az már más kérdés, hogy ily módon jogszabályellenesen dolgoznak egy olyan munkakörben, melynek végzésére nincs is kompetenciájuk. A pszichológus- és szakpszichológus-képzésben egyaránt részt vevő, egyetemen dolgozó szakmabeli forrásom szerint is abszurd helyzet, hogy évente az 5 akkreditált egyetemről kikerülő átlag 500 MA-diplomás pszichológus jelentős hányada a későbbi munkavégzéshez elengedhetetlen legalább egy ráépített szakképzésért 4 év alatt mintegy 3 millió forint kötelező tandíjat fizet, miközben a szakképzés feltételeként jogszabályban meghatározott teljes munkaidős állásra esélye sincs - helyette ingyen, önkéntes segítőként dolgozik. A zuhanyhíradó szerint a tehetősebb szülő inkább fizet azért, hogy a gyereke státuszba kerüljön, és így jogosultságot szerezzen a szakképzésben való részvételhez - abban a reményben, hogy a befektetés később, a magánpraxisban visszafizetődik majd. Mindeközben a folyamat sokszoros leterheltséget jelent az őket felügyelő és oktató, a betegforgalom megfelelő ellátásához képest amúgy is elégtelen számú klinikai szakpszichológusnak. Nem nehéz kitalálni, hogy a betegek lesznek e tarthatatlan helyzet végső vesztesei.
Végül pedig beszélnünk kell a nemzetgazdasági aspektusokról is. Nyilvánvaló, hogy a rendszerhiba, az alulinformáltság és a pszichológiai kultúra hiányában rosszul megválasztott terapeuta vagy terápia nemcsak szenvedést okoz a rászorulónak, és nemcsak a humán erőforrásokat pocsékolja, de jelentős nemzetgazdasági károkat is okoz. A törvényi és szakmai szabályozás, valamint az adatnyilvántartás hiánya a szürke- és feketegazdaságnak is teret kínál, hiszen egy illetéktelenül vagy szabálytalanul dolgozó, magát pszichoterápia végzésére jogosultnak állító személy nem fizeti ki a képzési költségeket, számla nélkül, zsebre dolgozik, nem fizet forgalmi és jövedelemadót, járulékot. Tevékenysége szakmai szempontból sem ellenőrzött, nincs garancia az eredményességre, nincs sem minőségbiztosítás, sem fogyasztóvédelem, a sikertelen - jó esetben legalább nem káros - kezelés költségei nem igényelhetők vissza.
*
Súlyos helyzetben van a pszichológia, a pszichoterápia Magyarországon. Bajai különböző módon és mértékben, de a terület valamennyi résztvevőjét sújtják: a betegeket, a pszichológusokat, az orvosokat és az államot. Elengedhetetlen a pszichológus-alaptörvény megalkotása, a pszichológusszakma részletes rendeleti szabályozása, a közhiteles regiszter létrehozása, a transzparencia biztosítása, a minőségbiztosítás és fogyasztóvédelem megteremtése. Ennek érdekében feltétlenül szükséges a pszichológusszakma és vezető szaktekintélyeinek önszerveződő, önkorlátozó összefogása és együttműködése az állami irányítással, nem elfeledkezve az érdekelt civil szervezetekkel történő együttműködésről. Akkor talán az aurahegesztő Cipollák is maradnak ott, ahova valók - egy papírlapon.
A szerző egészségügyi szakértő.
