A Breivik-merényletről

Az akarat megvan

  • Jo Nesbø
  • 2012. augusztus 24.

Publicisztika

Hazája bírósága 21 évre ítélte a tavaly 77 halálos áldozatot követelő merénylet elkövetőjét. Breivikről, és Norvégia ártatlanságának elvesztéséről a világhírű író, Jo Nesbø írását ajánljuk az ítélet napján.

Néhány napja, még Utøya és a kormányzati negyedbeli robbantás előtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy az életöröm mennyire elválaszthatatlan a dolgok változása miatti szomorúságtól. Hogy még a legígéretesebb jövő sem tudja teljes egészében ellensúlyozni azt a tényt, hogy nincs többé visszaút ahhoz, ami elmúlt.
A gyermekkor ártatlanságához. Az első szerelemhez. Július illatához, az izzadt hátadra tapadt fűszálak csiklandozásához, miközben elrugaszkodsz egy szikláról, és a következő pillanatban már egy norvég fjord jéghideg vizében találod magad, orrodban és szájpadlásodon a só és a gleccser ízével. Nem térhetsz vissza tizenhét éves önmagadhoz, amikor tíz frankkal a zsebedben Cannes kikötőjében ácsorogva azt nézed, ahogy két, idióta fehér egyenruhába öltözött férfi egy nővel és annak az uszkárjával, valamint hitelkártyáival egy jachtról a partra evez - és rájöttél, hogy az egalitárius társadalom, ahonnan jöttél, a kivétel és nem a szabály. Vagy amikor tágra nyílt szemmel bámultad egy másik ország parlamentjét, ahol az embereket automata fegyvereket szorongató őrök vették körül, és a csüggedtség és az önelégültség elegyével csóváltad meg a fejed: ahonnan én jövök, nincs szükség ilyesmire. Mert én egy olyan országból származom, ahol a félelem a másik embertől nem vetette meg a lábát. Amit ha elhagytál három hónapra, és két államcsínyen, egy katasztrofális éhínségen, egy iskolai mészárláson, két merényleten és egy cunamin átutazva hazaértél, az újságokat lapozgatva arra a felfedezésre jutottál, hogy az egyetlen újdonságot a keresztrejtvény jelenti. Egy olyan országból, amely mindenki anyagi szükségleteit biztosítja, miután a 70-es években olajat találtak a területén, és ahol a politikai irányvonalak rögtön a II. világháború után kialakultak. A konszenzus lenyűgöző volt, a viták jobbára csak arról szóltak, melyek a legmegfelelőbb eszközök a kitűzött célok eléréséhez - a célkitűzésekkel mind a jobb-, mind a baloldal egyetértett. Ez az az ország, amely úgy látta, az szolgálja leginkább a boldogulását, ha kívül marad, és úgy döntött, hogy nem lép be az Európai Unióba, miközben a kis országok zöme a fél karját odaadná a felvételért. Ideológiai viták is csak akkor merültek fel, amikor a külvilág valósága elkezdett benyomulni az országba, amikor a nemzetnek, amely a 70-es évekig szinte kizárólag azonos etnikai és kulturális hátterű emberekből állt, el kellett döntenie, hogy új állampolgárai hordhatnak-e hidzsábot és építhetnek-e mecseteket; meg amikor katonákat küldtek Afganisztánba és Líbiába.


Fotó: MTI/EPA/Pool/Heiko Junge

 

De a norvég önkép 2011. július 22-e előtt egy szűzleány képe volt: az érintetlen természeté, amit emberi kéz nem illetett, egy olyan társadalomé, amit a civilizáció betegségei nem szennyeztek be.

Mindez persze túlzás, elég csak egy pillantást vetni a rendőrségi nyilvántartásokba. De mégis: júniusban együtt bicikliztem Oslo utcáin a miniszterelnökkel, Jens Stoltenberggel és egy közös barátunkkal. Egy erdős hegyoldalon tekertünk felfelé - méghozzá ennek a kicsiny nagyvárosnak a határain belül. Néhány méterrel lemaradva két testőr követett bennünket, szintén kerékpáron. Amikor egy kereszteződésben megálltunk a piros lámpánál, egy letekert ablakú autó hajtott a miniszterelnök mellé. A volán mögül egy férfi kiáltott ki: "Jens!" A norvégok többnyire a keresztnevén szólítják, illetve emlegetik az ország első számú vezetőjét - ez is az egyenlőségre törekvő szellem egyik hagyománya. "Van itt egy fiatalember, aki odáig lenne a boldogságtól, ha üdvözölhetné magát."

Jens Stoltenberg elmosolyodott, és megrázta az anyósülésen kuporgó kisfiú kezét. "Szia, Jens vagyok."

A miniszterelnök kerékpárossisakot visel. A fiú mellkasán biztonsági öv. Mindketten megálltak a piros lámpánál. A testőrök a megfelelő távolságban várakoznak mögöttünk, mosolyogva. A kép biztonságot és kölcsönös bizalmat áraszt. A mindennapos, magától értetődő norvég idill képe. Az, amit normálisnak tekintettünk. Mi baj történhetett volna? Volt sisakunk, biztonsági övünk, és betartottuk a közlekedési szabályokat.

Persze beüthetett volna a baj. Mindig beüthet.

Februárban Oslóban tartották az északi sívilágbajnokságot. A hazai versenyzők jól teljesítettek, és esténként több mint százezer lelkes norvég ünnepelte az érmeket Oslo belvárosában.

Július 25-én Oslo hatszázezer lakosa közül százötvenezret gyűjtött össze a gyász. Az ellentét szembeötlő volt. Ahogy a hasonlóságok is. Mindkét esetben váratlan erővel mutatkoztak meg az érzelmek egy olyan népnél, amelynek nemzeti erénye a józanság, és amelyre "a hideg fej" inkább jellemző, mint a "meleg szív". Még az olyanokban is, mint én, akik ösztönösen idegenkedünk a nemzeti önmagasztalástól, a zászlóktól, a nagy szavaktól, a nagyobb embertömegben megnyilvánuló öröm vagy gyász kiváltotta eufóriától, még bennünk is kitörölhetetlen nyomot hagy, amikor az emberek megmutatják, hogy igenis számít mindez, hogy számítanak az idealisztikus eszmék és a gondolatok, amelyeket megörököltünk, és amelyeket többé-kevésbé biztosra veszünk. És bár pusztán szimbolikus cselekedetekről van szó, amelyek az egyénnek szinte semmibe nem kerülnek, ezek a tettek egyáltalán nem némák. Azt hirdetik: nem akarjuk, hogy bárki elvegye tőlünk a biztonságot és a bizalmat. Hogy nem akarjuk elveszíteni a harcot, amit a félelem ellen vívunk.

Az akarat megvan.

Még sincs többé visszaút ahhoz, ami elmúlt.

Tegnap egy dühösen kiabáló férfit hallottam a vonaton. Július 22-e előtt ösztönösen odafordultam volna, talán még közelebb is lépek. Lehet, hogy egy érdekes vitának lettem volna a tanúja, amelyben az érvek józan megfontolása után akár állást is foglalok. Vagy, ami még jobb, egy nőt kellett volna a védelmembe vennem. Most azonban ösztönösen a lányomra pillantottam, felmértem, hogy biztonságban van-e, és mérlegeltem, hogy vész esetén hogyan tudom kimenekíteni. Ez az új automatikus reakció idővel remélhetőleg tompulni fog. Azzal viszont már most tisztában vagyok, hogy soha, soha nem tűnik el egészen. Július 22-e minden évben eljön, és minden norvégot örök mementóként figyelmeztet majd arra, hogy semmit nem szabad biztosra venni, még akkor sem, ha van sisakunk és biztonsági övünk.

Miután a bomba felrobbant - a robajt jól lehetett érezni Oslo azon városrészében, ahol élek -, majd befutottak az első híradások az utøyai lövöldözésről, megkérdeztem a lányomat, hogy fél-e. Válaszában azt idézte, amit egyszer régebben mondtam neki: "Igen. De ha nem félsz, akkor nem is lehetsz bátor."

Ha nincs is visszaút ahhoz, ami elmúlt, az érintetlen teljességhez, a tudattalan és naiv, félelem nélküli léthez, van előremutató út. Az, hogy bátrak legyünk. Hogy folytassuk úgy, mint azelőtt. Hogy fordítsuk oda a másik arcunkat is, miközben megkérdezzük: "Ez minden, amit mondani akartál?" Hogy megtagadjuk, hogy a félelem jelölje ki annak a határait, ahogy a társadalmunkat ezen túl is építeni fogjuk.

(Fordította: Petrikovics Edit)

A szerző norvég író.

Vele készült interjúnkat lásd: "Otthonról hozott történetek", 2010. július 15.

Neked ajánljuk

Nem alszik

Mégis ki ölte meg a nagy pofájú, felfuvalkodott amerikai rendezőt? A producer, akit megzsarolt; a forgatókönyvíró, akinek vízióját tönkre akarja tenni – esetleg a főszereplő színésznő, akinek részegen félreérthetetlen ajánlatot tett; vagy talán annak férje, akivel még össze is verekedett?

Túl sok

  • Sándor Panka

A nézőteret sűrű köd borítja, a színpadképet a szürke szín dominálja. Ferdén elhelyezett ajtók keretezik a színpad közepére állított lépcsősort (díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi).

Egy doboz lenne

Zuhog az eső, Martin többszöri eltévedés után jut el az Ardennek mélyén lévő a faluba, ahol régen nem látott apja meghalt. Mivel az apja kimondottan azt kérte, helyben hantolják el, ám a temető már tele van, Martin a furcsa sírásó segítségével egy rejtélyes, sok-sok éve nem látogatott sírt akar kiüríteni.

Ki a hülye?

  • Sándor Panka

A színpadon két forgatható szobabelső, a kettő között szintén mozgatható, jellegzetes zöld falusi kerítés. Az elemek mobilizálásával a történet összes helyszíne megjeleníthető. Kovács Dániel Ambrus nem csak rendezte a darabot, ő tervezte a látványt is, s az nem csak az ötletes térkonstrukciók miatt működött. A kopottas szobabelsők úgy teremtenek sivár atmoszférát, hogy közben furcsa nosztalgiát is érzünk irántuk.

Nemesítő idő

Huszonhárom év után újra találkozik egy Férfi és egy Nő. Egykor szerelmespár voltak, ma valami megkésett randevúszerű találkozójuk van egy kölcsönlakásban. Néhány retrónak ható bútor, mázas kisszobor meg klasszik nipp veszi őket körül, a háttér meg egy méretes faliszőnyeg, cirkuszi vagy farsangi jelenettel. A Nő Amerikában él, a Férfi itthon maradt.

Tartsd szárazon a tésztát!

  • Kiss Annamária

Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.

Hogy igaz legyen

  • Antoni Rita

Nehéz nem észrevenni, hogy a Libri könyvesboltjaiban egy ideje, pontosabban amióta az államilag bőkezűen támogatott Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) beszállt a Libri–Bookline kiadócsoportba, központi helyen, gúlákba állítva díszelegnek az MCC Press „genderellenes” (azaz, a feminista és LMBTQ jogi törekvéseket lejáratni igyekvő) kiadványai, jelentős ellensúlyozás nélkül.

Az iskolapénz

Múlt pénteken öt, a polgári engedetlenségi akciósorozatban részt vevő fővárosi középiskolai tanárt rúgtak ki a fővárosi Kölcsey Ferenc Gimnáziumból. E hét elején az illetékes tankerület vezetője személyesen adott át írásbeli figyelmeztetést a zuglói Szent István Gimnázium három pedagógusának.

Akkor minek?

A hét elején az Országgyűlés elfogadta azokat a törvényjavaslatokat illetve -módosításokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kormány ki tudja énekelni az uniós források egyelőre felfüggesztett részét, 7,5 milliárd euró végösszegben, az Európai Bizottságtól és az Európai Tanácstól.