A Breivik-merényletről

Az akarat megvan

  • Jo Nesbø
  • 2012.08.24 12:40

Publicisztika

Hazája bírósága 21 évre ítélte a tavaly 77 halálos áldozatot követelő merénylet elkövetőjét. Breivikről, és Norvégia ártatlanságának elvesztéséről a világhírű író, Jo Nesbø írását ajánljuk az ítélet napján.

Néhány napja, még Utøya és a kormányzati negyedbeli robbantás előtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy az életöröm mennyire elválaszthatatlan a dolgok változása miatti szomorúságtól. Hogy még a legígéretesebb jövő sem tudja teljes egészében ellensúlyozni azt a tényt, hogy nincs többé visszaút ahhoz, ami elmúlt.
A gyermekkor ártatlanságához. Az első szerelemhez. Július illatához, az izzadt hátadra tapadt fűszálak csiklandozásához, miközben elrugaszkodsz egy szikláról, és a következő pillanatban már egy norvég fjord jéghideg vizében találod magad, orrodban és szájpadlásodon a só és a gleccser ízével. Nem térhetsz vissza tizenhét éves önmagadhoz, amikor tíz frankkal a zsebedben Cannes kikötőjében ácsorogva azt nézed, ahogy két, idióta fehér egyenruhába öltözött férfi egy nővel és annak az uszkárjával, valamint hitelkártyáival egy jachtról a partra evez - és rájöttél, hogy az egalitárius társadalom, ahonnan jöttél, a kivétel és nem a szabály. Vagy amikor tágra nyílt szemmel bámultad egy másik ország parlamentjét, ahol az embereket automata fegyvereket szorongató őrök vették körül, és a csüggedtség és az önelégültség elegyével csóváltad meg a fejed: ahonnan én jövök, nincs szükség ilyesmire. Mert én egy olyan országból származom, ahol a félelem a másik embertől nem vetette meg a lábát. Amit ha elhagytál három hónapra, és két államcsínyen, egy katasztrofális éhínségen, egy iskolai mészárláson, két merényleten és egy cunamin átutazva hazaértél, az újságokat lapozgatva arra a felfedezésre jutottál, hogy az egyetlen újdonságot a keresztrejtvény jelenti. Egy olyan országból, amely mindenki anyagi szükségleteit biztosítja, miután a 70-es években olajat találtak a területén, és ahol a politikai irányvonalak rögtön a II. világháború után kialakultak. A konszenzus lenyűgöző volt, a viták jobbára csak arról szóltak, melyek a legmegfelelőbb eszközök a kitűzött célok eléréséhez - a célkitűzésekkel mind a jobb-, mind a baloldal egyetértett. Ez az az ország, amely úgy látta, az szolgálja leginkább a boldogulását, ha kívül marad, és úgy döntött, hogy nem lép be az Európai Unióba, miközben a kis országok zöme a fél karját odaadná a felvételért. Ideológiai viták is csak akkor merültek fel, amikor a külvilág valósága elkezdett benyomulni az országba, amikor a nemzetnek, amely a 70-es évekig szinte kizárólag azonos etnikai és kulturális hátterű emberekből állt, el kellett döntenie, hogy új állampolgárai hordhatnak-e hidzsábot és építhetnek-e mecseteket; meg amikor katonákat küldtek Afganisztánba és Líbiába.


Fotó: MTI/EPA/Pool/Heiko Junge

 

De a norvég önkép 2011. július 22-e előtt egy szűzleány képe volt: az érintetlen természeté, amit emberi kéz nem illetett, egy olyan társadalomé, amit a civilizáció betegségei nem szennyeztek be.

Mindez persze túlzás, elég csak egy pillantást vetni a rendőrségi nyilvántartásokba. De mégis: júniusban együtt bicikliztem Oslo utcáin a miniszterelnökkel, Jens Stoltenberggel és egy közös barátunkkal. Egy erdős hegyoldalon tekertünk felfelé - méghozzá ennek a kicsiny nagyvárosnak a határain belül. Néhány méterrel lemaradva két testőr követett bennünket, szintén kerékpáron. Amikor egy kereszteződésben megálltunk a piros lámpánál, egy letekert ablakú autó hajtott a miniszterelnök mellé. A volán mögül egy férfi kiáltott ki: "Jens!" A norvégok többnyire a keresztnevén szólítják, illetve emlegetik az ország első számú vezetőjét - ez is az egyenlőségre törekvő szellem egyik hagyománya. "Van itt egy fiatalember, aki odáig lenne a boldogságtól, ha üdvözölhetné magát."

Jens Stoltenberg elmosolyodott, és megrázta az anyósülésen kuporgó kisfiú kezét. "Szia, Jens vagyok."

A miniszterelnök kerékpárossisakot visel. A fiú mellkasán biztonsági öv. Mindketten megálltak a piros lámpánál. A testőrök a megfelelő távolságban várakoznak mögöttünk, mosolyogva. A kép biztonságot és kölcsönös bizalmat áraszt. A mindennapos, magától értetődő norvég idill képe. Az, amit normálisnak tekintettünk. Mi baj történhetett volna? Volt sisakunk, biztonsági övünk, és betartottuk a közlekedési szabályokat.

Persze beüthetett volna a baj. Mindig beüthet.

Februárban Oslóban tartották az északi sívilágbajnokságot. A hazai versenyzők jól teljesítettek, és esténként több mint százezer lelkes norvég ünnepelte az érmeket Oslo belvárosában.

Július 25-én Oslo hatszázezer lakosa közül százötvenezret gyűjtött össze a gyász. Az ellentét szembeötlő volt. Ahogy a hasonlóságok is. Mindkét esetben váratlan erővel mutatkoztak meg az érzelmek egy olyan népnél, amelynek nemzeti erénye a józanság, és amelyre "a hideg fej" inkább jellemző, mint a "meleg szív". Még az olyanokban is, mint én, akik ösztönösen idegenkedünk a nemzeti önmagasztalástól, a zászlóktól, a nagy szavaktól, a nagyobb embertömegben megnyilvánuló öröm vagy gyász kiváltotta eufóriától, még bennünk is kitörölhetetlen nyomot hagy, amikor az emberek megmutatják, hogy igenis számít mindez, hogy számítanak az idealisztikus eszmék és a gondolatok, amelyeket megörököltünk, és amelyeket többé-kevésbé biztosra veszünk. És bár pusztán szimbolikus cselekedetekről van szó, amelyek az egyénnek szinte semmibe nem kerülnek, ezek a tettek egyáltalán nem némák. Azt hirdetik: nem akarjuk, hogy bárki elvegye tőlünk a biztonságot és a bizalmat. Hogy nem akarjuk elveszíteni a harcot, amit a félelem ellen vívunk.

Az akarat megvan.

Még sincs többé visszaút ahhoz, ami elmúlt.

Tegnap egy dühösen kiabáló férfit hallottam a vonaton. Július 22-e előtt ösztönösen odafordultam volna, talán még közelebb is lépek. Lehet, hogy egy érdekes vitának lettem volna a tanúja, amelyben az érvek józan megfontolása után akár állást is foglalok. Vagy, ami még jobb, egy nőt kellett volna a védelmembe vennem. Most azonban ösztönösen a lányomra pillantottam, felmértem, hogy biztonságban van-e, és mérlegeltem, hogy vész esetén hogyan tudom kimenekíteni. Ez az új automatikus reakció idővel remélhetőleg tompulni fog. Azzal viszont már most tisztában vagyok, hogy soha, soha nem tűnik el egészen. Július 22-e minden évben eljön, és minden norvégot örök mementóként figyelmeztet majd arra, hogy semmit nem szabad biztosra venni, még akkor sem, ha van sisakunk és biztonsági övünk.

Miután a bomba felrobbant - a robajt jól lehetett érezni Oslo azon városrészében, ahol élek -, majd befutottak az első híradások az utøyai lövöldözésről, megkérdeztem a lányomat, hogy fél-e. Válaszában azt idézte, amit egyszer régebben mondtam neki: "Igen. De ha nem félsz, akkor nem is lehetsz bátor."

Ha nincs is visszaút ahhoz, ami elmúlt, az érintetlen teljességhez, a tudattalan és naiv, félelem nélküli léthez, van előremutató út. Az, hogy bátrak legyünk. Hogy folytassuk úgy, mint azelőtt. Hogy fordítsuk oda a másik arcunkat is, miközben megkérdezzük: "Ez minden, amit mondani akartál?" Hogy megtagadjuk, hogy a félelem jelölje ki annak a határait, ahogy a társadalmunkat ezen túl is építeni fogjuk.

(Fordította: Petrikovics Edit)

A szerző norvég író.

Vele készült interjúnkat lásd: "Otthonról hozott történetek", 2010. július 15.

Neked ajánljuk