Publicisztika

Ügynökök ne kíméljenek

Csoóri Sándor megint jó felé tapogatózik, csak az idősíkokat keverte kicsinyt össze. Ha mi lennénk a Moszad és/vagy a Securitate, ezek után nem haboznánk gyakorlott klinikai pszichiátereket beépíteni a Magyarok Világszövetségének soraiba. Ha ugyanis egy legalábbis sajátos külpolitikai elveket valló félállami szervezet, ami az "összmagyarság" "érdekképviseletére" specializálódott, szóval ha egy ilyen szervezet elnöke az üldözési mánia akut stádiumába jut, akkor talán tényleg érdemes utánanézni a dolgoknak. Evvel Csoóri is jól járna, az ügyből, ha nem is mint James Dean jönne ki, aki leleplezi a kémeket, de mint próféta, aki előre megmondja, és hát tudjuk, hogy ez a prófétadolog milyen régi vágya neki. Lehet persze, hogy nem így lesz, és nem jönnek az ügynökök még ezután sem. És akkor baj van. Csoóri úgy gondolja - legalábbis a Maros megyei Hírlap szerint ezt mondta az MVSZ erdélyi szervezete előtt -, hogy az MVSZ tele van román és izraeli (zsidó, bazeg, zsidó) ügynökökkel. Az ellenség belülről támad, úgy, hogy magyarnak álcázza magát (különben nem tudna belülről támadni). Ez a felvetés Erdélyben különösen jól hangzik, messzire lehet jutni vele például a magyarságversenyben meg az általános gyanakvás és félelem légkörének a megteremtésében. Abból meg aztán már bármi is lehet.
  • 1996. október 24.

Suchman, a sámán

Mi volt a hét végén? Suchman Tamást például, aki az utóbbi időkben feltűnően sűrűn szerepel a médiában, mintha készülne valamire, megkérdezték egy interjú során, hogy Davosban (Svájc), ha elmenne, nem-e néznék-e sámánnak-e. Lehet, hogy nem szó szerint, de valami ilyesmit, ami még akkor is felettébb tanulságos, ha nem pont így volt. Eltekintve most attól, hogy van valami a gondolatban, Svájcra csakugyan ráférne most már valami. (Suchmanra meg Svájc. Ott jól ki lehet pihenni a dolgokat, például milyen nehéz lehetett belvárosi-fiúzni, amikor már mióta, hogy nem illett.)
  • 1996. október 17.

Gombariadó

Magyarországon leginkább robbantani érdemes, ha mondjuk nem sikerül kicsípni a közvetítési jogot az önkormányzatok és az ÁPV Rt. között: robbantani és gombát szedni, mert itt a legkisebb a lebukás veszélye, talán még az autólopásoknál is alacsonyabb a kockázat, mert ott egyszer elkaptak valakit, aki az első sarkon fának rohant. A robbantás sokkal kockázatosabb, de teljesen értelmetlen, mivel amit felrobbantunk, az sikeres akció esetén megsemmisül, nincs már, tehát csak a frivol elégtétel marad, a jól végzett munka öröme. Robbantót hazánkban még nem fogtak el, illetve egyet igen, de ő szolgálatkészen a helyszínen maradt, bár az ujjlenyomatait nem igazán sikerül azonosítani, mivel a kezét még mindig keresik.
  • 1996. október 17.

Eörsi István: Ismét idehaza

Szeptember 26-án Grazba utaztam, majd Berlinbe, ahonnan október 6-án érkeztem haza. Az újságok odakint elsősorban Netanjahutól viszolyogtak, aki ismét bebizonyította, hogy a zsidó állam elnyomó nacionalizmusa nem intelligensebb és főként nem veszélytelenebb más agresszív nacionalizmusoknál. Aztán sokat írtak a diadalmas tálibok viselt dolgairól. Valahol egy asszonyt egy férfiú egy hídról a vízbe hajított, mert a szél kissé fellebbentette a fátylát. Másutt megköveztettek egy szerelmespárt. Az újságok foglalkoztak még az Amnesty International törökországi jelentésével: agyonkínzott politikai foglyokkal, éhségsztrájkoló kurd elítéltekkel, lepuffantott emberjogi ügyvédekkel etcetera. És a frankfurti könyvvásárral. Egyszóval semmi újság. Vagy ha mégis, ennek magyar vonatkozása van: Horn Gyula a Német Egység Napján, Kohl hóna alatt, a szó konkrét és elvont értelmében. Valóban ünneplésben volt része. Nekem is jobban tetszett, mint általában szokott, részben talán azért, mert a szokásosnál megnyerőbben artikulált, Máté Péter barátom német tolmács-hangján, melyet rögvest és örömmel ismertem fel.
  • 1996. október 10.

Tamás Gáspár Miklós: Az európázás kétes gyönyörei

A kelet-európai közélet mai megföllebbezhetetlen dogmája: az utókommunista új demokráciáknak be kell iratkozniuk a NATO-ba és az EU-ba. Ez jó kis dogma, különösen amíg nem vesznek föl bennünket. Addig is visszatart bennünket a remény a török-görög típusú idiótaságoktól, ami tiszta haszon. Néha az a benyomása az embernek, jó lenne, ha alaposan elhúznák a nyugatiak ezt a procedúrát - mint egyetemi oktató, jól tudom, milyen illedelmesek a vizsgára váró diákok, néha még a hajukat is megmossák. Öröm nézni, mennyire javítja néhány szomszédunk modorát az európai mézesmadzag: ha ez így megy tovább, itt-ott fölhagynak majd a protestánsok és a melegek hatósági páholásával, és ideig-óráig talán még a poszt-KGB is elül.
  • 1996. október 10.

Otthon és otthonka

1997. október 27-én a Kossuth téri MIÉP-népgyűlésen, ha valami forradalom időközben ki nem törik, megjelenik és felszólalik a szájával Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front nevű párt elnöke. Mivel ezt franciául fogja tenni, a hallgatóság, amelynek zöme feltehetően jó, ha németül beszél (azon is csak annyit, hogy
  • 1996. október 10.

A természet ajándéka

A Traubisoda hamisítása, amelyre valamikor a hét vége táján döbbentek az illetékesek, alapjában véve pimf ügy, vonhatná meg a vállát bárki, mit lehet a Traubisodán hamisítani, a Traubisoda, a természet ajándéka úgy, ahogy van, a maga eredeti pompájában, hamisítvány, egy rész izéből, egy rész zöldessárga árnyalatot okozó valamiből és rengeteg rész állott, szénsavát elhullatott szódavízből áll, és még arra a rangra sem sikerült felvergődnie, mint a Bambinak vagy az Utasüdítőnek, retró kultobzsé se lett belőle, legfeljebb némi hideglelős viszolygást, ha kivált, amikor néhanap felbukkan az éjjel-nappaliban. De hamisítják, ami a maga szerény módján sokat elárul mindnyájunkból, többet, mint az, hogy az állam és az önkormányzatok közötti ingatlanügyi alkukban magáncégek közvetítenek, a sikerdíjuk - egy fiktív összeg konkrét százaléka - a zsebükbe kerül, és mindez nem elsősorban az ő üdvükre történik így, hanem azért - vagy azért is -, hogy ezáltal privatizálás látszatát keltse az akció, ami jól fog festeni a statisztikákban. Mármost ezeket a statisztikákat nett kis öregurakon kívül, akik akkor veszik kézbe, ha már az összes a heti keresztrejtvényt megfejtették, összeurópai összhivatalnokok szokták elolvasni, tehát egyáltalán nem mindegy, mi áll bennük, ha be akarunk jutni közéjük, és azt szeretnénk, ha tőlük meg özönlenének a befektetők, hoznák a pénzt meg a recepteket, sikerre, boldogulásra, Traubisodára, amit majd jól meghamisítunk, mert az ilyesmiről szóló híreket úgyse olvassák a fontos-európaiak, tehát elhiszik a privatizációs statisztikákat; megszoknak itt, egyszer talán majd nekik se tűnik fel, hogy egy rész izé, egy rész zöldessárga árnyalatot okozó valami és rengeteg rész állott szódavíz, és mégse az az íze van neki, ami pedig nincs is, a természet ajándéka.
  • 1996. október 10.

Seres László: Ökobarnák

Dohányozni rossz dolog: a dohányiparon kívül talán nincs is senki, aki ne állítana fel egyenes összefüggést nikotinfüggőség és halál között; évente állítólag harmincezer ember hal meg permanens dohányzás következtében. Higgyük ezt el az orvosoknak és az egészségvédőknek, és mivel a dohányzás elsősorban magánügy, a dohányzó ember problémája, kétségkívül jót tenne, ha lenne valami jó fej szervezet, amely ötletes és főként erőszakmentes kampányt nyomatna a tévében és a lapokban, hogy nem feltétlenül cool dolog rágyújtani, és amely találna érveket amellett, hogy esetleg érdemes tíz évvel tovább élni.
  • 1996. október 4.

Éjjel-nappal sötét ügyek

Horn Gyula hétfőn napirend előtt szót kért a Parlamentben, és három perc ötven másodpercig tartó felszólalásában ígéretet tett az éppen soros korrupciógyanús ügy kormányzati kivizsgálására. Elhangzott valami még a közös felelősségről is, s beszéde végén a miniszterelnök megköszönte az ellenzéknek azt, hogy vigyázó szemét a gondokon tartja. Horn Gyula tehát bókolt az ellenzéknek. Vagyis nagy baj van.
  • 1996. október 4.

Bevonulók kérték

Az, hogy Kabul elesett - bevették a tálibok -, legfeljebb Für Lajost hozhatná még lázba, ma már azonban Kabul eleste nem ráz meg senkit, Kabul az utóbbi évek során annyiszor elesett már, hogy tulajdonképpen feltápászkodnia sem volna érdemes arra a kis időre. Az új törvénykezések ugyan hajmeresztőnek tűnnek első hallásra, logikátlanság is tetten érhető köztük, kivált az, hogy még szinte ki se fújták magukat, már akasztanak, még ha egy ilyen Nadzsibullahot, akkor is. (Nadzsibullah igazi cégéres gazember volt - mint Zahir sahtól Nurmohammed Tarakin, Babrak Karmalon, Gulbuddin Hekmatjaron és a most távozásra ösztönzött Rabbanin át mindenki Afganisztánban -, de a sáriáról, az iszlám törvénykezésről nem sok jót árul el ennek a nyomorult muszkavezetőnek a lámpavasra lógatása.) Nem kevésbé ijesztő az, hogy nőt férfi nem gyógyíthat, nő viszont egyáltalán nem gyógyíthat. Ez, különös tekintettel arra, hogy nőket a továbbiakban, úgy tűnik, szabad bántalmazni - sőt, ha nem visel csadort az illető: illik -, mintha túlnőni látszana a ginekológia szakterületén. A közalkalmazottak számára kötelezővé tett szakáll a fodrászat problémakörén mutat túl, akkor is, ha az érintettek másfél hónapot kaptak, hogy az új utasítás teljesítésére a maguk eszközeivel felkészüljenek, és ha mégsem nőne, fogják Allahra, vagy hogy másra kellett az a kicsi hormontevékenységük. Utóbbi kifogás hihető is lesz, hiszen a törvénykezések minimum halállal sújtanak mindenkit, aki alkoholt vagy kábítószert fogyaszt, sok szórakozási lehetőség úgyse akad majd Afganisztánban.
  • 1996. október 4.

Az utolsó rappenig

Svájcról, erről a hercig és tüchtig, továbbá mindenekelőtt semleges kis országról elmondtak már sok rosszat, minden bizonnyal irigységből, mert miért másért leprázna az ember egy ilyen rokonszenves helyet, amely kizárólag a maga erejéből, polgárainak tehetségéből és szorgalmából, továbbá a politikai és gazdasági intézményrendszer rugalmasságából vitte ennyire. Bizonyára ezúttal sem lesz ez másképp, az irigyek sanda célzásaitól visszhangzik majd a világ, holott Svájc nemcsak hogy példát statuálhatna a körülötte bizzegő és fortyongó világnak, de nemhogy gőgösen elzárkózik tőle, még résztvevőnek is bizonyul olykor. Ezúttal épp félmillió svájci frankot - ami nem csekély összeg, osztályvezető alatt ilyet a legnagyobb svájci bankból se visznek haza a svájci munkatársak - szándékszik áldozni egy emlékműre, amit, ha minden igaz, Oswiecimben (Lengyelország, katowicei járás) állítanak majd fel, mindjárt a szupermarket tőszomszédságában. A tervek még nem készültek el, de biztos szép lesz: érdekes megoldás volna például egy férfialak, amint semleges arckifejezéssel, mindazonáltal duzzadó zsebekkel, szájában százezerszám villogó aranyfoggal, hóna alatt akkurátusan összetekercselt Rembrandtokkal diszkréten elinal: félmillió svájci frankból bárminek olyan emlékművet lehet állítani, hogy csak na, az ember szinte irigykedni kezd azokra, akiknek az emlékmű szól.
  • 1996. szeptember 26.

Magyar tenger

Az Úszószövetségben az olimpia előtt jegyzőkönyvet hamisítottak. Az ügy egyértelmű bizonyítottsága lehetetlenné tett mindenféle tagadást. A szövetség elnöke lemondott, a főtitkár beismerte vétkességét, a belügyminiszter fejeket követelt, a nemzetközi sportsajtó egyik része kivárt, másik része, főleg a magyar úszósikerek miatt frusztrált németeké, kárörvendett, és majdnem jött, aminek jönnie kellett volna, ha történetesen nem Magyarországon élünk. Ám itt élünk, így hát az Úszószövetség szombati közgyűlésén a lemondott elnököt és a személyes felelősségét elismerő főtitkárt újraválasztották, mondhatni, egyhangúan.
  • 1996. szeptember 26.