1997. október 27-én a Kossuth téri MIÉP-népgyűlésen, ha valami forradalom időközben ki nem törik, megjelenik és felszólalik a szájával Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front nevű párt elnöke. Mivel ezt franciául fogja tenni, a hallgatóság, amelynek zöme feltehetően jó, ha németül beszél (azon is csak annyit, hogy

Le Penről már sok rosszat elmondtak, így legyen e helyt annyi elég, hogy személyében egyrészt egy rendkívül gusztustalan sertés lepi el a Kárpát-medencét; másrészt viszont, ha az embernek van ideje meg türelme odafigyelni, láthatja: ezek a szerencsétlen húskészítmények, ez a Le Pen, meg a Jörg Haider és franc tudja, milyen nevű olasz, spanyol, belga és svéd kollégáik, ezek kezdenek kupálódni. A frontemberek, a nevesítettek nem, azok felállítanak egy hordót, a Concorde-tól a Kossuth téren át a Krasznaja plóscsagyig bárhol, ráállnak, és mondják a magukét, a hallgatóság úgyse ért egy mukkot se, és minél kevesebbet ért, annál jobb. Hanem a második garnitúrájuk, az a jelek szerint csendben szakért valahol hátul, papírmunkát végez, kapcsolatokat épít ki, és beviszi ezeket a pártokat az európai parlamentekbe és az Európa Parlamentbe. Le Pen várható hordószónoklatánál sokkal ijesztőbb, hogy esetleg hoz magával valakit a tanácsadói közül is, és valahogy sikerül odahatnia, hogy vendéglátói ne legyenek már olyan rettenetes bugrisok, legyenek képesek megkülönböztetni a népgyűléseket a reálpolitika pozícióharcaitól és kössék meg az elkerülhetetlen szövetségeket: elvégre, csak néznének rendesen körül, annyi a potenciális szövetségesük Magyarországon, mint borban a vigasz. Vannak parlamenti pártok, amelyek már most szívesebben kötnének ellenzéki szövetséget Le Pen vendéglátóival, mint más ellenzéki parlamenti pártokkal, ismét más parlamenti pártok vezetői viszont egészen a vendéglátók sajtójáig, ott megjelent, róluk szóló laudációjáig jutottak el saját múltjuktól való elhatárolódásukban. Harmadik parlamenti pártok vezetői a lábuk közé illesztett biciklinyereg segítségével vélik megismerni a hont s viszont, feltehetően attól a reménytől is sarkallva, hogy túrázgatás közben, mialatt jobbról s balról csak úgy hussannak mellettük nyárfák, feszületek, ukrán vendégmunkásnők, önkormányzatok, továbbá a parlamenti politizálás közben rendre elszalasztott lehetőségek - amelyek arra szolgálnának, hogy a dolgok a működő demokrácia szabályai szerint menjenek -, csak rágyönnek, hogy hát mit is akarnak ők tulajdonképpen és hogyan is kéne nekifogni. És ismét vannak negyedik parlamenti pártok, amelyek kormányra kerülvén - ritka, például a mostani kivételtől eltekintve - képtelennek bizonyulnak arra, hogy koalíciós partnerüket bizonyos alapvető normák elsajátítására ösztökéljék. A baj nem az, hogy Le Pen idetolja a pofáját, hogy a Kossuth téren buffoáriával szórakoztassa a pontosan erre érdemes nagyérdeműt, hanem hogy akár otthonkát is szabathat magára: hazajött.