Az Úszószövetségben az olimpia előtt jegyzőkönyvet hamisítottak. Az ügy egyértelmű bizonyítottsága lehetetlenné tett mindenféle tagadást. A szövetség elnöke lemondott, a főtitkár beismerte vétkességét, a belügyminiszter fejeket követelt, a nemzetközi sportsajtó egyik része kivárt, másik része, főleg a magyar úszósikerek miatt frusztrált németeké, kárörvendett, és majdnem jött, aminek jönnie kellett volna, ha történetesen nem Magyarországon élünk. Ám itt élünk, így hát az Úszószövetség szombati közgyűlésén a lemondott elnököt és a személyes felelősségét elismerő főtitkárt újraválasztották, mondhatni, egyhangúan.
A vétkes magyar ember, ha bűne nyilvánvalóvá válik, különös hajlamot érez arra, hogy egyszer csak fondorlatos összeesküvésre hívja föl a figyelmet, vagy éppen tette erkölcsi magasságba emelésével mutasson rá a mélyebb igazságokra, esetleg a világ úgynevezett egyetemes mocskosságára hivatkozva háborogjon, mondván, ő bizony kismiska ahhoz képest. Az Úszószövetség tisztviselői, valamint az őket pénzelők sem tettek másként: beszéltek kegyes csalásról, személyük ellen indult médiahadjáratról, az ő eljárásukhoz hasonló nemzetközi gyakorlatról, mindenről, úgyhogy a végén magát a tényt (vagyis azt, hogy ők végső soron közönséges csalók) érdektelen, mínuszos hírré degradálták.
És a végén aztán jól el is hitték.
