Szeptember 26-án Grazba utaztam, majd Berlinbe, ahonnan október 6-án érkeztem haza. Az újságok odakint elsősorban Netanjahutól viszolyogtak, aki ismét bebizonyította, hogy a zsidó állam elnyomó nacionalizmusa nem intelligensebb és főként nem veszélytelenebb más agresszív nacionalizmusoknál. Aztán sokat írtak a diadalmas tálibok viselt dolgairól. Valahol egy asszonyt egy férfiú egy hídról a vízbe hajított, mert a szél kissé fellebbentette a fátylát. Másutt megköveztettek egy szerelmespárt. Az újságok foglalkoztak még az Amnesty International törökországi jelentésével: agyonkínzott politikai foglyokkal, éhségsztrájkoló kurd elítéltekkel, lepuffantott emberjogi ügyvédekkel etcetera. És a frankfurti könyvvásárral. Egyszóval semmi újság. Vagy ha mégis, ennek magyar vonatkozása van: Horn Gyula a Német Egység Napján, Kohl hóna alatt, a szó konkrét és elvont értelmében. Valóban ünneplésben volt része. Nekem is jobban tetszett, mint általában szokott, részben talán azért, mert a szokásosnál megnyerőbben artikulált, Máté Péter barátom német tolmács-hangján, melyet rögvest és örömmel ismertem fel.
Egyszóval: semmi Tocsik.
De mihelyt autóm átgördült a határon, megkezdődött a tocsikolás. Mire hazaértem, valósággal tocsogtam a tocsikológiában, aztán itthon az összegyűlt újságok, a tévé, a rádió feltöltötte tudatlanságom mély szakadékát, úgyhogy most, egy nap elmúltával jelenthetem: naprakész vagyok. Sőt ezt is mondhatnám: kész vagyok.
A tisztelt olvasónak, aki nem ismer, elárulom magamról, hogy nem hajlok a mélabúra. Börtönkönyvemben elhencegtem már azzal, hogy lappang bennem valami biológiai optimizmus, mely tartós rossz helyzetekben is megtart a víz fölött, mégpedig vigyorogva. Az utóbbi időben azonban furcsán zavaró érzés bukkan fel újra és újra bennem: mintha elfelejtettem volna valamit, vagy mintha kitérnék valami elől, amit pedig okvetlenül el kellene intéznem. Önvédelemből nem gondolkodtam ennek okán, vagy az öregedésre és az élet egyéb banális tényeire toltam a felelősséget.
Először a kis magyar olajposvány idején ötlött fel bennem, hogy társadalmi közérzetem ad vészjeleket. A Dunai miniszter meg a fia, Moszkvában. Meg a Dunai miniszter védekezése, miszerint ő a fiával összefonódva nem követhetett el szabálytalanságot, hiszen a fia balfácán, akinek még véletlenül sem sikerül üzletet kötnie. És akkor vártam, hogy a Dunai azért most mégiscsak lemond, vagy a miniszterelnök elküldi, hiszen akármilyen balfácán is a fiú, a szerződés azért szerződés, az összeférhetetlenség pedig összeférhetetlenség. Aztán ezt mondtam magamban: "Ezek megszokták, hogy mindent lehet nekik." Becsületszavamra azt mondtam, hogy "ezek". Mint egy utolsó féregirtó Szathmári. El is szégyelltem magam.
Aztán jött Dunai helyébe Suchman. Egy miniszter, aki szorongatott helyzetében azzal védekezik, hogy egy sok példányban szétküldött, perdöntő körlevélen a szöveg alá odahamisították a nevét. Ki hamisította oda? Johnny Weissmüller? Vagy esetleg Kun Béla? Egy miniszter, aki olyasmit hoz fel a védelmére, ami magánál a súlyos vádnál is százszor terhelőbb - az ilyen miniszter legfeljebb valamiféle operetthercegségben tehetné a dolgát, buffoszerepben. Ráadásul még lódításon is rajtakapják: kiderül, hogy előbb tocsikolódott össze, mint ezt kezdetben állította. És mégsem mond le. A miniszterelnöknek kell végül gyötrött szívvel elküldenie. Zsíros állás vár rá, hiszen erkölcsei - mint erről szintén a miniszterelnök biztosít bennünket - makulátlanok. Olyan szépen beszél róla, hogy arra kell gondolnom: a vizsgálat befejeződött már. Hiszen a jeles bizonyítványt csak minden körülmény alapos mérlegelése után állíthatná ki. A miniszterelnök azonban egyszerre jelenti be, hogy minden részletre kiterjedő, alapos vizsgálat lesz, és hogy Suchmannak támasza és talpköve a tiszta erkölcs. Ezt hívják fedezetlen előlegnek. Én pedig olvasom ezt, meg nézem ezt, meg hallgatom ezt, és arra gondolok, hogy "ezek" nem tudnak megbukni. Már megint: "ezek". Azt mondom, hogy "ezek", mint egy írói munkásságába némelyest belerokkant Raszputyin. És aztán elszégyellem magam.
Engem csöppet sem vigasztal, hogy az MDF-hez közel álló alapítványok még nagyobb étvággyal csórták, ráadásul szinte nyíltan, az állam pénzét. Mint ahogy az sem vigasztal, hogy a tálibok rosszabbak ennél a tocsikolásnál, és hogy a mi miniszterelnökünk legalább nem lövet az általa felbőszített lakosság közé. Elvégre Európának abban a régiójában élünk, mely a pályaudvaron vár egy nyugat felé induló csodavonatra. Csakhogy közben itt hatalomra jutott a Noszty fiú. Nemcsak a nemzeti bulista tekintheti ősének őt, hanem a kádárista funkcionárius is, mihelyt piaci viszonyok közé szabadul. Nekünk citoyenek helyett jobboldali és baloldali alibikkel felszerelt Noszty-fiúink vannak.
Innen a rossz érzés. 1953 nyara óta folyamatosan verekedtem a kisebb rossz politikai filozófiája ellen. Ezért kívánhattam fenntartás nélkül Rákosi, Gerő, Kádár bukását, később pedig azt, hogy váltsuk le az Antall- és Boross-kormányt. Hittem nem a kevésbé rossz, hanem a jó fordulatban. És most itt vannak - bocsánat - "ezek". Én meg a szövetségesük vagyok.
Bacher Iván a Népszabadságban beszámolt arról a kulturális kínálatról, melyet Lezsák és Boross tüntetésén tapasztalt. Zsidózás, oláhozás, szlávozás. Az Auschwitz-legenda leleplezése. Prónay és Héjjas dicsérete. Először életemben gondolok arra, hogy borzalmas volna, ha "ezeket" leváltanák. Mert "azok" elvinnének akár Srebrenicába is. Undorodva bár, de elfogadom "végső soron" a kisebb rosszat, de a vigyor már nehezemre esik.
Csak abban próbálok bízni, hogy "középső soron" még ki lehetne eszelni valamit. A szabad demokraták közül azoknak, akik kedvet éreznek erre, keresniük kéne a megértést mindazokkal a szocialistákkal és nem szocialistákkal, akik a Noszty-fiúság összes válfaját megvetik. Ha a politika alternatívakínálata riasztóan szűkös, mint manapság, akkor talán azon is törhetnénk a fejünket, hogy miként teremthetünk új alternatívákat.
