Seres László: Ökobarnák

publikálva
1996/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Dohányozni rossz dolog: a dohányiparon kívül talán nincs is senki, aki ne állítana fel egyenes összefüggést nikotinfüggőség és halál között; évente állítólag harmincezer ember hal meg permanens dohányzás következtében. Higgyük ezt el az orvosoknak és az egészségvédőknek, és mivel a dohányzás elsősorban magánügy, a dohányzó ember problémája, kétségkívül jót tenne, ha lenne valami jó fej szervezet, amely ötletes és főként erőszakmentes kampányt nyomatna a tévében és a lapokban, hogy nem feltétlenül cool dolog rágyújtani, és amely találna érveket amellett, hogy esetleg érdemes tíz évvel tovább élni.

Dohányozni rossz dolog: a dohányiparon kívül talán nincs is senki, aki ne állítana fel egyenes összefüggést nikotinfüggőség és halál között; évente állítólag harmincezer ember hal meg permanens dohányzás következtében. Higgyük ezt el az orvosoknak és az egészségvédőknek, és mivel a dohányzás elsősorban magánügy, a dohányzó ember problémája, kétségkívül jót tenne, ha lenne valami jó fej szervezet, amely ötletes és főként erőszakmentes kampányt nyomatna a tévében és a lapokban, hogy nem feltétlenül cool dolog rágyújtani, és amely találna érveket amellett, hogy esetleg érdemes tíz évvel tovább élni.

Nincs ilyen jó fej szervezet. Magyar környezetvédők vannak. A helyzet az, hogy nem tudnak megoldást találni, mivel részei a problémának.

A kormány hamarosan enyhíteni fog a gazdasági reklámtevékenységről szóló pártállami törvényen, amely a dohányipar állami monopóliumából kiindulva tiltotta a dohány és az alkohol reklámozását. Kommunista rendszertől nem is várhatunk mást, mint tilalmat és képmutatást: gyártani szabad, hirdetni nem, nehogy már a nép megvegye, amit mi gyártunk, és amiből mi profitálunk. A nép természetesen reklám nélkül is vette a cigit, az állam továbbra is szedte a fogyasztási adót és az áfát; majd jött a rendszerváltás, vele a sok nyugati dohánygyár, amelyek a tízezer forintos büntetést látva, enyhén szólva is röhögve tették túl magukat a törvényen. A demokratikus állam elnézte ezt, ahogy a T. Olvasó is tartaná a száját, ha egy évben 43 milliárd forintot kaszálna, mint tette ezt a Magyar Köztársaság 1995-ben, vagy mondjuk 55-60 milliárdot, mint tavaly.

Na most. Nyilvánvalóan teljesen rendben van, ha a kabinet meg akarja szüntetni a hazug állapotokat, és legalább részben engedi a hirdetést, a tiltás csak a "szokásra ösztönző", illetve a "pozitív életvitellel kapcsolatos" dohányreklámra vonatkozna - e nevetséges kitételeken túl persze megválaszolatlanul marad, hogy egy piacgazdaságban szabadon gyártható, legálisan eladható terméket miért nem lehet szabadon, minden korlátozás nélkül reklámozni, majd én szépen eldöntöm, adok-e rá pénzt. A dohányreklámügyben megnyilvánuló magyar környezetvédők és orvosi egészségvédők azonban leginkább állami tiltásban utaznak, ami nem meglepő, lévén, hogy sose volt erősségük az egyéni szabadság elismerése. Leginkább az elnyomott passzív dohányosok védelmében (és persze: nevében) szólnak, nem is sejtve, hogy törvénnyel lehetetlen kikényszeríteni a füsttől szenvedők jogos, autonóm, helyi fellépését. Ismét két szabad fél közti szabad érdekütközésnek és közös konfliktusmegoldásnak menne elébe egy állami törvény, konzerválva a központi hatalom "békefenntartó" szerepét.

"Tájékoztatást kérünk arról, hogy a törvény koncepciójának előterjesztési anyagából az IKM miért mellőzte a 20 társadalmi szervezet által 1996 januárjában benyújtott szabályozási javaslatot?" - háborodott fel az ipari és kereskedelmi miniszterhez írt levelében az antidohányreklámot koordináló Hulladék Munkaszövetség (HuMusz) titkára, dr. Kalas György, sérelmezve, hogy az egészségvédő civilek kimaradtak a törvénykezésből. Az "Európai Orvosi Társaság magyar nemzeti bizottsága" is tiltakozott; nem mintha hallottunk volna olyan szervezetről, hogy "Orvosok a Paksi Atomerőmű Ellen" vagy "Genetikusok az Állatkísérletek Ellen". Mindegy. A civilek végül is örülhetnek, mert a kampánylázban égő, egészségügyi reformját kompenzáló Clinton nemrég aláírta elnöki rendeletét, amelynek mintájára hamarosan nálunk se lehet majd cigit eladni kiskorúnak, betiltják a cigiautomatákat, szabályozva lesz a "nyilvános helyen" való dohányzás, a munkahelyeken pedig egyenesen illegális lesz a füstölés, kivéve az arra kijelölt óvóhelyeket. Amerikában se szép dolog ez, volt is nagy hördülés, de ettől még a szabadságszobor hazája az Egyesült Államok, a világ maradéka által irigyelt szabadságjogokkal, csak a kormányellenes milíciák félnek a Big Brother-államtól.

Ha azonban idehaza, egy alig hétéves demokráciában elfogadjuk, hogy a nép egészségét az egyéni szabadság rovására is meg kell védeni, és megnézzük, milyen egészség-képpel operálnak a zöldek, akkor hamar láthatjuk, hol vannak e "népegészségügyi" érvelés gyökerei: a harmadikutas, látszólag apolitikus természetbarátságban és a náci higiénia-elképzelésekben.

Nem új és pláne nem különösebben szívderítő dolog, hogy zöld argumentációval, retorikával időnként barna mocsok kerül a felszínre. Olcsó példa lenne a Magyarországi Zöld Párttal előjönni, ha nem kéne szomorúan megállapítani, hogy az MZP néhány nyilvánvaló náci alapvetésétől eltekintve ellenségképeinek jó részét az alternatívok is osztják: Nyugat (különösen: Amerika), liberalizmus, modernizmus, "gyarmatosítás", "bérrabszolgaság", kóla, hamburger, fogyasztás, drog, "népbutító" reklám. A Lélegzet, a Levegő Munkacsoport lapja a tradicionális falusi életet ajánlja nyári programnak, hogy "a gyümölcsszüret, közös barkácsolás nagypapával, barátkozás az állatokkal" megmutassa: "sokat tanulhatunk a falusi hagyományokból, ahol a takarékosság még az élet természetes velejárója volt". A HuMusz lapja, a Kuka Búvár arról ír, mekkora "az amerikai disznók részesedése a világ erőforrásaiból". Az Ökotáj című magazin (főszerkesztő: Zelnik József, támogatja: a Nemzeti Kulturális Alap) egész összeesküvés-táblázatokat közöl a világot átfogó globális neoliberális-kizsákmányoló-világbankos konspirációról; egy, a magyar elitekről szóló bevezetőben pedig ilyen mondat olvasható: "A fajtiszta példány persze ritka."

A magyar ökomozgalom sehol sincs: Bőst Budapest és Pozsony elintézi peren kívül, Paks körül kuss van, senki nem ül atomvonatok előtt a síneken, egyetlen macskát vagy nyulat sem szabadítottak ki az ipar és a tudomány ketreceiből; de az Egyén magánszférájába belenyúlnának, a dohányreklámot tiltanák, mintha legalábbis Heller Ágnest akarnák igazolni: "Ha a mozgalmak mindenekfölött megtorló intézkedéseket és jogi korlátozásokat sürgetnek, akkor a biopolitikával van dolgunk. (...) A biopolitika nem igényli a szabadság gyakorlását. Nem értékeli (vagy nem értékeli nagyra) a szabadságot, hacsak nem olyan jogról van szó, mely biopolitikai célokat szolgál" (Világosság, 1994/11).

Volt már idő, amikor egy nép egészségügyéből kifolyólag lecsaptak a dohányzásra. A Hitlerjugend nevű nonprofit szervezet írta elő tagjainak 1935 februárjában, hogy egyenruhában, szolgálatban és utcán tilos rágyújtani, kocsmákban is csak a 18 éven felüliek tehetik. Előzőleg már a legismertebb ifjúsági természetvédők, az 1918-as Solidarier, kollektíven átléptek az NSDAP-ba, és megírták annak természetvédő programját. A német nép-, faj- és országhigiénia érvrendszere végighúzódik a teljes természetvédelmi mozgalmon, Konrad Lorenz szociáldarwinizmusától Herbert Gruhl ökofasiszta pártján át a francia "új jobboldali" Alain de Benoist etológiai-biologista nyomulásáig. Ami bennük és az alternatív zöldekben közös: egy kisszámú, általában jól szituált középosztálybeli fehér embercsoport elő akarja írni népének vagy a világnak ("gondolkodj globálisan"), mi az egészséges/természetes. Ebbe persze nem minden és nem mindenki fér bele: "Az ökomozgalom és a Zöld Párt polgári kötelességgé tette az egészséges életet, miközben az egészségért folytatott agitációjában állandó megvetés tárgyává tette a beteg életet" - nyilatkozta néhány éve a betegségeket is az élet normális részének tartó Franz Christoph német mozgássérült aktivista (Konkret, 88/5), aki szerint "a zöld mozgalom példátlan felületességében összekeveri a károsultságok elleni küzdelmet a károsodottak megvetésével". Christophnak olyannyira igaza volt, hogy kisvártatva a zöldek is beszálltak a németországi eutanázia-vitába, amely lényegében arról szólt, melyik élet "érdemtelen az életre" (lebensunwert).

Ami pedig a dohányzást illeti: valószínűleg igen sokan leszoknának róla, ha nem az egészséges magyar néptest - bocsánat, a társadalom - fizetné egységesen magas tb-járulékként a gyógyítási költségeiket, hanem egyéni biztosítások garantálnák, hogy aki dohányzik, magasabb rizikót képvisel, és többet fizet. Ennyi.

publikálva
1996/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk