A nagy zajjal beharangozott millecentenárium egyetlen figyelmet érdemlő eseményt hozott. Augusztus 20-án a katolikus Püspöki Kar körlevelet bocsátott ki a magyar társadalom állapotáról, egyszerre szólítva meg a híveket és a "jóakaratú emberek" összességét.
E cikk szerzője magát a "jóakaratú emberek" közé sorolja. Erkölcsi meggyőződéseinek alátámasztásához nincs szüksége istenre, túlvilágra. Szellemi családját a felvilágosodástól eredezteti. Politikai nézeteit a liberális hagyományra vezeti vissza. Mit jelenthet számára a megszólíttatás? Értheti így: ha nem is vagy hívő keresztény, felajánljuk neked az egyház erkölcsi útmutatását. De úgy is értheti, hogy a Körlevél a magyar társadalmat alkotó világnézeti közösségek egyikének álláspontját fejti ki, és párbeszédet ajánl más világnézeti közösségek tagjainak.
A terjedelmes szövegen mindkét szándék átviláglik. A tanítás igénye egyértelmű és (mondhatnám) hagyományos. Ám a dialógus igénye is félreérthetetlenül kitűnik a szövegből. A Körlevél nyomatékosan leszögezi, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd hiányát a mai magyarországi viszonyok egyik legsúlyosabb kórtüneteként tartja számon: "Országos méretekben sem tudnak megnyilvánulni, egymással találkozni és a társadalom javára összerendeződni a különböző cselekvési törekvéseket tükröző vélemények, értékrendszerek." A párbeszéd megindulásától "a széthúzás, a bizalmatlanság, a békétlenség" mai állapotának meghaladását reméli.
De vajon engem, a liberálist, a felvilágosodás gyermekét is megszólítottak-e? Nem elbizakodottság-e részemről, hogy a "jóakaratú emberek" közé sorolom magamat? A kérdés nem indokolatlan, hisz a katolikus egyház évszázadok óta épp a felvilágosodással és a szabadelvűséggel szemben határozza meg társadalmi tanítását. Bármennyit változott időközben mind a katolicizmus, mind a liberalizmus, a szembenállásban nincs változás; ez tűnik ki a Körlevélből is.
Csakhogy a nagy társadalmi eszmerendszerek közül Magyarországon ma a kereszténység mellett a liberalizmus a legbefolyásosabb. Jelenléte a kultúrában nyilvánvaló. Szerepe az 1989-es fordulat előkészítésében és az új alkotmányos rend szellemének alakításában letagadhatatlan. A Püspöki Kar által is oly hőn kívánt "egészséges demokratikus közélet" megteremtésének egyik feltétele, hogy nyilvános vitában tisztázódjék, miben áll valójában a nézeteltérés a katolicizmus és a liberalizmus társadalmi tanítása között.
Talán ma jobb esély van e vita lefolytatására, mint az előző évszázadokban bármikor. Végtére is, a liberalizmus mindenütt - Magyarországon is - a világi állam programjával, az állam és az egyház elválasztásának programjával lépett föl, és ezért hosszú-hosszú ideig harcban állt az egyházakkal. Ideje azonban észrevenni, hogy a történelmi harc lényegében befejeződött; az alapvető intézményi viszonyok immár kialakultak. Az egyházak nem törekszenek közhatalmi kiváltságokra és nem kérnek az állam gyámkodásából; a liberálisok eltökélten védik a vallás szabadságát és nem állnak szemben az egyházak oktatási, karitatív és kulturális tevékenységeivel. A kölcsönös gyanakvást ma már leginkább maga a gyanakvás táplálja. Ha sikerülne túlemelkedni rajta, akkor végig lehetne beszélni a nézetkülönbségeket, melyek fontos erkölcsi és társadalmi kérdésekben ma is elválasztják a katolikus egyházat és a liberálisokat. A feladat elvégzése halogatható, de megkerülhetetlen.
Két különböző irányból lehet közelíteni a párbeszédhez. Az egyik lehetőség az volna, hogy zárójelbe tesszük az elvi álláspontok különbségeit, s azt keressük, mi a közös abban, ahogy a katolikus egyház és a liberális gondolkodók a magyar társadalom mai állapotát látják. Így hamar rátalálhatunk arra, amiben lehetséges az "összefogás" és "együttműködés", amit a Körlevél annyira fontosnak tart. A másik lehetőség abban áll, hogy először a katolikus társadalmi tanítás és a liberalizmus közötti szemléletbeli különbség mibenlétét próbáljuk megérteni. Ez az út körülményesebb, de ha sikerül elindulni rajta, biztosabb eredményt ígér. Mert igazán termékeny vita, a nézeteltérések valódi szűkítése csak attól remélhető, ha egyetértésre jutunk abban, hogy miben is van köztünk nézetkülönbség. Én tehát a második utat választom. Nem méltatom a Körlevél helyzetleírását, noha az sok figyelemre méltó megállapítást tartalmaz. Azt vizsgálom, hogy milyen látószögből készült ez a leírás.
Rendező eszméje, megítélésem szerint, az a kijelentés, hogy a magyar társadalom súlyos erkölcsi válságot él át. Szétzilálódtak az egyént megtartó közösségek, s velük együtt az egyéni cselekvést eligazító, biztos értékek is. Eluralkodott az "individualizmus", az a hiedelem tehát, hogy az egyén öncélú lény, akinek a maga hasznán kívül semmivel nem kell törődnie. Az egyéni érdek a fogyasztói javak megszerzésére, a gazdasági siker elérésére csupaszodott. A cselekvés horizontja a rövid távon elérhető örömökre szűkült, "a társadalom alig tekinti értéknek a jövőt és a jövőért való cselekvést".
Megingott a társadalom alapsejtje, a család: rendkívül magas a válások száma, és "növekszik azoké is, akik eleve idegenkednek az életre szóló elkötelezettségtől", s beérik kevésbé felelősségteljes élettársi kapcsolattal. A bomlás jele, hogy a közvélemény "az azonos neműek együttélését is egyre inkább elfogadja".
Az eluralgó önzés és anyagiasság következtében "megcsappant az élet tisztelete". Nemcsak az élet elleni bűncselekmények számának növekedése jelzi ezt, hanem a kirívóan magas öngyilkossági arányszám is, valamint az abortuszok rendkívüli gyakorisága, meg az, hogy az eutanázia lehetősége nyilvános vita tárgya lett.
Ahol nincsenek szilárd értékek, ott a szabadság felelősségteljes gyakorlása helyett "a jóformán korlátlan szabadosság" hódít teret, s ez történt a mai Magyarországon is. Méghozzá nemcsak a magánéletben; a szabadosság betört a nyilvánosságba, hatalmába kerítette a tömegtájékoztatást: "silány, sőt az emberi személyiséget károsító `kultúrcikkek` árasztják el a társadalmat", terjednek "az erőszakot és pornográfiát vonzó színben feltüntető elektronikus szórakoztató programok".
Végezetül, hiába megy végbe a termelőeszközök magánosítása: az individualizmus uralma alatt a magántulajdon nem találhatja meg erkölcsileg igazolható helyét. Egyfelől, meggyengült a "Ne lopj!" parancsának visszatartó ereje, s ezért veszélybe került mind a köztulajdon, mind a magántulajdon. Másfelől, az új tulajdonosi elit nem tanúsít hajlandóságot a tulajdon fölötti rendelkezéssel együtt járó kötelezettségek vállalására: "kevés szolidaritást mutat a szegényekkel", fogyasztási szokásaiban nem tanúsít önmérsékletet, és javait nem a közjóra törekedve forgatja.
Individualizmus, önzés, anyagiasság, elfordulás a családi értékektől és általában a közösségi lét értékeitől, az élet kitüntetett értékének relativizálása, közömbösség az elesettek, a kiszolgáltatottak iránt: íme az erkölcsi válság lényege. Nem nehéz észrevenni, hogy a Körlevél a liberális eszmerendszert a válság tünetei és előmozdítói között tartja számon. Mindenekelőtt a "szekularizált életszemlélet" melletti elkötelezettsége miatt, mert ez - az egyház álláspontja szerint - minden magasabb értéket lerombol, az egyént felszabadítja a többi ember iránti erkölcsi kötelezettségei alól s az anyagi javak kultuszához vezet.
Ha lesz párbeszéd a katolikus társadalmi tanítás és a liberalizmus között, minden bizonnyal ez lesz a legnehezebb pontja. A liberalizmus valóban elkötelezett a társadalom szekularizálódása mellett, s a "szekularizált életszemlélet" valóban nagyon más, mint az, amit a katolikus egyház ajánl híveinek és általában a jóakaratú embereknek. Csakhogy a különbség, liberális szemmel nézve, nem abban áll, mint amiben a katolikus szem látja.
Mindenekelőtt: a szekularizált életszemlélet és a fogyasztói élvezetek öncélú hajszolása között nincs összefüggés. Az etika túlvilági biztosítékainak föladása nem tartalmazza magának az etikának a föladását; nem következik belőle, hogy az egyén számára ne maradna más cél az életben, mint az anyagi javak okozta örömök. A szekuláris etika kiindulópontja a következő belátás: éppen azért, mert nincs egyebünk, mint az egyetlen véges élet, döntően fontos, hogy mit kezdünk vele, hogy képesek vagyunk-e értelmet adni neki, hogy tartalmas és jó életet élünk-e, vagy sekélyes és üres életet. A katolikus társadalmi tanítással nem az erkölcsi űr áll szemben, hanem egy másik etika (e világi humanizmusnak nevezném), melynek ugyanolyan sok - bár más természetű - érve van az üres konzumerizmus ellen, mint a vallásos etikának.
Másodszor, a szekuláris életfelfogás nem tartalmazza azt a vélekedést, hogy az egyénnek csak a saját, személyes érdekeire kell tekintettel lennie. A megállapítás, mely szerint földi életünk alakulása döntően fontos, minden emberre egyformán igaz; ha elfogadjuk, akkor mindjárt azt is el kell fogadnunk, hogy senkinek az élete nem fontosabb, mint bárki másé. Ahonnan azután (néhány egyszerű tényállítás segítségével) fontos tételek következnek az embernek kijáró bánásmódról és az igazságos elosztás elveiről, valamint az emberek közötti morális közösségről. Az e világi humanizmus nemcsak sekélyes és tartalmas élet között tesz világos különbséget, hanem kijelöli a többi ember iránti kötelességeinket is, és kimutatja, hogy nem vezeti jól a saját életét az az ember, aki az igazságosság és a méltányosság rovására jut gazdag önmegvalósítási lehetőségekhez.
Kétségtelen, a liberalizmus ugyanakkor azt mondja, hogy mint a piaci ügyletek szereplőit, engedni kell az embereket a saját hasznukat követni. Azonban három fontos kiegészítés kívánkozik ide. Először, a liberalizmus ezt a javaslatot nem azzal a szándékkal teszi, hogy felszabadítsa az emberi önzést. Abból a maradandó felismerésből indul ki, hogy a piac szereplői úgy tudják a legjobban szolgálni mások javát, ha a társadalom (rendes körülmények között) engedi őket a saját hasznukat keresni. A termelő abból tudja meg, hogy a fogyasztók sokaságának mire van a legnagyobb szüksége, ha azt termelheti, amiért a vevők a legtöbbet hajlandók fizetni. Másodszor, a liberális közgazdaságtan világosan kimutatja, hogy ez a feltételezés csak akkor teljesül, ha a piac jól szabályozott: ha a tranzakciók során egyik fél sem szorul rá a másikra; ha senki nem húzhat olyan előnyt mások ráfordításaiból, és nem okozhat olyan hátrányt másoknak, amiért nem kell fizetnie. A liberálisok pontosan tudják, hogy ez nincs mindig így, és a piac tökéletlenségeinek korrigálására szükségesnek tartják az állami beavatkozást. Úgy is mondhatnám: az igazságosság érvényesítését elsősorban a kollektív cselekvés feladatának tartják. S végül harmadszor: amit a liberalizmus a piac sikeres működésének feltételeiről mond, az a gazdaság célszerű megszervezéséről szól; nem foglalja magában, hogy az élet minden területén, minden emberi viszonyban a piac elveinek kellene érvényesülniük. Az e világi humanizmus ugyanúgy jó érvekkel - bár másféle érvekkel - szolgál az efféle kiterjesztés ellen, mint a katolikus társadalmi tanítás.
De ha nem az önzés kultusza, ha nem az anyagi haszon öncéllá emelése állítja szembe a liberalizmust a katolikus társadalmi tanítással, akkor miből ered a különbség? Talán közelebb jutunk a válaszhoz, ha megpróbáljuk rekonstruálni, hogy milyen társadalomideált szembesít a Körlevél a magyar társadalom erkölcsi válságával.
Nem egyszerűen a befejezett demokrácia és piacgazdaság ideálját. Az általános "értékvesztést" a dokumentum szerint csak részben magyarázza a negyven évig tartó kommunista diktatúra. Ez részint a modern kapitalizmus bizonyos jellemvonásainak tudható be: "Az értékvesztés egész társadalmat meghatározó jelenségében mintha összetalálkoznék a múltban hivatalosan terjesztett materialista ideológia és a Nyugatról érkezett szekularizálódott életszemlélet." Nem várható tehát, hogy a kommunizmus örökségének felszámolása önmagában túlvezessen az erkölcsi válságon. Átfogóbb, szélesebben megalapozott fordulatra van szükség.
Mindenekelőtt, a Körlevél fordulatot javasol az egyéni életvezetésben. A jó társadalom tagjai nincsenek kiszolgáltatva egyre bővülő fogyasztói igényeknek; életmódjuk "egyszerűbb, természetesebb, egyben egészségesebb" a mainál. Karakterük "kezdeményező, szorgalmas és takarékos". A tulajdonhoz való jogukat nem tekintik "teljesen abszolút" jognak; belátják, hogy "működése során a köz javát is kell szolgálnia". Életük meghatározó közege a család; egész életre szóló házasságban élnek, s vállalják az élet sérthetetlenségéből származó kötelezettségeket (a Körlevélből az tűnik ki, hogy a püspökök a sokgyermekes családot tekintik eszményi mintának). Sok más személyes közösségbe, önkéntes egyesülésbe is aktívan bekapcsolódnak.
Az új életmód alkalmas hordozója lehet egy emberségesebben működő gazdaságnak egyfelől, s másfelől a közélet fenntartására képes civil társadalmat hozhat létre. Semmi kétség, ez a vízió nem arra szolgál, hogy felváltsa a demokrácia és a piacgazdaság intézményeit. A Körlevél félreérthetetlenül leszögezi, hogy az erkölcsi megújulásnak a demokrácia és a piacgazdaság keretei között kell megvalósulnia. "Tisztában vagyunk avval", írják a püspökök, a közvélemény egy részével is vitázva, "hogy az 1989-1990-től kialakult politikai és állami intézményrendszer új, igazabb és emberibb világot hozott". S ezt a megállapítást nem csupán az egypártrendszerű diktatúrával tett összehasonlításban tartják fenn. Magyarország jövőjét hosszú távon is a demokrácia és a piacgazdaság keretei között gondolják el; nem csupán tudomásul veszik: helyeslik a modern nyugati világ alapvető intézményeit. De mégis, ha a Körlevélből kirajzolódó ideált egyetlen fordulatba sűrítve próbáljuk megfogalmazni, ez a kifejezés ajánlkozik: visszatérni a hagyományos értékrendhez. Tradicionális család, a gyermekáldás készséges elfogadása, egyszerű fogyasztási szokások, puritán tulajdonosi és munkaerkölcs, a gazdálkodói magatartás alárendelése a közjónak és a rászorultak igényeinek...
Megítélésem szerint ez az a pont, ahol valóban elválik egymástól a katolikus egyház és a liberalizmus társadalmi tanítása. Az egyház azt mondja: a modern világ erkölcsi bajai "a hagyományos értékrend feladásából" erednek. A demokráciát és a piacgazdaságot nem szabad elvetni, de az intézményeik között cselekvő embereknek vissza kell térniük az élet tradicionális értékeihez. A liberalizmus azt mondja, hogy nincs visszaút. Nem azt állítja, hogy a régi értékek, úgy, ahogy a régiek értették őket, ma is követendők volnának ugyan, de a modern tömegtársadalom viszonyai között nem követhetők. De nem is azt állítja, hogy a hagyományt, úgy, ahogy van, el kell dobni. A személy megbecsülését, az élet tiszteletét, az emberi kapcsolatok fontosságát, az igazságosság kötelező erejét, az együttérzés és segítőkészség jelentőségét az e világi humanizmus ugyanúgy magában foglalja, mint a szekularizáció előtti etikák. Csakhogy abból indul ki, hogy a modern világban megmutatkozott az örökbe kapott értékek hagyományos értelmezésének szűkössége és ellentmondásossága: azt állítja, hogy újraértelmezésük elkerülhetetlen, méghozzá erkölcsi okokból az. Ebben áll a lényeges fordulat.
Íme egyetlen példa: a család. A liberálisok egyetértenek azzal, hogy a család válságban van; ahogy az előttünk járó nemzedékektől örökbe kaptuk, egyre kevésbé működik, de nem mondhatjuk, hogy adva volnának jól működő helyettesítői. Csakhogy a liberálisok nem hiszik, hogy a hagyományos családhoz való visszatérés megoldaná a jelenlegi helyzet erkölcsi gondjait. S nem csupán azért, mert tisztában vannak vele, hogy a hagyományos családot a nemek közötti munkamegosztás és a közös vagyon áthagyományozása tartotta össze, s hogy e két funkció meggyengülése elháríthatatlan velejárója a modern piacgazdaság kialakulásának. Elsősorban azért gondolják, hogy a visszatérés nem lehet megoldás, mert látják azt, amit elődeink nem láttak: hogy a család hagyományos intézménye elfogadhatatlanul igazságtalan. Amint megnyílt a háztartáson kívüli hivatások elvi lehetősége a nők előtt is, nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a tekintély családon belüli megosztása méltatlanul hátrányos és kiszolgáltatott sorsot ró a feleségekre, az anyákra.
Liberális szemmel olvasva a Körlevelet, lehetetlen nem észrevenni és nem méltányolni, hogy milyen határozottan lép fel a Püspöki Kar a diszkrimináció legkülönbözőbb válfajaival szemben. Szót emel a "rasszista előítéletek" ellen, "a más vallásúakkal vagy más nemzetiségűekkel, a kisebbségekkel, végső soron minden idegennek tartott emberrel" szembeni gyűlölködés ellen, védelmébe veszi a romákat, sőt azt is kimondja, hogy a köztörvényes elítélteket sem szabad a társadalomból kirekeszteni. Annál feltűnőbb, hogy a Körlevélnek mindeközben nincs szava az egyik legnagyobb hátrányosan megkülönböztetett társadalmi csoport, a nők helyzetéről. S azt gondolom, hogy ez szorosan összefügg a köztünk lévő szemléletbeli különbséggel. Az egyház a hagyományos család megerősítését ajánlja. A liberalizmus az emberi együttélés olyan formái felé való tapogatódzást helyesli, melyek nem sértik a nemek egyenlőségét.
Mások kétségbe vonhatják, hogy jól húztam-e meg a Körlevélből kirajzolódó társadalmi tanítás és a liberalizmus tanítása közötti választóvonalat. Lehet, hogy meg kell majd hajolnom az érveik előtt. De ha ez megtörténik, akkor nem volt hiábavaló elkezdeni az érvelést. Mert akkor az a közös belátás fogja a további vitát vezetni, hogy mindkét álláspont méltányolható, komoly erkölcsi megfontolásokon nyugszik. S akkor hatalmasat léptünk előre.
Mindkét tan az egész társadalomnak, valamennyi embernek szól, és ennyiben kizárják egymást. És mégis együtt kell létezniük, mert csak egy politikai közösségünk van, mely egyszerre a hívőké és nem hívőké, liberálisoké és nem liberálisoké. A világnézeti, életmódbeli megosztottság a modern társadalmak visszavonhatatlan velejárója; felszámolása nemcsak hogy lehetetlen: nem is kívánatos. Mit tehetünk ilyen körülmények között? Az egyik lehetőség az volna, hogy félretesszük azokat a kérdéseket, melyekben rövid távon biztosan nem lehetséges egyetértés, és megpróbálunk konszenzusra jutni a többiben. Néha működik ez a stratégia: biztos például, hogy isten létéről nem érdemes politikai vitát folytatni. Csakhogy minden vitás kérdést ily módon zárójelbe tenni nem lehet. A világnézeti ellentétek egy része politikai különbségeket von maga után. Nem határozhatjuk el, hogy egyazon közösséghez tartozunk, de nem beszélünk egymással arról, hogy az államnak hogyan kell kezelnie a hagyományos család válságát vagy az élet és halál határkérdéseit. Az ilyen kérdésekről elmélyült, nyilvános vitának kell folynia. Ha jól értem, valami ehhez nagyon közel állót mond a Körlevél is: "Az emberek, a társadalom feladata, hogy közös dolgaikat közösen oldják meg, hogy a közösségeket és a közösségi lét intézményeit létrehozzák, hogy egymással, egymás különbözőségét elfogadva, párbeszédet folytassanak."
A szerző filozófus.
