A rezsim apologétái általában a múlt bűneit, a „kulturális” adottságokat emelgetik; mostanában gyakran azt is, hogy lám, az Orbán-kormány keményen fellép az olyan hétköznapi korrupciós jelenségek ellen, mint a kenőpénz, a hálapénz az egészségügyben. Vagy – meglehetősen cinikusan – a nemzeti tőke építésének imperatívuszát hangsúlyozzák. Vajon nem édes mindegy-e, ki a tulajdonos – mondják a rendszer csendestársai –, ha az illető helytáll a piacon, ha versenyez, és végre még magyar is?
De valóban a piacon állnak-e helyt, és valóban versenyezni akarnak-e ezek a cégek – és nem valami mást? És hogyan hat egy konkrét ágazatra, vagy akár a nemzetgazdaság növekedésére ezen vállalatok működése?
A válasznak egy kicsit messziről fogunk nekifutni: a Földközi-tenger túlpartjáról.
A család, a barátság és a kormányzat
Az „arab tavasz” 2010 decemberében Tunéziában kezdődött, és hamar átterjedt a térség más országaira is. Olyan vezetőknek kellett a családjukkal menekülőre fogni, akikről alig pár héttel korábban senki sem gondolta, hogy repülni fognak. Ők maguk a legkevésbé. De a felkeléssorozat annak a néhány közgazdásznak az életében is fordulatot hozott, akik már régóta szerettek volna adatokhoz jutni ezekben az országokban. A 2010 után indult kutatások érdekes, nem csupán a vizsgált országokban érvényes összefüggéseket tártak fel; ezek egyik összefoglaló eredménye az Ishac Diwan, Adeel Malik és Izak Atiyas szerkesztette Haveri kapitalizmus a Közel-Keleten. Üzlet és politika a liberalizációtól az arab tavaszig (Crony Capitalism in the Middle East, Oxford, 2019) című kötet. Ezen kutatásokból kiindulva Tóth István János, a Korrupciókutató Központ vezetője a G7.hu-n hívta fel néhány feltűnő hasonlóságra a figyelmet az elmúlt évek magyar viszonyai és a 2011 előtti tunéziai állapotok között. Én a kötet egyiptomi kutatásokat bemutató fejezetének eredményeit foglalom össze.
Egyiptomot 1956-tól 1970-ig az egykori forradalmár, szabadságharcos, majd államelnök és diktátor Gamal Abden-Nasszer vezette. Irányítása alatt a szocializmus sajátos változata valósult meg az országban; hogy aztán a 70-es évektől, Anvar Szadat elnöksége alatt lassú liberalizáció induljon el. Az ország a nemzetközi gazdasági hálózatokba – jóllehet nem olajnagyhatalom – alapvetően nyersanyagexportőrként csatlakozott be. Hoszni Mubarak az 1981-ben meggyilkolt Szadat utódjaként a 80-as években eleinte az állam és a politikai stabilitás megerősítésére fókuszált, majd egyre erőteljesebben a gazdasági fejlesztésekre. A hatalom már akkor is többet engedhetett meg magának a kelleténél, ám a közhiedelem szerint ezt egy – ma már nekünk sem ismeretlen – hallgatólagos társadalmi szerződés tette lehetővé: annak fejében, hogy az alapvető élelmiszerekhez és a lakossági fogyasztás néhány eleméhez kedvező áron jutott hozzá, a nép elnézte a hatalom kisebb-nagyobb stiklijeit.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
