Január 9-én derült ki, hogy az Európai Bizottság illetékes főigazgatóságai levélben tájékoztatták a testület szolgálatait és a megbízott magyar hatóságokat arról, hogy az alapítványi fenntartású magyar egyetemektől megvonhatják az Erasmus+ programból és a Horizont Európa kutatási és innovációs keretprogramból származó támogatásokat.
Az egységes, azonnali narratíva hiányából az látszott, hogy a kormányt váratlanul érte a hír, annak ellenére, hogy korábban az egyetemek alapítványi struktúrába szervezése rengeteg kritikát kapott uniós szintről is. Navracsics Tibornak, tehát az uniós források felhasználásáért felelős miniszternek például az első reakciója annyi volt, hogy „meglátjuk, hogy lesz”, de január 12-én, az év első kormányinfóján Gulyás Gergely már határozottabban szólalt fel az ügy kapcsán: állítása szerint a kormány korábban teljesítette a szükséges feltételeket, és átvállalnák az ösztöndíjak finanszírozását, ha az egyetemek tényleg elesnének a lehetőségtől.
Azóta a kormányzati kommunikáció is erre a két állításra épül, pedig a teljesített feltételek alatt nem tiszta, Gulyás mit értett. A fideszes kinevezettek továbbra is tucatszám élvezik a jólfizetett alapítványi pozíciókat – Navracsics például a Pannon Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke –, a kormány pedig hiába vállalja át az ösztöndíjak finanszírozását, egyfelől ez csak egy szelete a problémának, másfelől a külföldi fogadóintézményektől függ, hogy így is érkezhetnek-e hozzájuk magyar diákok. És ha netán igen, az is kérdés, hogy akarjuk-e, hogy a hazai fiatalok nemzetközi ösztöndíjait kormányzati szintről irányítsák.
Az egyetemek docensei és munkatársai természetesen a felháborodásukat fejezték ki. Böszörményi Nagy Gergely, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kuratóriumi elnöke szerint csak tévedés történhetett, míg Fazekas János, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Közigazgatási Jogi Tanszékének docense azóta elhíresült mondata szerint „ez olyan, mintha atombombát dobtak volna a hazai felsőoktatásra”.
A közéletben és a közösségi médiában megjelenő egyéb reakciókból jól látszik, hogy a legtöbben mégis alulértékelik a problémát. A véleményüket felvállaló értelmiségiek sorra „mi megmondtuk”-oztak, és nem ritkán tapasztalhattunk egyfajta kárörvendést, hiszen az Unió „végre” lépéseket tesz a „kormány ellen” – annak ellenére, hogy az ösztöndíjakat nem a kérdéses egyetemi alapítványok, hanem az adott diákok kapják meg, közvetlenül a Tempus Közalapítványtól.
Ezt a pénzt tehát nem a rendszer haszonélvezőitől veszik el, hanem többnyire 20-25 év közötti fiataloktól.
Az ellenzék a megszokott, kiüresedett klisékkel reagált, sőt, a kormány felelősségre vonásán kívül még a már Erasmus-generációból kikerült Momentum Mozgalom országgyűlési képviselője, Tóth Endre is csak annyit tudott elmondani az ATV Start című műsorában, hogy egy fontos élménytől esnek el a diákok, holott ez a legkisebb probléma. Egyedül mintha Donáth Anna és Cseh Katalin, a párt európai parlamenti képviselői érezték volna át a probléma súlyát, akik annak ellenére is több fórumon álltak ki a diákok Erasmus-ösztöndíja mellett, hogy még a saját követőik is képesek voltak amellett érvelni, hogy ezt ne tegyék, hiszen „Brüsszel végre a sarkára állt”, holott a magyar fiatalok diszkriminálása nyilván nem lehet a probléma megoldása arra nézve, hogy egy korrupt politikai rendszerben élnek.
Magyarországon jelenleg huszonhat állami és alapítványi fenntartású egyetem működik, ezek közül huszonegyet zárnának ki az Erasmus+ programból, tehát a felsőoktatási intézmények jelentős részét. Ha akár egyetlen évfolyam is kimarad az ösztöndíjprogramból, az azt jelentheti, hogy sokezer diákot fosztanak meg ettől a lehetőségtől, ami nemcsak az adott fiatalokra, de az egész országra nézve súlyos következményekkel járhat a jövőben.
A kizárt egyetemek a következők:
- Budapesti Gazdasági Egyetem
- Dunaújvárosi Egyetem
- Debreceni Egyetem
- Budapesti Corvinus Egyetem
- Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem
- Magyar Táncművészeti Egyetem
- Állatorvostudományi Egyetem
- Moholy-Nagy Művészeti Egyetem
- Semmelweis Egyetem
- Neumann János Egyetem
- Nyíregyházi Egyetem
- Pannon Egyetem
- Óbudai Egyetem
- Soproni Egyetem
- Széchenyi István Egyetem
- Szegedi Tudományegyetem
- Színház- és Filmművészeti Egyetem
- Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem
- Tokaj-Hegyalja Egyetem
- Miskolci Egyetem
- Pécsi Tudományegyetem
Így lényegében a Budapesti Műszaki Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Magyar Képzőművészeti Egyetem maradnának bent a programban.
2020 természetesen rendesen bezavart a fiatalok nemzetközi mobilitási projektjeibe, de az előző, 2014 és 2020 közötti ciklusvégi számok jól jelzik az ösztöndíjprogram növekedését – pláne, ha azt vesszük alapul, hogy a költségvetést megkétszerezték a következő ciklusra. Magyarországról 2017-ben 6705, 2018-ban 7343, míg 2019-ben 8033 személy vett részt az Erasmus+ felsőoktatást érintő mobilitási projektjeiben.
Mit veszítünk az Erasmus-ösztöndíjakkal?
Az Erasmus-ösztöndíj megítélésének egyik nagy problémája az, hogy a köznyelvben az ellébecolt vagy átbulizott félév szinonimájaként híresült el, így elsőre ennek a lehetőségnek az elvesztése
nem tűnik mély vágásnak a magyar felsőoktatsás ütőerén, miközben lényegében csonkításról beszélünk.
Az érintett fiatalok egy része nem azért bulizik a külföldön töltött félév alatt, mert Erasmus-ösztöndíjas, hanem azért, mert fiatal – itthon is ezt tenné. Mindenesetre az ösztöndíjas fiatalok már csak praktikus okokból is sok időt töltenek együtt, és az aktív szociális életnek köszönhetően a diákok jelentős nemzetközi kapcsolati hálóra tehetnek szert, de az Erasmus+ programot nem turisztikai célokra hozták létre, és nem is kétszerezték volna meg a költségvetését a következő ciklusra, ha mégis ennyiben merülne ki (ironikus a magyar egyetemek kizárására nézve, hogy az új ciklus kiemelt témái között szerepel a társadalmi befogadás és a fiatalok demokratikus érdekérvényesítése is).
A munkaerőpiac folyamatos átalakuláson megy keresztül, minél erősebb a globalizáció, annál több munkavállaló dolgozik nemzetközi közegben – itthon is. Bár a „ma már mindenki külföldön van” jellegű közhelyek miatt ezt nem így érzékeljük, mégis, a külföldről hazatérő magyar diákok többségükben végül itthon maradnak, itthon érvényesítik a nemzetközi közegben megszerzett tudást, és egyáltalán, annak képességét, hogy nemzetközi közegben is tudnak tevékenykedni, hiszen ez elsőre nem mindenki számára könnyű, pláne egy olyan országban, ahol átlagon aluli még a következő nemzedék idegennyelvű tudása is.
Az Erasmus+ programban nemcsak az Európai Unió tagállamai vesznek részt, hanem egyre több olyan partnerország is, amely kétoldalú megállapodás értelmében fogad és küld diákokat, és néhány ország az ösztöndíjprogramban is benne van, ami azt jelentheti, hogy a jövőben pl. egy izmiri hallgatónak jobb nemzetközi lehetőségei lehetnek, mint mondjuk egy szegedinek, ami számunka hatalmas hátrányt jelentene.
Ha a magyar hallgatók elveszítik az Erasmus-ösztöndíj lehetőségét, akár egy egész nemzedék is kieshet a szakterületének megfelelő nemzetközi közegből,
értéktelenebb lesz a diplomájuk, szűkebb perspektívában látják majd a jövőjüket, kevesebben beszélnek majd idegen nyelveket (ki ne találkozott volna még olyan nyelvvizsgát végzett fiatallal, aki nem mer megszólalni angolul), és a nemzetközi kapcsolatokból fakadó lehetőségekből, projektekből, vállalkozásokból és kutatásokból is kihagyják majd őket, azaz minket. Lényegében tehát elszigetelődünk a többi tagállamtól.
Személyes tapasztalatom szerint az Erasmus-ösztöndíjak a közvélekedéssel szemben elegendő pénzhez juttatják a fiatalokat ahhoz, hogy egy-két külföldi félévet úgy végezzenek el, hogy ehhez egyéb forrást nem kell felhasználniuk (a trükk az, hogy olyan helyre kell menni, ahol nem túl drágák az albérletek). Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a jelenlegi rendszer haszonélvezői bármely nyugati egyetemre járathatják a gyermekeiket, míg egy szerényebb anyagi körülmények közül érkező fiatalnak erre nincs sok más lehetősége. Az Erasmus-ösztöndíjak elvesztésével a felzárkóztatás egyik alappillérétől is elbúcsúzhatnánk.
Ritkán tárgyalt probléma az is, hogy nemcsak a magyar fiatalok eshetnek el így ettől a lehetőségtől, de ha az egyetemeink sem fogadhatnak külföldi diákokat, azzal a hazai fiatalság is méginkább elszigetelődik. Ezek a diákok általában szeretnek itt lenni, a jó hírünket viszik haza, itt meg ugye kapcsolatokat építenek, élnek – európaibbá tesznek minket is.
Milyen más lehetőségeik vannak az érintett diákoknak?
Ha elesünk a támogatásoktól, az pótolhatatlan veszteség lesz mindannyiunk számára, ugyanakkor a mobilitásra vágyó fiataloknak vannak egyéb lehetőségeik is. Az Erasmus-ösztöndíj az Erasmus+ mobilitási projekteknek csak egy részét teszi ki, ide tartozik rengeteg más oktatási, ifjúságügyi és sporttal kapcsolatos lehetőség is. A felsőoktatáson kívül léteznek szakképzési támogatások, részt vesznek fiatalabb diákok is idevonatkozó projekteken, de támogatnak felnőttképzési és önkéntes tevékenységeket is. Az Erasmus+ program fontos támpillére a civil szférának, a szervezetek közti stratégiai partnerségek és az általuk szervezett mobilitási projektek (többségében ifjúsági cserék és tréningek) is sok fiatalt érintenek – akár diákok, akár nem.
Ha az alapítványi fenntartású egyetemek tényleg elesnek az ösztöndíjprogramban való részvételtől, a diákok az egyetemeken kívüli Erasmus+ projekteken továbbra is részt vehetnek majd, bár igaz, hogy itt általában egy-két hetes tevékenységekről beszélünk, míg az ösztöndíjat szemeszterekben határozzák meg. Ez alól az egyik fontos kivétel az ESC, tehát a European Solidarity Corps, amely önkénteskedési lehetőséget biztosít harminc alatti fiataloknak. Ezek a projektek többnyire kettő és tizenkét hónapos időszakon belül valósulnak meg. Az adott intézményeknek megfontolandó lehet a jövőben együttműködni a vonzáskörzetükben lévő civilszervezetekkel, hogy minél több diákjuk kerüljön valamilyen formában mégis nemzetközi közegbe. Ezen kívül természetesen más ösztöndíjak is léteznek, bár jóval kevésbé ismertek. Ezek közül a közép-európai ifjúsági mobilitásra fókuszáló CEEPUS-t szükséges kiemelni.
Mit veszítünk az egyetemek a Horizont programból való kizárásával?
E hír hallaták kevesebben kapták fel a fejüket, mint az Erasmus-ösztöndíjak elvesztése kapcsán, pedig ez is legalább akkora probléma. A Horizont Európa kutatási és innovációs keretprogramtól sok oktatónak és egyetemi polgárnak függ a megélhetése és a jövője, és bár a jelenleg futó kutatásokat nem érinti a döntés,
ha az egyetemek elesnek ettől a forrástól, azzal a hazai kutatásfinanszírozást gyakorlatilag lábon lövik.
Ezt a pénzt ráadásul a kormány sem tudja pótolni, de ha tudná is, ugyanahhoz a kérdéshez jutnánk el, mint az ösztöndíjak kapcsán: akarjuk mi, hogy a kormány kényére-kedvére működjön ez a finanszírozási rendszer is?
A Népszava szerint az alapítványi fenntartású egyetemek horizontos pályázati kérelmeit legalább részben már el is utasították, és ha ez igaz, rengeteg forrást veszítünk el már most is. Az előző, 2014 és 2020 közötti ciklusban 1100 hazai projekt kapott horizontos támogatást, mintegy 365 millió eurós, tehát körülbelül 146 milliárd forintos értékben. Ebből a Budapesti Corvinus egyetem ugyanebben a ciklusban 3,6 millió eurós támogatást tudhatott a magáénak, 2020 decemberében pedig konzorciumvezetőként nyertek meg egy 4 millió eurós támogatást. Ezek a számok talán jól érzékeltetik a helyzet komolyságát, ráadásul a jelenlegi ciklusra a Horizont Európa keretprogram költségvetését is megemelték mintegy 30 százalékkal.
Hogyan tovább?
Március 16. a sokat emlegetett dátum, elvileg eddig zajlanak egyeztetések az Erasmus ügyben és az egyéb uniós források visszatartásával kapcsolatban is. A kormány felelőssége teljesen egyértelmű, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a tagállamokat képviselő Európai Tanács miért pont ott üt minket, ahol az elsősorban a diákságnak és az egyetemi polgárságnak fáj. Az érintett hallgatók, kutatók és oktatók nem hibáztathatóak az egyetemük alapítványi struktúrába való átszervezése miatt. És mi történik, ha a kormány teljesíti a feltételeket? Az egyetemek alapítványi elnökei lemondanak, és helyettük független szakemberek veszik majd át a helyüket? Aligha, és ezt az európai döntéshozatal is tudja.
A továbbtanulás nem politikai döntés. A kutatásokból és ösztöndíjakból kizárt egyetemek diákjai és oktatói nem az alapítványi struktúra miatt választották az adott intézményeket, hanem vagy annak ellenére, vagy szimplán a fejük felett történtek meg az adott változások. Ez hatványozottan igaz a nagyobb vidéki egyetemeinkre, ahova legalább részben azok a környező településről érkező fiatalok járnak, akik elsősorban anyagi és érzelmi szempontok miatt választják az adott intézményt, tehát vagy otthonról járnak be, vagy csak szeretnének a családjuk közelében maradni.
Annak örülni, hogy a diákjainkat és a kutatóinkat ellehetetlenítik ez európai közösségben, olyan, mintha körfűrésszel műtenénk saját magunkat szike helyett
– hiába érezzük azt, hogy szükség van a beavatkozásra, a dolgok miértje akkor is elsődleges lesz, ha régóta várunk a megoldásra.
Magát az Erasmus+ programot és a hozzátartozó ösztöndíjat azért hozták létre 1987-ben, hogy a tagállamok fiataljai között minél aktívabb kapcsolat alakuljon ki, olyan európai értékeket közvetítésével, melyek mentén elképzelhetetlen az, hogy egy tagállam országának egyetemi fiatalságától megvonják az ösztöndíjakat, és bár talán a vágyvezérelt gondolkodás mondatja ezt velem, jelenleg nehéz elképzelni, hogy a történet vége tényleg az legyen, hogy a magyar egyetemek jelentős részén ne létezzen majd Erasmus ösztöndíj. Azt viszont egyelőre nem tudni, hogy a hazai döntéshozatal elrántja-e a kormányt az utolsó pillanatban, mert ha nem, akkor ebből frontális ütközés lehet.
A szerző író.
