Publicisztika

Ehónap elején tartotta tisztújító küldöttgyűlését a Szabad Demokraták Szövetsége. A küldöttek számára a párt politikusai három stratégiát vázoltak: ismertette elképzeléseit a két elnökjelölt, Bauer Tamás és Kuncze Gábor, valamint az elnökjelöltséget végül nem vállaló Fodor Gábor is. Az a tény, hogy három egymással versengő program van jelen az SZDSZ-en belül, mindenképpen jelzi: a magyar liberális párt válaszúthoz érkezett. A nyilvánosság előtt ezen stratégiákból vajmi kevés jelent meg: a sajtó lényegében az értelmiségi bázis és a pártelit konfliktusaként írta le a tisztújítás körüli vitákat. A jelenlegi elnök politikájával szemben megfogalmazott stratégiákban azonban ennél lényegesen többről van szó: arra tesznek kísérletet, hogy meghatározzák az SZDSZ politikájának alakulását az elkövetkező három évben.

A kedd délelőtti lapzártánkkor immár ötödik napja érkező hadijelentések arról árulkodnak, hogy az iraki had-járatot a politikusok irányítják, és nem a katonák, illetve a katonai stratégia kiválasztásakor a politikai vezetők leginkább a háború politikai céljaiból és az azokat megalapozó politikai előfeltevésekből és analízisekből indultak ki.

APáva utcai Holokauszt-emlékmúzeumnak, úgy tudni, lesz egy fala. Valószínűleg szükség is lesz rá: ha nem lenne, könnyen elképzelhető, hogy az arra sétálók, persze nem mind, tíz arra sétálóból mondjuk hét és felen, megrovó pillantásokkal méregetnék az objektumot, három egész három tized arra sétáló pökdösné is azt. Másfelől persze az is igaz, hogy egy fal táptalaja is egyben a falrafirkáknak, melyek mondott objektum falának esetében alighanem elrugaszkodnának a műfaj hagyományos toposzaitól, és a Norbi love Timi, valamint a Jimmy a kiráj és társaik nyomában hamarosan felbukkannának a politikai-társadalmi kérdéseket boncolgató feliratok, az emlékmúzeum fennkölt hangulatát megzavarni igyekvők - bár utóbbi eshetőséget némiképp korlátozza az a körülmény, hogy a fallal szemközt a Páva utcai őrszoba (IX. ker. rkapság) büszke épülete ostromolja a fellegeket, és kinek van kedve egy gumibottal felruházott közintézménnyel szemközt egy társadalmi üzenettel felruházott közintézményt meggyalázni?

Bár lapzártánkkor még mindig nem kezdődött el az Irak elleni nagyszabású amerikai-brit hadművelet, azaz elvben és kedd reggel a Bush-beszéd meg az Irakot körülállomásozó úgy háromszázezer szövetséges katona még mindig tekinthető a nyomásgyakorlás eszközének, mely nyomás egyként nehezedik Irakra és Franciaországra, vessük most tekintetünket a Szaddám Huszein ledöntése után előálló világpolitikai konstellációra.

A dolog egy ideje terítéken van (nálunk is: Csont András: Mi, muzsikus lelkek, Magyar Narancs, 2003. március 6.). Úgy kezdődött, hogy egy koncertügynökség vásárolt egy tizenhatodnyi hirdetési felületet egy Népszabadság-oldalon, ahol aztán zenekritikusaival elítélt egy másik zenekritikust, aki a kánonból kicsit kilógva nem pusztán szuperlatívuszokban nyilatkozott a koncertmenedzser éppen aktuális pártfogoltjáról. Egyfelől (a koncertügynök felől) ez rendben is van, mindenki azt vesz magának, amire fussa: hirdetési felületet, ötér´ libatöpörtyűt. Másfelől (a zenekritikusok felől) szégyen és gyalázat - a sajtószabadság, a nyilvánosság, a kollegialitás szemen köpése, egy pótszékre szóló zsugáért.

A szerző az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.

Deutsch Tamást megvezették megint: a volt sportminiszterrel valaki elhitette, hogy olimpiai sportág lesz az aszfaltozás. Erre Deutsch a hétvégén pályaedzést tartott: piros mezt húzott, és saját kezűleg töltött meg aszfalttal egy kátyút, majd szakszerűen huzigálva sportszerét, a kézi úthengert, elplanérozta azt. A tréning végén a riportereknek lelkesen magyarázta, hogy azt a 29 milliárd (miért pont annyi?) forintot, amit a Nemzeti Bank a forint elleni spekuláción megspórolt a költségvetésnek, a szakág fejlesztésére kellene fordítani.

A tény, hogy hazánk bírja Európa egyik legelbaszottabb médiatörvényét, immáron évek óta nyílt titok. Ez a törvény a napi szintű pártpolitikai csatározások dühöngőjévé teszi a közmédiumokat és azok vezetőségét. Büszkén jelenthetjük: immáron az is része haladó hagyományainknak, hogy a demokrácia játékszabályait állítólag (valójában hírből se) ismerő pártjaink a médiatestületek vezetőinek, delegáltjainak ki- és beszavazása kapcsán intézik el egymás között hosszú és rövid lejáratú vendettáikat. Jól tudjuk persze, hogy a Fidesz - MPP beszopatása és a hétfői fejlemények csak azt bizonyítják: a kreatív jogértelmezés, melyet pont a Fidesz honosított meg az előző ciklusban, előbb-utóbb annak fejére hullik vissza, aki kitalálta. Emlékszünk még mindannyian, miként cseszett ki az akkori ellenzékkel a vezető polgári erő - hű szövetségese, az azóta részben már felszalámizott MIÉP lelkes segítségével. Tudjuk, hogyan minősültek hirtelen bősz ellenzékieknek KDNP-s és antallista kurátorok - alkalmanként szándékuk és akaratuk ellenére. Most azután kamatostul kapták vissza mindezt, kacaghat a polgár, de a jogosnak tűnő káröröm sem feledtetheti, hogy a bosszú ismét csak kisstílű politikai játszmák következménye, s az új helyzet megint oly tisztátalan és gusztustalan, mint majdnem minden, amit a honi közélet médiafronton eddig előállítani bírt. Mondhatnánk persze, hogy a Fidesz és az MDF pitiáner rivalizálása és a kölcsönös kisstílű arcoskodás az ő sajátos magánügyük - legfeljebb a polgári oldalra tartozna, az meg már úgyis a közelgő március 15-i zombijárásra készül. Ám látni kell: a kormányoldal pusztán azzal, hogy elfogadta a jelenlegi helyzetet, nevezetesen azt, hogy egy kicsi, majdnem virtuális párt, mely csak a Fidesz hátán jutott be a parlamentbe, kisajátíthassa a köztévé kuratóriumi helyeinek felét s a jobboldal teljes kontingensét, visszafelé teszi hiteltelenné mindazt, amit a koalíciós pártok, akkor még ellenzékiként e témában összehordtak. A kreatív jogszabály-értelmezésen alapuló rogánizmus persze ismét kart karba öltve jár a klasszikus, régi vágású kamarillapolitikával, melynek taktikai-stratégiai elemei (az egyszerre szellemes és innovatív "oszd meg, és uralkodj!") egyben hagyományos építőkövei is a progresszív magyar nyilvánosságpolitikai hagyománynak (Aczél). És ha valakinek még kétségei volnának afelől, mily elvszerűen, minden mocskos hátsó szándék nélkül dőlnek el nálunk a médiapolitika nagy kérdései, annak ajánlhatjuk figyelmébe Hajdu István, az egykori megbízható káder, majd több rezsimet is kiszolgáló rádióvezető beemelését Körmendy-Ékes megüresedett ORTT-elnöki székébe - ezúttal Fidesz-MSZP-összefogással (az SZDSZ ellenszavazatával). A Hajdu ellen felhozott ellenérvek közismertek (a Vasárnapi újság ámokfutásának és Orbán intenzív médiajelenlétének eltűrése csak a két leghangsúlyosabb), s kirajzolódik belőlük az a határozott karakter, mely egyszerre két vezető honi politikai párt szerint is alkalmassá teszi Hajdut az ORTT-elnöki posztra. Ez pedig a mindenkori politikai vezetés igényei iránt mutatott szenzitivitás. Ugyanezt kevésbé finom megfogalmazás szerint seggnyalásnak szokták nevezni.

Rekapituláljuk az eseményeket! Február 11-én Schiff András eljátszotta Bach összes angol szvitjét a Zeneakadémia nagytermében. Fáy Miklós a Népszabadságban kritikát írt a koncertről. Írása oly mértékben felháborította a honi zenekritikusok egy csoportját, hogy nyílt levélben - mely fizetett hirdetésként jelent meg a Népszabadságban - kértek bocsánatot Schiff Andrástól, és határolták el magukat Fáytól és az általa képviselt kritikai irálytól.

Orbán Viktor döntése, miszerint enged a hozzá lecsatlakozott széles néptömegek kapacitálásának, és jelölteti magát Fidesz-elnöknek, mivelhogy a Fidesz elnöksége aláírta a nagy jelentőségű egyetértési nyilatkozatot a Fidesz néppárttá alakításáról és tagozatosításáról, igazából csekély politikai tartalommal bír. Amúgy bizonyára nehéz döntés lehetett, minden szinten, képzeljük, ahogy Orbán otthon, betegágyában tépelődik, elfogadják-e vagy nem-e, és hát az elnökségi tagoknak sem lehetett könnyű, hetek óta avval kelni és feküdni, hogy az anyja köcsögit, döntsem már el végre, egy európai stílusú, a német CDU mintájára szervezett széles néppártban gondolkodom-e, és ha igen, melyik tagozatban, vagy mégis egy ilyen választási programpárt jár a fejemben? És melyik esetben tudom nagyobb eséllyel elkerülni azt, hogy adott esetben kibelezzenek?

A Kiss-féle botrány napjaiban a kormány tagjai fényes javaslatokkal rukkoltak elő a hazánkban tomboló korrupció megfékezésére.

Legyünk realisták. Az iraki válság napról napra egyre kevésbé szól Irakról. A fő tétje immár az Egyesült Államok mozgástere az egypólusú világrend keretei között. A kérdés magyarán az, hogy az Egyesült Államok vajon megteheti-e mindazt, amire képes, és amit saját civilizációs küldetéstudata okán meg akar tenni, vagy a nemzetközi közösség valóban tud-e legalább látszatellenőrzést gyakorolni az amerikai törekvések felett. A jelenlegi helyzet egyik szomorú tanulságaképpen bebizonyosodott, hogy még a nemzetközi közösség egésze sem lenne elég ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse az Egyesült Államokra (azaz Amerika voltaképpen azt tesz a világban, amit akar), másfelől ennek a valóban képtelen helyzetnek az ellenzői igazuk bizonyítására egy olyan ügy mellé szegődtek, amely mindennek tekinthető, csak épp tiszteletre méltónak nem. Szaddám Huszein rendszerének épeszű ember nem kelhet a védelmére.

Pokorni Zoltán, a Fidesz képviselője a múlt hét közepe óta "korrupciós ügyek láncolatáról" szónokol, amelyek főszereplője a Medgyessy-kormány eddigi szürke eminenciása, a nevében és megjelenésében is tömény unalmat sugárzó dr. Kiss Elemér volt kancelláriaminiszter lenne. Nem kétséges, hogy ez a retorika immár velünk marad a ciklus végéig: dr. Kiss neve a következő három évben negatív referencia lesz, a kormányzati korrupció szinonimája, az ellenzék pofozógépe, Medgyessy Tocsikja, a szocialista párt Austerlitze. Annál is inkább, mivel a miniszter a botrány kirobbanása után két-három nappal lemondott, vagy inkább kitessékelték állásából, és ez felér egy beismeréssel.

Amúlt szombaton úgy tűnt, hogy a Kossuth térre felvonult Vér és Becsület keretlegényei valamivel kulturáltabban bírnak viselkedni, mint a délutáni pacifista békemenet viráglelkű résztvevőinek egyike-másika. Előbbiek beérték az ellenük (nagyon helyesen) az utcára vonult Mazsihisz-szimpatizánsok szidalmazásával, a béke és szeretet nevében felvonult aktivisták viszont tettleg léptek föl a tüntetésüket saját céljaikra használó "szélsőjobboldali provokátorokkal" (a szervezők másnapi közleményének szóhasználata) szemben. Az üzenet világos: a toleranciának is van határa, téved, aki azt hiszi, hogy mindenféle jöttment jobboldali bunkó beállhat a világszerte a béke nemes ügyéért utcára vonult aktivisták közé, még a végén összekeveredik nekünk a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes hazai jobboldal a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes virággyermekekkel.