Publicisztika

Kinyitja az ember a sajtót, és olyan érzése támad, mintha nem is újságot lapozna, hanem átfutná a postáját. Pontosabban, a posta futna át rajta.

Az elmúlt választási kampány egyik legtöbbet vitatott mozzanata a papság szuperszonikus aktivizálódása volt. Szükségtelen felidézni: agitáció, pártpropaganda a szószékekből, röplapozás, ilyenek. Hogy mindennek mennyi haszna vagy mennyi kára volt, szorosan véve nem tartozna mondandónk lényegéhez, de nehéz megállni. Haszna semmi, az ő szempontjukból pláne, hisz vesztesre tettek, bár föllépésük kontraproduktív voltának mérlegelése ugyancsak megérne egy mesét. Kára? Kinek kár az manapság, hogy az ember kilencvenéves öreganyja, aki eddig csak vasárnap délelőttönként mozdult ki a misére, most a jelzett időpontban zokog a szobájában, hogy ő oda többet nem megy. Talán csak a Jóistennek, esetleg.

A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) a rendszerváltás előtt nem volt más, mint tipikus, primitíven ravasz Kádár-kori képződmény, melynek örve alatt a rendszer tarthatta a kapcsolatot a javarészt előle (esetleg még a hitleráj elől) elmenekült honfi- és nemzettársainkkal - és kényelmesen megfigyelhette, vagy alkalomadtán pár dollárra le is vehette őket. A képviseletből persze kimaradtak a trianoni magyarok; részvételük sértette volna a "szomszéd államok érzékenységét", meg amúgy is sóherok voltak (most is azok), így azután a jelenlétük semmi értelemmel sem bírt e pártállami szervezetben. A rendszerváltás után az MVSZ, amelyből tán még valami értelmes is kisülhetett volna, gyorsan áldozatául esett a paranoid népnemzeti jobboldal (általában konkrét cél és tárgy nélküli) amorf hatalmi étvágyának: vezetésében egymást követték a lunatikusok, tevékenysége kimerült az évről évre bezsebelt állami támogatás felélésében és a visszafogott panamázásban, a vezetőség tagjait pedig tökéletesen lekötötte az említett pénz által is tüzelt hatalmi harc. Egy ideig talán jót lehetett röhögni az egymással végletesen ambivalens viszonyban vegetáló Csoóri Sándor-Timkó Iván (béke poraira) duó által bemutatott többfelvonásos kamaradarabon, de egy idő után már a kezdő pszichiáterek is ráuntak. S amikor az ember azt hihette, hogy lejjebb már nem lehet menni, jött a legújabb, Patrubány-féle vezetés, amelyet már az Orbán-Torgyán-kormány sem bírt vállalni. Sőt ez a felállás még a MIÉP-nek sem feküdt igazán: lám, Gidai ex-MIÉP-es képviselőnő is MVSZ-béli szereplésének (sűrű, engedély nélküli trianonozásának) köszönheti, hogy nem egykori frakciótársaival együtt, hanem tőlük mintegy függetlenül zuhant ki a magyar parlamentből.

Ha úgy nézzük, nagyon rezgett a léc. Elég nehéz nem úgy nézni: azt két hete épp e hasábokon írtuk, hogy mindössze harmincezer szavazaton, alig több mint fél százalékon múlt a MIÉP kiesése az Országgyűlésből; ha bekerülnek (akár a Fidesztől vették volna el a hiányzó kvantumot, akár azok közül merítenek, akik végül inkább otthon maradtak), az még a szabaddemokraták parlamenti tagsága mellett is Fidesz-MIÉP-kormánnyal büntette volna Magyarországot. A valószerűtlenül kis különbségek harca a második fordulóban még szürreálisabbá vált.

Mádl Ferencnek, Magyarország államfőjének, aki az alkotmány szerint "kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett", a választást követő egy hónapon belüli időpontra össze kell hívnia az Országgyűlés alakuló ülését. Egyúttal javaslatot kell tennie az új miniszterelnök személyére, akinek megválasztásáról, továbbá a kormány programjának elfogadásáról az Országgyűlés egyszerre határoz majd.

Megállj csak, rohadt, büdös proli, nehogy azt hidd, hogy megúsztad! Megbuktattad Magyarországot? Parádéztál olcsó, ízléstelen ruhádban, mosoly ült ki undorító pofádra, folyamatosan rontod előnytelen külsőddel a nemzeti összképet? Csak vigyázz! Rajtad tartjuk a szemünket! És mélyen tartjuk a haragot. Mert nincs megbékélés. Mert magunknak nem kívánnánk olyan ellenzéket, mint amilyen mi leszünk. Jó lesz félnetek!

Erossz hírekkel teli világban épp jókor jött számomra, a határon túli magyar számára az otthoni választások első fordulójának híre. És a számok ismeretében teljes mértékben optimista vagyok a második fordulót illetően: a Fidesz, az a párt, melyet a többitől leginkább a hegemonisztikus, hosszú távú kormányzati hatalom akarása különböztetett meg, vesztett! A fiatal magyar demokrácia, úgy tűnik, sikeresen állt ellen annak a kísérletnek, hogy egy párt a kormányzati pozíció adta előnyöket kihasználva korlátozza a parlamenti életet, a kormány számára kisajátítsa az elektronikus sajtót, és a befolyása alá vonja a politikai fund-raisinget -és tegye mindezt annak érdekében, hogy a hatalom birtokosait kivonja a bírálhatóság és az elszámoltathatóság köréből. Remélhetőleg ez jó lecke lesz minden jövendő kormány számára.

A katolikusok, a reformátusok, a vallásos emberek úgy általában hisznek a pokolban.

Ajátékos beletesz a hatlövetű tárába egy lövedéket, megpörgeti, majd a fejéhez emeli a pisztolyt, és elsüti. Ha peche van, szétdurran az agyveleje, ha szerencsés - amire az esély 80 százalékos -, viszi a fogadásra föltett lóvét.

A kokárda a választási kampány legaljasabb trükkje volt. Azt jelentette, hogy ha viselem, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavazok. Azok, akik ezt a perverziót kitalálták, mozgó reklámhordozót csináltak volna több millió választójukból. De nem ez volt e gesztusban a leglényegesebb; és még csak nem is az, hogy az ötletgazdák a nyílt szavazást csempészték volna vissza a köztársaság politikai gyakorlatába.

Magyarországon a rendszerváltozás óta a politikai jobboldal egyik legtöbbet hangoztatott baja a sajtó. Hogy mocskos baloldali az, és csak zavarkeltésben utazik, és befolyásolja a kiszolgáltatott polgárt, aki mindennek hatására hajlamos időnként rosszul szavazni. Az első szabadon választott kormányt - pedig haj, de csuda jól is működött - nyilvánvalóan azért zavarta el első adandó alkalommal a közakarat, mert a nyomorult, idegen lelkű sajtó teljes egészében ellene volt. Ám a jobboldal mára tanult elődei hibáiból, és évek fáradságos munkájával csinált magának sajtót. Nyomtatottat is, elektronikusat is, szeretik magukat úgy hívni: konzervatív sajtó.

Ahírek szerint március 25-én kellett volna hazatérnie az 1973-ban száműzött afgán uralkodónak. Azok a külföldi és afganisztáni politikusok, akik Zahír sah visszatérésén munkálkodnak, talán úgy gondolják: egy év híján három évtized múltával evvel lezárulhat az afgán kaland, amely az erőltetett, szovjet típusú modernizáció erőszakolásával kezdődött, hogy azután valahol a kora középkorban érjen véget.