H
A Fidesz vereségének közvetlen okai természetesen legalább anynyira saját hibáiban, mint a liberális demokrácia elleni támadásaiban keresendők. Néhány barátom tanácsait követve Orbán és csapata kitűnő stratégiát dolgozott ki arra, hogy szervezetük tömegpárttá váljon: úgy döntöttek, bekebelezik a teljes politikai jobboldalt. Az eredetileg a neoliberális gazdasági tanokat a polgári szabadságjogok tiszteletével vegyítő párt felfedezte, hogy a jobboldalt őskövület-szervezetek uralják, melyeket közönséges demagógok vagy apparatcsikok vezetnek, akiknek fogalmuk sincs sem a modern Magyarország kívánalmairól, sem a parlamenti politizálás vagy a pártok közötti verseny stratégiai elveiről. A terjeszkedésre tehát a jobboldal kínált teret. Először az MDF, majd most az FKGP és a MIÉP esett e stratégia áldozatául, de fűzzük hozzá azt is: ők legalább annyira felelősek önvégzetük beteljesedéséért. Orbán csak élt a lehetőséggel, amit ők maguk kínáltak fel. És rögtön hozzáteszem azt is: hoszszú távon az ország számára is üdvös lehet Orbán e sikere (ha és amennyiben elveszti a választást!), mert így esély nyílhat egy olyan jobboldali párt kialakulására, amely megfelel a lakosság legalább egyharmada által vallott nézeteknek, s talán képes lesz kielégíteni valós igényeiket is. Ám ahhoz, hogy a Fidesz elérhesse ezt a célt, és valóban a jobboldal egyetlen pártjává válhasson, abban az értelemben kellett jobbra mozdulnia, ahogy az előtte létező jobboldali pártok meghatározták e teret. Ezért tette magáévá a mindig a rasszizmus és az idegengyűlölet határán egyensúlyozó nacionalizmust, a tekintélyuralmi stílust és az SZDSZ-szel és az MSZP-vel szembeni határozott konfrontálódást. Az MSZP ennélfogva elfoglalhatta a magyar politika életfontosságú középső mezejét. A MIÉP eltűnése a parlamentből azt bizonyítja, hogy a Fidesz teljes győzelmet aratott a jobboldalon. De e teljes győzelem ára a vereség volt az ország egészét tekintve.
H
Úgy tűnik, ismét bebizonyosodott: a bizonyos minimális liberális alapelvek iránt táplált idealizmus többet hozott volna a konyhára, mint a törtetés. És ez fontos lecke lehet minden szereplő, a liberális SZDSZ számára is. Az SZDSZ végül bekerült az új Országgyűlésbe, de kis híján ez a párt is áldozatul esett a kétpártrendszer felé sodró áramlatnak; mely trendet egyként erősítették a Fidesz stratégiája és a vegyes választási rendszer német elemei. Ha egy erős jobboldali párt kormányoz, mi sem természetesebb, mint hogy sok, amúgy liberális szavazó a balközép tömegpárthoz menekül. Az 5 százalékos küszöbből (a híres Sperrklausel) az következik, hogy a kis pártok hívei számára igencsak veszélyes lehet, ha elsődleges pártpreferenciájuk szerint szavaznak: megeshet, hogy elpocsékolják voksukat. A MIÉP épp ennek a logikának esett áldozatul. Németországban a liberális FDP (Szabad Demokrata Párt) mindig is veszélyben forgott, nemegyszer csak az mentette meg, hogy a kereszténydemokrata CDU szavazói stratégiai célból őket választották. Míg 1990-ben Magyarországon ez a stratégiai szavazás az SZDSZ-szavazók körében is előfordult a Fidesz érdekében, bizonyos, hogy az MSZP híveitől ezt hiába várnák a szabaddemokraták. A két párt kultúrája túlságosan is különböző, ráadásul az MSZP vezetőinek stratégiai korlátoltsága leküzdhetetlen, amint arra az 1994-es és 1998-as választások után rámutattam. Az például most sem tűnik valami nagyvonalú vagy szolidáris gesztusnak, hogy a második fordulóra hét helyet engedtek át a szabaddemokrata jelölteknek. A vegyes választási rendszert bevezető országokban sokáig nem világos, hogy mely szabályok nyernek majd meghatározó szerepet. A magyar szabályok a francia elemeket (a két fordulót) vegyítik a német megoldásokkal (listás és egyéni mandátumok, két szavazás az első fordulóban, 5 százalékos küszöb). Mindez egészen eddig francia típusú többpártrendszert hívott életre, melyben 5-6 párt játszott fontos szerepet. Most azonban azt látjuk, hogy a küszöb válik egyre fontosabbá. A magyar választási szisztéma pillanatnyilag német alkotóeleme felé mozdult el - amennyiben kevesebb párt játszik -, s ezt a francia típusú aránytalansággal vegyíti. Az SZDSZ számára tehát egy út adódik, amenynyiben el akarja kerülni a többi kis párt végzetét az egyre németesebbé váló rendszerben.
Nőnie kell, mégpedig jelentősen.
H
Növekedni pedig a jobbközép felé, a Fidesz rovására, vagy a baloldal irányába, az MSZP kárára növekedhet.
Hadd kockáztassam meg egy hosszú távú, stratégiai javaslat felvázolását SZDSZ-es barátaim számára.
Úgy látom, a párt jobbra nem növekedhet. Az izmosodó kétpártrendszerben az MSZP maga is a középért indul majd harcba, és megpróbálja megszólítani a Fidesz választóinak egy részét is. Az SZDSZ azon a pályán, ahol a nacionalista és talán korporativista retorika uralkodik majd, nem szállhat sikerrel versenybe. Ám ha nem gazdasági értelemben beszélünk a baloldalról (az SZDSZ-nek meg kell őriznie liberalizmusát a szegények és a gyengék iránti nagyobb figyelem mellett is), politikai és erkölcsi értelemben (és ez a felvilágosodás örökségét, a kozmopolitizmust, az emberi jogok hangsúlyozását jelenti) bőségesen nyílik senki által el nem foglalt tér a magyar politika e fertályán. Lehet, a választó korú lakosság 10-20 százalékánál nem lakja több ezt a mezőt, de ők, ha sikerül mozgósítani őket, elegendők lehetnek ahhoz, hogy a párt visszanyerje régi erejét.
Előfordulhat persze az is, hogy a vereségéből tanulva a Fidesz visszavesz nacionalista, tekintélyelvű retorikájából, és középre tendálna maga is. De némi szomorúsággal kell megállapítanom: az eredetileg ideológiai és retorikai választások azóta számos Fidesz-vezető, köztük Orbán valódi természetévé váltak. Pedig nemcsak a párt számára lenne racionális, de az ország számára is üdvös, ha hátraarcot csinálnának, és újra magukévá tennék a liberális minimumot. Ha ez megtörténik, a politikai közép rendkívül zsúfolttá válik: kevéssé valószínű, hogy az SZDSZ itt sikerrel vehetné fel a versenyt a szavazatokért.
De akár így lesz, akár úgy, szabad tér csak a kulturális baloldalon nyílt - és ezt a teret az SZDSZ nem használta ki maradéktalanul, mivel tartott ellenfelei demagógiájától. Ám ha igaz, hogy a fiatalabb szavazók inkább a Fideszt választják, az állhatatos és időnként harcias baloldali-liberális álláspont jó eséllyel szólíthatja meg e szavazók azon jelentékeny rétegét, akiket nem vonz különösképpen a szabadversenyes kapitalizmus.
H
Van azonban egy azonnali stratégiai kérdés, amelynek kimenetele nagy hatással lesz az SZDSZ sorsára. Mikor e sorokat írom, jó esélylyel tételezhetjük a Fidesz vereségét (különösképpen, mert az MSZP és az SZDSZ választási szövetsége beüzemelni látszik - először e két párt történetében). Azt azonban nem tudhatjuk, vajon abszolút lesz-e az MSZP többsége. Ha nem, az SZDSZ-nek nincs választása: kormányra kell lépnie a szocialistákkal. Az okokat nem részletezem, hisz azok köztudottak. Ez esetben azonban nem a koalíciós szerződés lesz a legfontosabb kérdés, hanem a minisztériumok kiválasztása. Egy ilyen megállapodás már az előző esetben sem igen működött, és az MSZP nem változott meg eléggé ahhoz, hogy megbízható partnerként lehessen számolni vele. E feltétel esetén az SZDSZ vezetőinek helyében négy minisztériumhoz ragaszkodnék: ha a párt hármat kapott akkor, amikor a pártra igazán nem is volt szükség, akkor most, amikor az MSZP-nek egyedül nincs többsége, a négy sem sok. A minisztériumok kiválasztásakor a párt hosszú távú stratégiai érdekeit kell szem előtt tartani. Fent vázolt elképzeléseimmel összhangban az igazságügyi és a belügyi tárca a legfontosabb; egy gazdasági minisztérium pedig teljesen természetes lenne ama párt számára, amelytől jóval több gazdaságpolitikai állhatatosság remélhető, mint a szocialistáktól. Végül pedig kívánatos lenne egy olyan tárca is (például az egészségügyi), amely révén közvetlen befolyás gyakorolható az elesettek életszínvonalára.
H
Ám 1994-es álláspontommal ellentétben ma nem támogatnám a koalícióra lépést abban az esetben, ha az ország kormányozhatósága ezt nem kívánja meg egyértelműen. Még akkor sem, ha ezt egy, a nyolc évvel ezelőttihez hasonló koalíciós szerződés biztosítaná be, és ha - a nyolc évvel ezelőtti állapottól eltérően - a párt világos stratégiával rendelkezne a koalícióból történő kilépés esetére. Azt tudni, hogy mikor kell kilépni egy koalícióból, legalább olyan fontos, mint avval tisztában lenni, hogy mikor kell belépni. A nagyobb partner csak akkor fegyelmezhető, ha a kisebb kész és képes a távozásra. De minthogy az MSZP 1994 és 1998 között egyedül is többségben volt, semmiféle exit strategy nem változtatott volna gyökeresen a viselkedésén. Az SZDSZ-nek bizonyosan nem tett jót az 1994-98-as partnerség (nem úgy az országnak!). Most, ha a szocialisták abszolút többséget szereznek, kevés ok van mindennek a megismétlésére. Az ország jobb állapotban van, mint nyolc éve, nincs szüksége újabb radikális szabadpiaci terápiára, az MSZP jóval kiszámíthatóbb lett a demokratikus alapértékek tekintetében, mint volt, és végül az SZDSZ a szavazók 5, nem pedig 20 százalékának bizalmát bírja. A liberális pártnak most mindenekelőtt az a feladata, hogy ezt a számot legalább tíz százalékra növelje. És ezt a konstruktív ellenzékiség pozíciójából jobban el lehet végezni, mint egy nehéz kormányzati helyzetben, amikor az összes stratégiai előny a partner birtokában van. Egészen más helyzet áll viszont elő akkor, ha a párt részvétele a koalícióban élet-halál kérdés a kormány számára: ekkor megmarad cselekvési szabadsága is. Ebben az esetben - mely, a számok ismeretében, belátom: nem a legvalószínűbb - magam is támogatnám a második MSZP-SZDSZ- koalíciót.
A szerző politológus, a New York-i New School of Social Research tanára.
