n
De evvel akarták nyíltan, mindennap, a nap 24 órájában megbélyegezni azokat, akik nem a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznak. A kokárda hiányával. A kokárda, a magyar trikolór negatív sárga csillag lett: azért nem rakod ki, görény, mert nem vagy magyar, annyira nem vagy magyar, hogy még a magyar nemzeti színeket is biztos utálod; hisz ha nem utálnád, ha magyar lennél, kiraknád, és ha kiraknád, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznál.
És nem igaz, hogy nem figyeltük: hány ember jár-kel kokárdával az elmúlt három hétben. A piacon, a közértben, ahol mindennap megfordulunk, és ahol visszaköszönnek az eladók, a kedvenc boltjainkban és kocsmáinkban, a mozijainkban, szeretett városaink utcáin; a munkahelyünkön, a hivatalokban; hogy azokon a helyeken, amiket eddig a magunkénak tudtunk, ahol mindennapjaink telnek, ahol itthon vagyunk, hány olyan télikabát és zakó bukkan fel, amelyen ott a jel, hogy nem kérnek belőlünk, hogy a zakó viselőjének tulajdonképpen nem lenne kifogása az ellen, ha mi nem is lennénk. Ha a pincében felakasztanánk magunkat.
Ha meghalnánk.
Az összefüggések egy pontig világosak voltak számunkra: a "nemzettel" való manipulálást - miként azt a kelet-európai szokás diktálja - most is a politika kezdeményezte. Legfőképpen Csurka és Kövér, e két polgárháborús uszító; és hogy nyers hatalmi érdekből, jól átgondolt számításból vagy valamely perverz, de mégiscsak a saját személyes hatalmukon túlmutató meggyőződésből, netán valami személyes, régi, belső lelki törés morbid pszichés következményeként, tulajdonképpen édes mindegy. Hiszen velük nincs még olyan párbeszéd sem, amelynek nem egymás meggyőzése a célja, hanem maga a gesztus, az egymással szóba állás kölcsönös demonstrálása. Velük szemben, sajnos, egy dolgunk lehet: megvédeni magunkat. De nem tudtuk, mert a múlt vasárnapig nem tudhattuk, hogy hányan gondolkoznak ugyanígy: hogy e méreg mennyire járta át a magyar társadalom lelkét. Vizsgáltuk az arcokat, és azt latolgattuk magunkban, hogy hányan akarják elvenni tőlünk azt, ami a miénk. A helyszíneket, ahol az életünk zajlik, az embereket, az ismerősöket és félismerősöket, akikkel nap mint nap érintkezünk, az udvariasság és az egymás iránti kölcsönös tisztelet szabályait betartva, a nyelvet, amin írunk és álmodunk, a hőseinket, kedves tájainkat, az eszményeinket, amelyeket számon kérünk a szűkebb és tágabb környezetünkön. A jogainkat. A magyar trikolórt. A hazánkat.
A múlt vasárnap óta egyvalamit biztosan tudunk: ahhoz nincsenek elegen, hogy ez sikerüljön nekik.
És ennél nagyobb biztatásra most nem számíthattunk.
