A magyar nemzet

  • 2002. április 11.

Publicisztika

A kokárda a választási kampány legaljasabb trükkje volt. Azt jelentette, hogy ha viselem, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavazok. Azok, akik ezt a perverziót kitalálták, mozgó reklámhordozót csináltak volna több millió választójukból. De nem ez volt e gesztusban a leglényegesebb; és még csak nem is az, hogy az ötletgazdák a nyílt szavazást csempészték volna vissza a köztársaság politikai gyakorlatába.

n

De evvel akarták nyíltan, mindennap, a nap 24 órájában megbélyegezni azokat, akik nem a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznak. A kokárda hiányával. A kokárda, a magyar trikolór negatív sárga csillag lett: azért nem rakod ki, görény, mert nem vagy magyar, annyira nem vagy magyar, hogy még a magyar nemzeti színeket is biztos utálod; hisz ha nem utálnád, ha magyar lennél, kiraknád, és ha kiraknád, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznál.

És nem igaz, hogy nem figyeltük: hány ember jár-kel kokárdával az elmúlt három hétben. A piacon, a közértben, ahol mindennap megfordulunk, és ahol visszaköszönnek az eladók, a kedvenc boltjainkban és kocsmáinkban, a mozijainkban, szeretett városaink utcáin; a munkahelyünkön, a hivatalokban; hogy azokon a helyeken, amiket eddig a magunkénak tudtunk, ahol mindennapjaink telnek, ahol itthon vagyunk, hány olyan télikabát és zakó bukkan fel, amelyen ott a jel, hogy nem kérnek belőlünk, hogy a zakó viselőjének tulajdonképpen nem lenne kifogása az ellen, ha mi nem is lennénk. Ha a pincében felakasztanánk magunkat.

Ha meghalnánk.

Az összefüggések egy pontig világosak voltak számunkra: a "nemzettel" való manipulálást - miként azt a kelet-európai szokás diktálja - most is a politika kezdeményezte. Legfőképpen Csurka és Kövér, e két polgárháborús uszító; és hogy nyers hatalmi érdekből, jól átgondolt számításból vagy valamely perverz, de mégiscsak a saját személyes hatalmukon túlmutató meggyőződésből, netán valami személyes, régi, belső lelki törés morbid pszichés következményeként, tulajdonképpen édes mindegy. Hiszen velük nincs még olyan párbeszéd sem, amelynek nem egymás meggyőzése a célja, hanem maga a gesztus, az egymással szóba állás kölcsönös demonstrálása. Velük szemben, sajnos, egy dolgunk lehet: megvédeni magunkat. De nem tudtuk, mert a múlt vasárnapig nem tudhattuk, hogy hányan gondolkoznak ugyanígy: hogy e méreg mennyire járta át a magyar társadalom lelkét. Vizsgáltuk az arcokat, és azt latolgattuk magunkban, hogy hányan akarják elvenni tőlünk azt, ami a miénk. A helyszíneket, ahol az életünk zajlik, az embereket, az ismerősöket és félismerősöket, akikkel nap mint nap érintkezünk, az udvariasság és az egymás iránti kölcsönös tisztelet szabályait betartva, a nyelvet, amin írunk és álmodunk, a hőseinket, kedves tájainkat, az eszményeinket, amelyeket számon kérünk a szűkebb és tágabb környezetünkön. A jogainkat. A magyar trikolórt. A hazánkat.

A múlt vasárnap óta egyvalamit biztosan tudunk: ahhoz nincsenek elegen, hogy ez sikerüljön nekik.

És ennél nagyobb biztatásra most nem számíthattunk.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.