A magyar nemzet

  • 2002. április 11.

Publicisztika

A kokárda a választási kampány legaljasabb trükkje volt. Azt jelentette, hogy ha viselem, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavazok. Azok, akik ezt a perverziót kitalálták, mozgó reklámhordozót csináltak volna több millió választójukból. De nem ez volt e gesztusban a leglényegesebb; és még csak nem is az, hogy az ötletgazdák a nyílt szavazást csempészték volna vissza a köztársaság politikai gyakorlatába.

n

De evvel akarták nyíltan, mindennap, a nap 24 órájában megbélyegezni azokat, akik nem a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznak. A kokárda hiányával. A kokárda, a magyar trikolór negatív sárga csillag lett: azért nem rakod ki, görény, mert nem vagy magyar, annyira nem vagy magyar, hogy még a magyar nemzeti színeket is biztos utálod; hisz ha nem utálnád, ha magyar lennél, kiraknád, és ha kiraknád, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznál.

És nem igaz, hogy nem figyeltük: hány ember jár-kel kokárdával az elmúlt három hétben. A piacon, a közértben, ahol mindennap megfordulunk, és ahol visszaköszönnek az eladók, a kedvenc boltjainkban és kocsmáinkban, a mozijainkban, szeretett városaink utcáin; a munkahelyünkön, a hivatalokban; hogy azokon a helyeken, amiket eddig a magunkénak tudtunk, ahol mindennapjaink telnek, ahol itthon vagyunk, hány olyan télikabát és zakó bukkan fel, amelyen ott a jel, hogy nem kérnek belőlünk, hogy a zakó viselőjének tulajdonképpen nem lenne kifogása az ellen, ha mi nem is lennénk. Ha a pincében felakasztanánk magunkat.

Ha meghalnánk.

Az összefüggések egy pontig világosak voltak számunkra: a "nemzettel" való manipulálást - miként azt a kelet-európai szokás diktálja - most is a politika kezdeményezte. Legfőképpen Csurka és Kövér, e két polgárháborús uszító; és hogy nyers hatalmi érdekből, jól átgondolt számításból vagy valamely perverz, de mégiscsak a saját személyes hatalmukon túlmutató meggyőződésből, netán valami személyes, régi, belső lelki törés morbid pszichés következményeként, tulajdonképpen édes mindegy. Hiszen velük nincs még olyan párbeszéd sem, amelynek nem egymás meggyőzése a célja, hanem maga a gesztus, az egymással szóba állás kölcsönös demonstrálása. Velük szemben, sajnos, egy dolgunk lehet: megvédeni magunkat. De nem tudtuk, mert a múlt vasárnapig nem tudhattuk, hogy hányan gondolkoznak ugyanígy: hogy e méreg mennyire járta át a magyar társadalom lelkét. Vizsgáltuk az arcokat, és azt latolgattuk magunkban, hogy hányan akarják elvenni tőlünk azt, ami a miénk. A helyszíneket, ahol az életünk zajlik, az embereket, az ismerősöket és félismerősöket, akikkel nap mint nap érintkezünk, az udvariasság és az egymás iránti kölcsönös tisztelet szabályait betartva, a nyelvet, amin írunk és álmodunk, a hőseinket, kedves tájainkat, az eszményeinket, amelyeket számon kérünk a szűkebb és tágabb környezetünkön. A jogainkat. A magyar trikolórt. A hazánkat.

A múlt vasárnap óta egyvalamit biztosan tudunk: ahhoz nincsenek elegen, hogy ez sikerüljön nekik.

És ennél nagyobb biztatásra most nem számíthattunk.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.