A magyar nemzet

  • 2002. április 11.

Publicisztika

A kokárda a választási kampány legaljasabb trükkje volt. Azt jelentette, hogy ha viselem, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavazok. Azok, akik ezt a perverziót kitalálták, mozgó reklámhordozót csináltak volna több millió választójukból. De nem ez volt e gesztusban a leglényegesebb; és még csak nem is az, hogy az ötletgazdák a nyílt szavazást csempészték volna vissza a köztársaság politikai gyakorlatába.

n

De evvel akarták nyíltan, mindennap, a nap 24 órájában megbélyegezni azokat, akik nem a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznak. A kokárda hiányával. A kokárda, a magyar trikolór negatív sárga csillag lett: azért nem rakod ki, görény, mert nem vagy magyar, annyira nem vagy magyar, hogy még a magyar nemzeti színeket is biztos utálod; hisz ha nem utálnád, ha magyar lennél, kiraknád, és ha kiraknád, a Fideszre vagy a MIÉP-re szavaznál.

És nem igaz, hogy nem figyeltük: hány ember jár-kel kokárdával az elmúlt három hétben. A piacon, a közértben, ahol mindennap megfordulunk, és ahol visszaköszönnek az eladók, a kedvenc boltjainkban és kocsmáinkban, a mozijainkban, szeretett városaink utcáin; a munkahelyünkön, a hivatalokban; hogy azokon a helyeken, amiket eddig a magunkénak tudtunk, ahol mindennapjaink telnek, ahol itthon vagyunk, hány olyan télikabát és zakó bukkan fel, amelyen ott a jel, hogy nem kérnek belőlünk, hogy a zakó viselőjének tulajdonképpen nem lenne kifogása az ellen, ha mi nem is lennénk. Ha a pincében felakasztanánk magunkat.

Ha meghalnánk.

Az összefüggések egy pontig világosak voltak számunkra: a "nemzettel" való manipulálást - miként azt a kelet-európai szokás diktálja - most is a politika kezdeményezte. Legfőképpen Csurka és Kövér, e két polgárháborús uszító; és hogy nyers hatalmi érdekből, jól átgondolt számításból vagy valamely perverz, de mégiscsak a saját személyes hatalmukon túlmutató meggyőződésből, netán valami személyes, régi, belső lelki törés morbid pszichés következményeként, tulajdonképpen édes mindegy. Hiszen velük nincs még olyan párbeszéd sem, amelynek nem egymás meggyőzése a célja, hanem maga a gesztus, az egymással szóba állás kölcsönös demonstrálása. Velük szemben, sajnos, egy dolgunk lehet: megvédeni magunkat. De nem tudtuk, mert a múlt vasárnapig nem tudhattuk, hogy hányan gondolkoznak ugyanígy: hogy e méreg mennyire járta át a magyar társadalom lelkét. Vizsgáltuk az arcokat, és azt latolgattuk magunkban, hogy hányan akarják elvenni tőlünk azt, ami a miénk. A helyszíneket, ahol az életünk zajlik, az embereket, az ismerősöket és félismerősöket, akikkel nap mint nap érintkezünk, az udvariasság és az egymás iránti kölcsönös tisztelet szabályait betartva, a nyelvet, amin írunk és álmodunk, a hőseinket, kedves tájainkat, az eszményeinket, amelyeket számon kérünk a szűkebb és tágabb környezetünkön. A jogainkat. A magyar trikolórt. A hazánkat.

A múlt vasárnap óta egyvalamit biztosan tudunk: ahhoz nincsenek elegen, hogy ez sikerüljön nekik.

És ennél nagyobb biztatásra most nem számíthattunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.