Dobrovits Mihály: A barbár királyság (Afganisztán két háború között)

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ahírek szerint március 25-én kellett volna hazatérnie az 1973-ban száműzött afgán uralkodónak. Azok a külföldi és afganisztáni politikusok, akik Zahír sah visszatérésén munkálkodnak, talán úgy gondolják: egy év híján három évtized múltával evvel lezárulhat az afgán kaland, amely az erőltetett, szovjet típusú modernizáció erőszakolásával kezdődött, hogy azután valahol a kora középkorban érjen véget.

Ahírek szerint március 25-én kellett volna hazatérnie az 1973-ban száműzött afgán uralkodónak. Azok a külföldi és afganisztáni politikusok, akik Zahír sah visszatérésén munkálkodnak, talán úgy gondolják: egy év híján három évtized múltával evvel lezárulhat az afgán kaland, amely az erőltetett, szovjet típusú modernizáció erőszakolásával kezdődött, hogy azután valahol a kora középkorban érjen véget.

De igazuk lehet-e e feltételezésükben?

H

Bedobhatnám azt a régi poént, miszerint a szocializmus volt a legrövidebb út a kapitalizmusból a feudalizmusba, de nem visz rá a lélek. Afganisztánban ugyanis nem csak a szovjeteket terhelte a felelősség azért, hogy némi pozíciójavításért durván beleavatkoztak egy, voltaképpen már 1842 óta orosz, később szovjet orientációt folytató szomszédjuk belső életébe. Legalább ennyire káros volt az az amerikai felfogás is, amely a minél rosszabb, annál jobb alapon kiengedte az iszlám szélsőségesek dzsinnjét a palackból. Tragikus, de igaz, hogy a szovjetellenesség jelszava mögé bújva ezek az erők a modernizáció eredményeit verték szét az országban. Különösen nehéz ezt megérteni és elfogadni a magunkfajta kis-európai értelmiséginek, aki a szovjet táborba tartozást nemcsak eszmei és nemzeti okoknál fogva rühellhette, de azért is, mert egy fejletlenebb társadalom diktátumát látta benne, amely folyamatosan a segítség és a fejlesztés jegyében kínálta tájainkon már rég divatjamúlt portékáját. A szovjetellenes fegyveres harc romantikája a nemzeti szabadságharc dicsfényével vonta be az afganisztáni háborút.

Nemzet viszont nem volt Afganisztánban, s nagy valószínűséggel már ezután sem lesz: éppen úgy, ahogy déli és nyugati szomszédai egyikében sem igazán "van" nemzet. Nemzetet, nemzeteket a szovjet hatalom konstruált a tőle északra elterülő területeken. Fájdalmas, nemegyszer a közvetlen érintettek vére csapolása árán keresztülvitt művelet volt ez, amelyet a birodalom határain belül és kívül oly sokan tekintettek formális közigazgatási aktusnak, hogy a végén szinte mindenki meglepődött, amikor e magzatok szíve dobogni kezdett, s a magát Szovjetunióvá alakító Oroszország anyácska megszülte üzbég, kazak, kirgiz, türkmén, tádzsik nemzetcsemetéit.

A gyarmattartó nemzetépítésének viszont csak egy alternatívája lehetett: nem szétverni a hagyományos kereteket, hanem a koloniális befolyást kihasználva, ezeket ruházni fel a modern államiság eszközeivel.

H

Az a tekintély, amelyre az egész folyamat épült, még a hagyományos társadalom keretei között alakult ki. Az elitek pozícióját a modernizáció egy ideig erősíteni tudta, különösen technológiai és katonai téren, de az így megnövekedett erő nem tudta ellensúlyozni a hagyományos keretek felbomlását. E keretek felbomlásával a társadalom mélyrétegei kettős mozgásba kezdtek. A felszínen mind hangosabban követelték a korábbi közmegegyezés betartását, a "régi jó világ" helyreállítását, a valóságban pedig ki-ki arra törekedett, hogy az új leosztásban a lehető legjobb pozíciót érje el. Irán, Afganisztán és Pakisztán népe egyaránt az iszlámban találta meg a megváltó gondolatot: azonban e három modell igazából még párhuzamba sem állítható. Iránban a síita teológusok egyfajta szigorú és az államtól független hierarchiát alkotnak, mely alkalmasnak bizonyult arra, hogy a császári diktatúrát szétverve, maga alá gyűrje és tovább működtesse a monarchia bukásába belerokkant államot; sőt a maga sajátos módján még meg is valósította azt, amire a monarchia voltaképpen nem volt képes, azaz a társadalom modernizációját. Igaz, e felemás modernizáció mostanra már nyilvánvalóan kikezdi a hierarchia tekintélyét. Pakisztánt az iszlám hozta létre, ám az iszlám rezsim ma már csak a fügefalevelet jelenti a gyarmati rendszerből visszamaradt katonai elit és a korrupt bürokrácia diktatúráján. Afganisztánban az iszlám nevében sikerült szétverni minden, a modern államiságra emlékeztető berendezkedést. Az ország infrastruktúrája nem a szovjetellenes harcokban pusztult el, hanem az 1992 és 1996 közötti polgárháború idején. Az iszlámista mudzsáhidok ténylegesen olyan etnikai milíciák voltak, amelyeket legfeljebb a közös ellenség gyűlölete kötött össze. A tálib fegyveresek 1994-től viszont épp az iszlám univerzalista szellemében léptek fel ellenük. Az általuk követett rigorózus iszlámértelmezés, és a tény, hogy a saját hittársaikkal szemben olyan mértékű erőszakot alkalmaztak, amelyet az iszlám még a hitetlenekkel szemben sem tart minden esetben megengedhetőnek, előrevetítette, hogy az általuk kikényszerített konszolidáció nem lesz hosszú életű.

H

Azt viszont, hogy mi jöhet az iszlám berendezkedés után, idáig még nem tapasztalta meg senki. Ennek a kísérletnek lehetünk most tanúi Afganisztánban. A jelek szerint erről azoknak sincs elképzelésük, akik a jelenlegi kormányt hatalomra juttatták. A Hamíd Karzáj vezette testületet célszerűbb csak idézőjelben kormánynak nevezni. Nemcsak azért, mert bízvást kételkedhetünk egy olyan kormány hatalmában, amelynek légügyi miniszterét agyonverhetik a zarándokok egy repülőgép fedélzetén, hanem mert ez a testület nem hasonlít semmiféle kormányra. Nem választotta és nem is nevezte ki őket senki. A 2001. december 22-i bonni értekezleten született kompromiszszumot - ez adott fél évre megbízást nekik az ország irányítására -ugyanis nem tekinthetjük legitim felhatalmazásnak. Egyelőre az ország államformáját sem határozták meg. Bár júniusra ígérik az ideiglenes Loja Dzsirga összehívását, jelenleg nincs az országnak törvényhozó testülete. Igaz, érvényes törvényei sincsenek. A bonni kompromisszum kétéves átmeneti időszak után hozná csak létre az ország első, valóban a nép által választott törvényhozását és kormányát. A Kabulban regnáló "kabinet" voltaképpen senkinek sem felelős. Cserébe nincs is tényleges hatalma. Nem rendelkezik az ország fegyveres ereje fölött, és a vidéki hadurak gyakorlatilag a saját belátásuk szerint fogadják vagy utasítják el a fennhatóságát. Bevételei az ország költségvetésének mindösszesen négy (!) százalékára nyújtanak fedezetet. A tálibok bukása óta az országban, különösen a déli, pastu területeken megszűnt a közbiztonság. Újra gőzerővel folyik a máktermelés és a kábítószer-kereskedelem, lendületbe jött a bűnözés, megjelent a prostitúció. Oktatás, egészségügyi ellátás továbbra sincs. Különösen elborzasztó a helyzet az ország keleti tartományaiban. Egyedül északon, az Északi Szövetség egykori területén van nyoma valamiféle közigazgatásnak. Az országban jóformán egyetlen tekintély érvényesül, s ez a már rég halott Ahmad-sáh Maszúdé. A jelenlegi kormány kulcsminisztereit mintha a síron túlról ő nevezte volna ki: Muhammad Fahím hadügy-, dr. Abdulláh Abdulláh külügy- és Júnusz Kánúni belügyminiszter mind az ő közvetlen környezetéhez tartoztak.

H

Bár a kormányt úgy állították össze, hogy abban az ország minden elfogadható politikai, nemzetiségi és vallási csoportja képviseletet kapjon, sőt a testületnek még két nő is a tagja, jól kimutatható két ellentétes tendencia. Míg a miniszterelnök, illetve a miniszteri tárcák birtokosainak többsége a királyhoz közel álló pastu törzsi vezetők közül került ki, addig a tényleges befolyással bíró tárcákat az Ahmad-sáh Maszúd környezetéből jött Pandzs-sír-völgyi tádzsikok tartják a kezükben. A tendencia nyilvánvaló: úgy ismerni el a tádzsikok megnövekedett befolyását, hogy a formális felosztás még a monarchia megdöntése előtti helyzetet tükrözze, amikor egyértelmű volt a pastu népesség dominanciája mind a lélekszám, mind a befolyás tekintetében.

És épp ez az, amiből sejthetjük: a jelenlegi rendezés nem lehet tartós. Az idő kerekét ugyanis nem lehet visszaforgatni. A jelenlegi ideiglenes kormány úgy tesz, mintha a király által kezdeményezett modernizáció gond nélkül folytatódhatna, illetve a harminc éve zajló polgárháború nem idézett volna elő valóságos népvándorlást az országban. Márpedig épp valami ilyesmi történt: az ország pastu lakosságának jelentős része Afganisztánból a szomszédos Pakisztánba áramlott. Ez nem is lenne baj, ha ma ugyanott tartanánk, ahol több mint kétezer éve a történelemben: ekkoriban Közép-Ázsia felől épp a mai Afganisztánon át vezetett a népvándorlások útja az Indus völgye felé. A szakák, a fehér hunok vagy a Bábur mirza leendő mogul birodalmát megalapító közép-ázsiai katonák előtt azonban nem álltak határzárak, nekik nem kellett vízumokkal, munkavállalási engedélyekkel, pakisztáni rendőrökkel bajlódniuk. A mai rendszer viszont nem felvenni, hanem kiszorítani igyekszik őket. Útjuk így csak egyfelé vezethet - vissza afgán hazájukba.

H

Több mint egymillió ember repatriálása akkor is hihetetlen feladat lenne, ha a végrehajtásához a modern közigazgatás és logisztika minden lehetséges eszköze rendelkezésre állna. Erről azonban szó sincs. Jelenleg senki sem rendelkezik pontos statisztikai adatokkal arról, hogy kik és hová telepítendők vissza. És az igazi kérdés különben is az lenne: vajon mi végre telepítendők vissza a menekültek abba az országba, ahol felesleges államról, közigazgatásról, közegészségügyről és munkanélküliségről beszélni? (Nyugati értelemben véve ugyanis szinte mindenki az.) Ezeket a tömegeket csak az iszlám előtti törzsi szervezet tartotta idáig össze, s csak annak a tiszteletben tartása alapján tudhatjuk meg, kik is ők.

Való igaz, megfelelő infrastruktúra esetén egy Afganisztánhoz hasonlóan többnemzetiségű s részben törzsi szervezetben élő lakosság számára is lehet választásokat tartani. Csakhogy ekkor a lakosság nem választana, hanem csoportlojalitását fejezné ki. Ahhoz, hogy a csoportlojalitás feletti érdekérvényesítés kialakuljon, szükség van a modern társadalom intézményeire. Afganisztánban nincs modern világ, így a szavazó léte függ attól, hogy csoportja milyen pozíciót foglal el a többiekéhez képest. Ha ezt a szavazóurnákon keresztül kell megerősíteni, akkor ezt fogja tenni. Ha azután fegyverhez kell nyúlni, akkor lőni fog. Elvégre a szavazóurnától nem remélhet földet és kenyeret. Márpedig egy népcsoport sem lesz önként hajlandó arra, hogy kiürítse és visszajuttassa eredeti lakóinak azokat a területeket, amelyeket a negyedszázados polgárháború során megszerzett. Föld nélkül pedig nincs repatriálás, és terület nélkül számmal írott malaszt marad a szavazás is.

H

A pakisztáni menekülttáborokban a nyugatiak elleni új dzsihádra buzdítanak az agitátorok. Március 2-án hét hadurat mészároltak le az ország keleti részén levő Konar tartományban: annak idején a szovjetellenes mudzsáhidek is e provinciában léptek először színre. Az amerikai erők embervadászata Délkelet-Afganisztánban mind hiábavalóbbnak tűnik. Gulbuddin Hikmatjár, a vén sakál újra feltűnt az országban: Herátba tette át a székhelyét, és onnan üzeni: nem ismeri el sem az ideiglenes kormányt, sem a királyt.

Az ország 2002-re visszatért oda, ahol negyven éve tartott. Az erőltetett modernizációs és a legalább annyira erőltetett antimodernizációs hullám után ma ismét alkotmányra vár, netán ugyanattól az uralkodótól, akitől negyven éve az első alkotmányát kapta. A politikai rendszer konszolidációja azonban az afganisztáni viszonyok mellett édeskevés. A következő küzdelem tárgya az lesz, viszszaállíthatók e az ország harminc-negyven évvel ezelőtti etnikai viszonyai, különös tekintettel a menekültek repatriálására. Afganisztán ismét a polgárháború előérzetét mutatja. Nemzetállami keretek híján csak abban reménykedhetünk, hogy a következő összecsapás többé-kevésbé ellenőrzött keretek között zajlik majd.

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk