Nádas Péter

Ami reális, ami kívánatos

publikálva
2002/16. (04. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A halottak számával jelezheti a krónikás a választási harc hőfokát.

Hét magyar választópolgár halt meg az első választási forduló napján a szavazófülkékben, illetve a szavazófülkék előtt. Megrendítően magas szám ahhoz, hogy ne emlékezzünk és ne emlékeztessünk rá, vagy ne kíséreljük meg értelmezni a jelenséget.

A hirtelen szívhalálnak és a hirtelen agyhalálnak persze nincsen direkt köze a választási harc hőfokához vagy minőségéhez. Otthonról hozott betegségek következménye, és a kifejezetten békés halálnemek közé tartozik. Szakértők négy okát szokták megnevezni: helytelen táplálkozás, erős dohányzás, kevés testmozgás, tartós stressz. A demokratikus társadalom mentális állapota szempontjából mindenesetre veszélytelenebb halálnemek, mint a tömegverekedés vagy a rendőrségi sortűz. Amiből nem következik, hogy a demokratikus társadalom egyensúlya és békéje szempontjából kívánatos lenne egy olyan jellegű tartós feszültség, amelynek része lehet embertársaink hirtelen halálában.

Habár általánosan érvényes kérdés marad, hogy ami mindannyiunk számára kívánatos, vajon reálisan elérhető állapot-e. Vagy minden reálisan létező állapot egyben feltétlenül kívánatos-e. Ezeket a kérdéseket azért sem érdemes elkerülni, mert sem a dolgok kívánatossága, sem a dolgok realitása nem jelent garanciát a moralitásukat illetőn.

Az infarktus és az agyvérzés hazánkban vezető halálnemnek számít. Általános tapasztalatként az is elmondható, hogy az alkotmányos keretekben zajló politikai harc a demokráciák belső természetéhez tartozik. Nem megkerülhető, nem elspórolható, nem kell tőle különösebben tartani. A társadalmakban ugyanis pontosan annyi lesz a demokrácia, amennyit az egyéneknek a saját önzésükből sikerül a társadalmi szolidaritás javára elvenniük, vagy másoktól a közjó számára visszaszerezniük. Willy Brandt például megkockáztatta a több demokrácia politikáját, s a "mehr Demokratie wagen" jelszavának jegyében tövig bontotta a német társadalom korhadt hierarchikus építményeit. Később kiderült, hogy valójában az lett volna kockázatosabb vállalkozás, ha nem kísérli meg.

Az új magyar demokráciának három választási periódus után ezekben az órákban nem az a kérdése, hogy több demokrácia kívánatos-e, hanem az a kérdése, hogy egyáltalán kívánatos-e a demokrácia.

Vajon a magyar társadalomnak nem kívánatosabb-e nagy óvatosan megtérnie egy olyan tekintélyuralmi rendszerhez, amely képes lehet a magyar nacionálkonzervatív hagyományt, a maga antikapitalizmusával és klerikalizmusával, a trianoni revízió és a magyar szupremácia álmával együtt a demokratikusan szervezett európai integráció részévé tenni, s ezzel párhuzamosan a nagy internacionális világcégektől származó adóbevételek segítségével a politikai és faji protekcionizmus elvei alapján teremteni meg a nemzeti burzsoáziát.

Avagy a második világháború és a fajgyűlölet rettenetes tapasztalatának fundamentumán megszületett új európai realitás vajon automatikusan kínálja-e fel az egyedül üdvözítőt: az állami önkénnyel szemben a minden személyt megillető emberi szabadságjogokat, az átlátható és mindenkor átvilágítható politikai életet, a különböző hatalmi ágak szigorú szétválasztását, a gazdasági élet szabadságával egyetemben az átjárható határokat, az etnikai elv helyett a választási elvet és az alkotmányos patriotizmust az adópénzekből finanszírozott nemzeti pökhendiség helyett.

Bármiként válasszon az ember e két felkínált és egymással szemben álló lehetőség között, tudnia kell, hogy a demokráciának van két természetes határa. Az egyik a diktatúra, a másik a káosz. Az előbbi ajánlat megvalósításához olyan jobboldali forradalomra lenne szükség, amilyet a világ legalábbis eddig még nem ismert, s a magyar hadseregnek legalább két felszállásra kész repülőre, amivel a szomszédokat képes megijeszteni. A másik ajánlatnak viszont komolyan kéne vennie a magyar társadalom strukturális gondjait. Az erős középosztály és a nemzeti burzsoázia hiányának gondját, a magyar közigazgatás beteges túlméretezettségének gondját, az egységes fogalmi nyelv és az egyezményes eljárásmódok hiányából származó tetemes gondokat, a teljes magyar lakosság képzettségének és műveltségének hihetetlenül alacsony fokát, a középvállalkozások és a kisvállalkozások kóros banki alultámogatottságának gondját, egyáltalán a kóros magyar tőkehiány gondjait, és a mindezekből származó integrációs gondokat.

Közel sem lehetne azt mondani, hogy mindkét ajánlatnak ne lenne meg a maga kockázata. Az előbbi vak és süket az európai realitással szemben, az utóbbi deus ex machinában reménykedik.

Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a magyar választópolgárok többsége eddig nem volt tisztában azzal, hogy milyen kockázatosan él, milyen reális lehetőségek között csapong, illetve a választási periódusok végén milyen nézeteket valló politikai pártok között futkorászik, hiszen számottevő magyar középosztály és globalizációra alkalmas nemzeti burzsoázia híján maguk a pártok sem tudták eldönteni, hogy erről az egészről valójában milyen nézeteket is valljanak. A három választási periódus tapasztalatával mindez ma már jóval világosabb.

A rasszista, antikapitalista és irredenta demagógia egyértelmű elutasítása, mintegy a külső körülményektől függetlenül, önerőből tette erősebbé a harmadik Magyar Köztársaságot. S az első fordulónak nem ez az egyetlen nagy nyeresége.

Korábban a magyar társadalom még igen felvilágosult köreiben is elterjedt volt a vélemény, miszerint a politika nem a polisz közös ügyeinek intézésére van kitalálva, hanem végső soron a gonosz műve, amivel tisztességes ember nem foglalkozik. Mára viszont polgártársaink nagy élvezettel és tömegesen belátták, hogy az őket képviselő politikusok pontosan olyanok, amilyenek ők maguk, amilyennek ők kívánják látni őket, s mára már a politikusok is pontosan azt mondják, amit ők akarnak hallani. Láthatóan megszületett a választói öntudat és az ennek megfelelő politikusi alázat is születőben. A választópolgároknak bizony bele kell szólniuk, hogy milyenek legyenek a politikusok, és felelőtlenségből vagy figyelmetlenségből nem szabad olyanokat választaniuk, amilyeneket a kutyájuknak sem kívánnak.

Az újdonságokból eredő, ismeretlen tartalmú választási feszültség ezekkel a primer felismerésekkel kerítette hatalmába a feleket, ami a politikai iskolázottságnak ugyan még csak alapfoka, de már valami. Feszültséget éreznek, amely reális, talán szükségesnek is nevezhető, bár még nem ismerős, s ezért rühellik még kicsit.

Ám akárhogy nézzük, az állampolgárok választási részvételének magas aránya példátlan az új magyar demokrácia történetében. Három választási periódus, tizenkét év tapasztalata sűrűsödött meg. Ami talán elegendő statisztikai magyarázat a magas választói halálozásra, de semmiképpen nem elégséges magyarázat. A választópolgárok igen széles rétegében valószínűleg először tudatosult, hogy van mit veszíteni, s a veszteség nemcsak érintené, hanem egyenesen megrendítené a saját személyiségükről alkotott hízelgő képüket. Ez igen rossz tapasztalat lenne. Hiába szavaztak hol erre, hol arra, immár három kormány nem vált be, s akkor félő, hogy a negyedik is rossz lesz. Ami végső soron azt jelenti, hogy tényleg ők az örök vesztesek. Odáig a választói belátás még nem terjed, hogy a globalizáció, az informatikai és a biológiai forradalom és a környezeti pusztulás adott feltételei között igen szűkre van szabva bármely magyar kormány játéktere. Azt viszont most kezdik a választók mélyebben megérteni, hogy hiszen elvileg egy kormány újraválasztható vagy éppen viszszaszavazható. Esetleg választható egy negyedik, amely az eddigieknél talán jobban beválik, s akkor a saját világismereti válságunk is megspórolható.

Eddig pontosan az ellenkezőjét kívánták önmaguktól. Szocializációjuk horthysta és kádárista modelljének megfelelően, a túléléshez szükséges látszat szerint minden politikai kérdésben passzívnak kellett maradniuk. Most azonban nagy hirtelen nem a látszatra kell építeniük a döntésüket, hanem a csupasz véleményükre vagy a mindenféle biztosítékot nélkülöző vélekedéseikre. Nincs más lehetőségük. A demokráciában holnapra sem biztosíthatják a túlélésüket, ha négy évre nem biztosítják. Nem tudják önmagukat elnapolni, kispórolni a dologból, nem tudják a családi használatra tartogatott énjüket a nyilvánosságnak szánt énjükről leválasztani. Nem lehet megúszniuk, mert mindenki mindenkivel vitatkozik, és mindenki mindenkiről látja, hogy hamisítatlanul milyen.

Ami nemcsak a magyar társadalom demokratikus fejlődése, hanem legelőször is valamennyiünk személyes élete szempontjából nézve jelentős fordulat. Alapjaiban rengeti meg a híres magyar túlélési stratégiát, viszont erősíti a realitástudatot. A hagyományos túlélési stratégiákban, pártállástól és műveltségtől függetlenül, minden rám, csak énrám, kis családomra vagy az általam privilegizáltak kis körére vonatkozik. A demokratikus választási szisztéma ezzel szemben ijesztően áttekinthetetlenné szélesíti azoknak a körét, akiknek a véleményével számolnom kell, akikhez az érdekeim szerint tartozom, vagy elvileg tartozhatom a döntésemmel. Meg akarom magam védeni, és a kollektív kölcsönösség beláthatatlan elve alapján ismeretleneknek leszek kiszolgáltatott. Először életemben leszek szolidáris valakikkel, akiket nem ismerek, és nem is kell hogy ismerjek.

A demokratikus választási processzus logikája és feszültsége kényszerítette ki, hogy a választópolgárok mintegy megkerüljék a két diktatúra szellemi poggyászaként önmagukkal cipelt túlélési stratégiáikat. A közvélemény-kutatóknak félénken vagy pofátlanul hazudtak, de a szavazófülkében már nem. Részvételükkel az új demokrácia történetében először juttatták lélegzethez a demokratikus gondolkodást. Ehhez a meghitt családi körben különös gonddal ápolt ócska politikai közhelyen kellett átlépniük. Nagy kérdés, hogy mennyien és mit mondanak a következő fordulóban.

Hierarchikus társadalmak az univerzális jóra hivatkozva képviselik a privilegizáltak érdekét, diktatúrák a privilegizáltak érdekét emelik a közjó rangjára. A demokratikus választási szisztéma ezzel szemben azt mondja, hogy az egyéni érdek és a közjó közötti bonyolult összefüggések felől nem érdemes örökre dönteni, hanem esetenként kell dönteni, ezeket a döntéseket pedig másoknak alaposan meg kell vizsgálniuk, s négy év múltán az egész processzust újra kell kezdeni.

A politika fogalmait a magyar társadalom lassan át fogja értelmezni, de mindig fel kell készülni a szabályos időközökben ismétlődő horthysta és kádárista regresszióra. Ezek természetesen mindig váratlanok lesznek. Az idei választási harcban kialakult polarizáció a politikai felvilágosodás folyamatának azonban nem akadálya, hanem egyik jelentős állomása lesz. Valljuk be, két diktatúra politikai fogalmait a demokrácia politikai fogalmaival leváltani legalább olyan nehéz feladat, mint a füstölt csülöktől vastagon zsíros bablevesről csak azért lemondani, mert árt az egészségnek. Absztrakció segítségével megérteni, hogy önmagam öntudatlan ellenségéből önmagam tudatos barátjává válhatok.

publikálva
2002/16. (04. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Nádas Péter
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk