Mitől jó egy ház?
E kérdésre más és más válaszokat kapunk, ha a nézőket, a használókat, vagy ha az építészszakmát kérdezzük – attól függően, hogy a megkérdezett milyen mélységben érintett az épület üzenetét illetően. És itt mindjárt meg is állhatunk, hiszen sokakban felmerülhet, hogy mit tud „üzenni” egy épület, miért kell „üzennie” egy rakás építőanyag szisztematikus rendbe rakott halmazának? Nos azért, mert az építészet nemcsak szakma, hanem művészet, amelytől azt várjuk, hogy értelmezze számunkra a kaotikus világot. Ne racionálisan, mint a tudomány, hanem az érzékeinkre hatva. Persze ezt a tételt a kortárs művészet majdnem minden műfajban felülírta, ám különös módon az építészet esetében megelégszünk azzal, hogy tetszik-e egy épület, vagy sem. A formák és a kompozíció üzenetét legfeljebb tudat alatt dekódoljuk, a használhatóságot sokszor másodrendűként kezeljük. A tetszés mértéke pedig jórészt az előképeinken és az azokhoz fűződő asszociációinkon múlik – most nem a ritka zseniális építészeti alkotásokról beszélünk, hanem a derék átlagról.
Manapság az is a tetszési index része, hogy megítélésünk szerint mennyire illik a ház a környezetébe, noha nem volt ez mindig így, épp ellenkezőleg. Alig találunk olyan civilizációs korszakot, amely a maga identitását kifejező esztétikát ne tartotta volna többre az elődei által elfogadottól. A jelenkor ebből a szempontból kissé tudathasadásos: nosztalgiával tekintünk a múltra, kétségeink vannak a saját korunkat illetően, és ezt nem lehet kizárólag a hazai kultúrpolitika számlájára írni. Világjelenségről van szó, ahogy világjelenség volt a modern építészet megjelenése és hódítása is; tévedés lenne azt a szocialista hiánygazdaság számlájára írni. A tömeges építés igénye és a technológia változása világszerte a klasszikustól eltérő esztétika kialakulásához vezetett. Nem csak Magyarországon jellemző a 20. századi építészeti örökség kétes kezelése. A laikus használók többsége nem szereti ezeket az épületeket, a hatalom pedig ezt kihasználva az identitáspolitika részeként építi újjá vagy újítja meg a míves és dekoratív múlt örökségét. E tekintetben nincs különbség Berlin és Budapest között.
És milyen a kortárs építészethez való viszony? Noha még mindig él és virágzik a sztárépítészet nimbusza, egyre inkább polgárjogot nyer a „megtartva megőrzés” és a szerény, a funkció kielégítésére irányuló „hasznos” építészet ökologikus szemlélete. Utóbbi azonban inkább az építészszakmára jellemző, a közönség továbbra is azt szereti, amitől ámulatba esik, legyen az az eklektika díszítettsége, vagy a kortárs épületek meghökkentő mérete és dinamikája. Erős hatásra vágyunk, a józan „kocka” továbbra sem hódítja meg a szíveket.
De nem is arra való. A kocka racionális alakzat, és akinek ez tetszik, már az üzenet mélyebb rétegét kapargatja. Egy érdekes – és empirikus kísérletekkel alátámasztott – vizsgálódás szerint a világ alapvetően a kockára épül: ha hagyjuk, minden kocka alakzatra hasad. Ami meglepő, hogy erre a következtetésre az a magyar építész, Domokos Gábor jutott, aki (Várkonyi Péterrel közösen) egy speciális alakzatot teremtett, a Gömböcöt, amely minden, csak nem kocka, és születése merőben matematikai spekuláció eredménye.
Hoztam is, meg nem is
Látszólag messzire kanyarodtunk a Városligetben álló épületektől, amelyek feltűnően nem kockák, és ennek a „nem kockaságnak” nagy szerepe van abban, hogy viszonylag kedvező fogadtatásra találtak a közönség körében. Az aranyba öltöztetett lyukas sajt, azaz a Magyar Zene Háza egyértelmű lelkesedést váltott ki, a Néprajzi Múzeum, ez a gigantikus sísánc már megosztóbb – sokan a drasztikus erőre asszociálnak, amely az eredetileg unalmasan szögletes alakzatot súlyos mozdulattal a földbe nyomta. Nem járnak messze az igazságtól, mindkét épület esetében alapvető építészeti hozzáállás volt, hogy a ház a környezetet, a Városliget fáit, illetve az 56-os emlékművet tisztelettel kezelje, és az építkezés durva, korunkban természetellenesnek tartott gesztusát próbálja a meglévő állapottal összhangba hozni.
A Magyar Zene Házának üvegfalak fölött lebegő, élő sejtet formázó, átlyuggatott teteje ugyanarról szól, mint a Néprajzi Múzeum földbe süllyesztett óriás tömege, kerttel álcázott gigantikus betonfödéme: itt is vagyok, meg nem is; mintha a tervezők is tisztában lettek volna azzal, hogy nem illendő és nem éppen észszerű az adott helyen épülettel előhozakodni. Persze az építész attól szakember, hogy megfeleljen a feladatban rejlő kihívásnak. Fudzsimoto Szú nagy mestere a formának, élvezettel játszik vele, a kortárs építéstechnológia pedig gyakorlatilag mindent meg tud oldani: a tartószerkezetet üvegből, a hajlított födémet, az üvegfalú terem akusztikáját. Valahol bámulatos műszaki teljesítmény – de vajon megér-e ennyi erőfeszítést, függetlenül attól, hogy mit gondolunk arról, hogy kell-e épület a Városligetbe? Illetve mégsem függetlenül, hiszen az építészet a programalkotással kezdődik, és mint tudjuk, a rossz kérdésre nehéz jó választ adni. Nagyon szellemes egy lebegő sajt tetejét kilyukasztani, hogy a fák átbújjanak rajta, ám az is tudja, aki valaha csak egy sufnit épített, hogy olyankor nem maradhat érintetlen a zöld környezet. Elámulhatunk azon, hogy üvegfalú teremben is lehet élvezhető zenét hallgatni, de úgy sejtem, hogy az igazi ínyencek nem ide fognak járni, aki pedig a zöldbe vágyik, kiül a fűre és gitárt penget.
A Városliget új épületei születésüktől fogva magukban hordják az ellentmondást: lehet, hogy nem kéne, de itt ház lesz, kerül, amibe kerül, a zseniális építész majd megoldja. És ő, ha tehetséges, megoldja, de az eredeti célt – azért építünk, mert másoknak szükségük van rá – ez az építészet mintha elfelejtette volna.
A Néprajzi Múzeum még összetettebb eset. Ferencz Marcell (Napur Architect) sem ezzel, sem a másik budapesti épületével, a Duna Arénával nem győzött meg arról, hogy magabiztosan kezelné a nagyobb léptéket. Mentségére szóljon, hogy itt nem csak a tömeg irdatlan mérete nehezítette a helyzetet, de az is, hogy az ’56-os emlékművet is kerülgetnie kellett. Az okok mélyebb ismerete nélkül elképzelni sem tudom, hogy miért nem kerülhetett az épület kissé távolabb, mondjuk a mélygarázs fölé, de a földig lesüllyedő íves tető és ennek folytán a föld alá süllyesztett tartalom abból a kényszerből született, hogy a tervező saját bevallása szerint is fel szerette volna oldani a program kívánalmai és a tér adottságai közötti ellentmondást. Ez szülte az íves födém gesztusát, ami aztán maga alá gyűrte a házat.
Látványos vagy értelmes
A Néprajzi Múzeum zöld tetői egyelőre értelmezhetetlenek, sivárak, ezen a természet munkája remélhetőleg segít. De azon már nem, hogy a felfoghatatlanul hosszú épület mentén milyen egyhangú a környezetalakítás. Hatalmas, kővel burkolt járófelületek övezik a szigorúan egyenes vonalban haladó határoló falakat, sehol egy árnyék, árkád, az egész valahol a hajdani felvonulási tér hangulatát idézi. Különösen fájó ez az ’56-os emlékmű körül, amelynek megőrzése az épület koncepcióját, a terepszintig lefutó ívet szülte. A centrumtól kissé elforduló térplasztikát azonban a körülötte kialakított sivár kőtenger valójában lefokozza.
A bejárati oldal felől a múzeum megközelítése impozáns, az egységes felülettel kialakított sík homlokzat nagyvonalú, a földtől elemelkedő tömeg első pillantásra hallatlanul dinamikus, de közelebb érve megkérdőjelezhető a pszichológiai hatása. Még inkább igaz ez a bejárat esetében, amely sajnos ráerősít arra az érzésre, ami az egész belső teret átjárja: menthetetlenül süllyedünk a föld alá. A belső tér – legalábbis az, ami a kiállítóterekbe szóló belépőjegy megváltása nélkül élvezhető – egyetlen nagy lépcsőház, ahol a lépcső vonala a tető ívét követi, levezet a mélybe, majd ismét felemelkedik, és megkönnyebbülten kiléphetünk a szabadba. Itt a gesztus már érezhetően a hasznosság rovására ment, a hatás épp ellentétes Fudzsimoto épületével. Ott a tervező arra törekedett, hogy elmossa a határt kint és bent között, itt viszont a külvilágot alig érzékeljük. Érthetetlen, hogy a gyönyörű fákkal övezett környezetben miért kényszerít minket a tér minden eszközzel egy szinttel mélyebbre, ahonnan semmit sem látunk a külvilágból. Persze annyiban érthető, hogy az alapvető építészeti koncepcióból logikusan ez következik. Ahol kiláthatnánk, ott is csak a rácsos tartók fémrúdjain és a rájuk rögzített perforált paneleken keresztül sejlik fel a környezet, ami a forgalmas út felé hasznos, ráadásul izgalmas átlátásokat kínál a túloldali, nem akármilyen épületekre, de a park felé már nincsenek efféle élmények.
A bezártságért a tér azzal igyekszik kárpótolni a látogatót, hogy látványosságokat kínál. Vélhetően az épület fő attrakciója lesz az előcsarnokban elhelyezett, hatalmas, 3D nyomtatással készült modell, amely az 1910-es Budapest belvárosát ábrázolja, és amelyben kihelyezett tabletek segítségével barangolhatunk. A teljes épületet átszelő lépcső mellett adódó, hosszan elnyúló felületeket az épület arra használja, hogy a kiállítóterek tartalmával kecsegtessen. A látványraktárként kialakított vitrinekben végeláthatatlanul sorakoznak a tárgyak, az üvegfalakon át pedig beláthatunk a szomszédos termekbe. A nézelődés és kukucskálás élményét némileg rontja, hogy közben a lábunk alá kell néznünk, mert valójában egy nem egyenletesen kiosztott lépcsőn haladunk. Egyértelmű, hogy itt a funkciót a forma szülte, és nem fordítva, ahogy észszerű lenne. Hasonló egyébként a helyzet a Magyar Zene Házában is, csak kevésbé látványosan: a hullámzó, a szélei felé vonallá keskenyedő tető valójában egy teljes szintet rejt, ahová a foglalkoztatóhelyiségek kerültek, nem minden kompromisszum nélkül.
Mindez pedig visszavezet a „nem kockaság” problematikájához. A klasszikus építészet a tektonika szabályainak engedelmeskedve lényegében derékszögű vagy szabályos geometriával rendelkező tereket alkotott, amelyeket könnyű és kényelmes volt belakni. A kortárs technológia kiszabadította az építészetet a derékszög fogságából, gyakorlatilag bármilyen elképzelt forma megtervezhető, leképezhető és megvalósítható. Ez az építészet előtt hallatlan távlatokat nyit, és érthető, hogy az alkotók élni is szeretnének ezzel. Ehhez azonban a tervező és a felhasználó részéről egyaránt szükséges egy bizonyos lépték és nagyvonalúság. A gigaberuházások esetén a trend kétségkívül a látványos, nem pedig az értelmes építészet. A historizáló épületburkot visszaépítő, és a derékszögű helyiségeket rejtő íves házat népi motívumokba öltöztető gyakorlat egy tőről fakad, még akkor is, ha a panelek fémből vannak és az ornamentikát derékszögű pixelekre bontják. A plasztikusan formált organikus tömeg már egy lépéssel előbbre jár, de önmagában még mindig csak látvány – ám azt, hogy mitől jó egy ház, nem a látvány dönti el.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
>> A lapszám többi cikkéhez ide kattintva juthat el. >>
>> Heti lapajánló hírlevelünkre itt tud feliratkozni. >>
