Hétfőn – július 13-án – Bécsben lezárult egy 22 hónapja zajló tárgyalássorozat. Az öt nagyhatalom (P5), valamint Irán (+1) megegyezett abban, hogy kölcsönös engedmények fejében újrarendezik kapcsolataikat. A perzsa állam beleegyezett abba, hogy visszafogja nukleáris ambícióit, cserében ezért a világ feloldja azokat a szankciókat, amelyekkel korábban, az ENSZ BT határozatai alapján az országot sújtották. Egy megállapodás nyilvánvalóan annyit ér, amennyit az érintett felek abból teljesíteni tudnak vagy akarnak. Nézzük meg, milyen célok vezették a megállapodás legfőbb két érintettjét, magát Iránt, valamint az Egyesült Államokat, s milyen feltételek állnak rendelkezésükre, hogy e célok meg is valósuljanak.
Irán
Az nem kétséges, hogy Haszán Ruhani elnök elkötelezett híve volt a megállapodásnak. Részben azért, mert választási kampányának legfőbb üzenete volt, hogy ki fogja vezetni a perzsa államot a több évtizedes elszigeteltségből, s békés eszközökkel, továbbá együttműködő politikával fokozatosan feloldja az Iránnal szembeni szankciókat. Az elnök tisztában volt azzal, hogy ehhez nélkülözhetetlen az országával szembeni bizalom, tehát a maga részéről igyekezett olyan üzeneteket küldeni, amelyek ennek az elvárásnak megfeleltek. Sőt, a P5+1 keretben elkezdett bécsi tárgyalássorozat is csak azért indulhatott meg 2013-ban, mert őt választották államfőnek. Viszont nem hagyhatta figyelmen kívül országa azon vezetőit – közülük is a legbefolyásosabbat, Ali Hamenei ajatollahot, a legfőbb vallási vezetőt –, akik nem kétséges, hogy az eddig vitt politika folytatását tekintik ma is célszerűnek. Így aztán igen nagy jóindulat és optimizmus kellett ahhoz, hogy a megállapodás létrejöttében egyáltalán reménykedni lehessen.
| ||
Hamenei még az utolsó pillanatban is azon mesterkedett, hogy a perzsa fél elutasítsa a megállapodást. Július 11-én azzal próbálta növelni a bizalmatlanságot, hogy egy nemzetközi sajtótájékoztatón kijelentette: „Az Egyesült Államokban testesül meg a globális arrogancia.” És ez ellen harcolni „akkor sem szűnhet meg Irán, ha netán létrejönne a megállapodás”.
Ezt az esetet jelentős konfliktus előzte meg egy héttel korábban Hamenei és Ruhani elnök között. Az elnök kilátásba helyezte lemondását azt követően, hogy a legfőbb vallási vezető konzultációra visszarendelte Bécsből Mohamed Zavad Zarif külügyminisztert, akit arra próbált rávenni: követelje az ötöktől, hogy a megállapodás aláírása után azonnal töröljék el a szankciókat; ugyanakkor utasítsa vissza a megállapodás azon passzusát, mely lehetővé teszi a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) munkatársainak, hogy iráni katonai létesítményekbe is beléphessenek. Végül, hogy ne fogadja el azokat a feltételeket sem, amelyek megakadályozhatják Iránt a nukleáris energia katonai célú felhasználásában.
Hamenei egyidejűleg felszólította az iráni kormány két keményvonalasát – Hosszein Degán hadügyminisztert, valamint az Iráni Forradalmi Gárda parancsnokát, Mohammad Ali Dzsafarit, hogy maguk is gyakoroljanak nyomást az elnökre. Ez meg is történt, de különösebb eredménye nem volt, annak dacára, hogy a két szélsőséges politikus azzal érvelt: Irán most bármit elérhet, hisz a görög válság miatt az Európai Unió teljesen bénult, Barack Obama pedig annyira akarja a megállapodást, hogy jelenleg bármit le lehet nyeletni vele: így „a Nyugat kész tények elé állítható”.
Iránban tehát teljes a megosztottság, s a jelek szerint – a megállapodás dacára – még mindig kulcspozícióban vannak azok, akik elutasítják az együttműködést. Ha múlt hétfőn meg nem is tudták akadályozni a szerződés aláírását, annak betartását egészen biztosan ellehetetlenítik. Például a Medzsliszben (parlament), a ratifikáció során, vagy később a hadsereg és a Forradalmi Gárda révén, melyeknek titkos üzelmeibe Ruhaninak nincs betekintése. Ami biztos, az biztos alapon, a parlament június 21-én el is fogadott egy olyan törvényt, mely megtiltja a NAÜ bármilyen ellenőrző tevékenységét katonai létesítményekben. Az erőviszonyokat jól mutatja, a 213 szavazó képviselő közül 199 támogatta az egyébként nyilvánvalóan Hamenei inspirálta javaslatot.
Egyesült Államok
Már csak ezért sem egészen érthető, milyen érdekek szóltak amerikai részről amellett, hogy ilyen formában egyezzenek meg Iránnal – azon túl persze, hogy Barack Obama nagyon szeretne olyan politikusként búcsúzni a Fehér Háztól, aki pont az ellenkezőjét cselekedte, mint George W. Bush, mely utóbbi politikáját még mindig erőteljes bírálatok érik, s nem csak demokrata oldalról. A tény, hogy maga az elnök is így nyilatkozott: „A megállapodás nem a bizalomra, hanem az ellenőrzésre épül”, s ez sokat elmond a kétségekről.
| ||
Úgy tudni, hogy a jövő évi elnökválasztás nagy demokrata várományosa, Hillary Clinton is azzal házal nagy és befolyásos amerikai zsidó szervezeteknél, hogy az ő kül- és főként Izrael-politikája egészen más lesz, mint amilyen az Obamáé volt, sőt bizalmasan azt is elárulta: ő „jobb barátja lesz Izraelnek, mint amilyen Obama elnök volt”. Mindez persze senkit sem nyugtatott meg, így aztán erőteljes politikai mozgás indult meg a kongresszusban is, hogy ott a republikánus többség a megállapodás ellen szavazzon. A többségi vezető, Mitch McConnell nem hagyott kétséget afelől, hogy „nagyon nehéz lesz egy ilyen megállapodást a honatyáknak eladni”, majd hozzátette, hogy az 54 republikánus szenátor közül mindenki nemmel voksol majd. Kérdés, hogy a 44 demokrata közül hány szavaz majd szintén nemmel; 13 demokrata nemre lenne szükség, hogy az semlegesítse az elutasítás elleni majdani elnöki vétót.
Ehhez azonban Hillary Clinton fellépése kellene, mely nyilvánvaló illojalitás lenne Obamával szemben, aki – ha ez bekövetkeznék – sokat árthat még az első amerikai elnökjelölt nő kampányának. Ugyanakkor Clinton számára az sem egy vonzó perspektíva, hogy teljesen azonosuljon egy olyan közel-keleti politikával, melyet – John Kerry State Departmentjén kívül –mindenki kész csődnek nevez (a demokratákat is beleértve). Egyre jobban előtűnnek azok az erővonalak, melyek az Obama és Clinton érdekei közötti súlyos ellentéteket vetítik előre, s ezek közül a P5+1 megállapodás az egyik legnagyobb, és mindenképp a legaktuálisabb. Ha más is ez a konfliktus, mint ami Iránban, Hamenei és Ruhani között ma meghatározza a politikai mozgásteret, de legalább olyan sorsdöntő lehet. Obama, különösen beállva így az „Iran deal”-be, már nem sokat veszthet, ráadásul az ő politikájáról mára véglegessé váltak a szakértői percepciók. Hillary Clinton azonban annál többet, ha egy ennyire kétes ügy mellett kardoskodik, ugyanakkor nyilvánvalóan érdekében áll majd nem ott folytatni, ahol elődje – mint látjuk – abbahagyta.
A szerző a DK elnökségi tagja.
