Hegedűs Dániel

Torz kép alakul ki Magyarországról

Különvélemény a DGAP Magyarország-jelentéséről

  • Hegedűs Dániel
  • 2015.07.18 14:06

Publicisztika

A Német Külpolitikai Társaság (Deutsche Gesellschaft für Auswärtige Politik, DGAP) Magyarország-munkacsoportja június 11-én hoz­ta nyilvánosságra Magyarország a médiában 2010–2014 című jelentését, melyet azóta a kormányközeli sajtó, sőt maga a kormány is messzemenően felhasznált a maga igazolására bel- és külpolitikai dimenzióban egyaránt. (Például Balog Zoltán miniszter a „tárgyszerűnek és pozitívnek” nevezett dokumentumot átadta a Bundestag alelnökének – a szerk.)

A jelentés komolyan vehetőségéért a DGAP pedigréje szavatol: az amerikai Council on Foreign Relations mintjára 1955-ben alapított intézmény egyike Németország két jelentős külügyi intézetének. A mintegy ötven munkatársat foglalkoztató DGAP politikailag független, költségvetését jórészt német gazdasági szereplők és alapítványok adományai biztosítják, kutató és tanácsadó tevékenységével támogatja többek között a német külügyminisztérium és a kancellári hivatal munkáját is. A Global Go To Think Tank rangsora szerint a világ 27. legbefolyásosabb politikai elemző műhelye.

A DGAP Magyarország-munkacsoportjának – kritikai álláspontjával egyébként rendre kisebbségben maradt – tagjaként, úgy vélem, szükségszerű nyilvános különvéleményben tisztázni álláspontomat.

A jelentés fő megállapítása szerint a Magyarországról szóló nemzetközi sajtótudósítások „számos sajtóorgánum esetében részben ­hiányosnak és egyoldalúnak, olykor tartalmilag hibásnak” minősíthetők, aminek „következtében azonban egy torz kép alakul ki Magyarországról az olvasókban, amit egyre inkább a német politikai közélet is magáévá tesz”.

E megállapításnak az első felét – azzal a kitétellel, hogy ez nem unikális, csak Magyar­országra vonatkozó jelenség – magam is osztom. A jelentés számos más általános és konkrét állításával kapcsolatban azonban jelentős fenntartásaim vannak. Ezeket a munka során kollégáimnak is jeleztem.

A munkacsoport az egyes vizsgált területekre vonatkozó döntését többségi elven hozta – maga a jelentés is megjegyzi, hogy a legtöbb kérdésben nem uralkodott konszenzus a tagok között. Eközben, úgy vélem, két alapvető, egymással összefüggő, nem jelentéktelen hibát is elkövetett. Az első hiba szakmai, a másik politikai és morális természetű.

A szakmai hiba abban áll, hogy ugyan a jelentés fókusza a médiatudósítás minőségének elemzésére irányult, és a dokumentumnak deklarált módon nem volt célja az egyes kérdésekben állást foglalni a magyar kormányról – elítélni vagy felmenteni –, ez a legtöbb esetben mégis megtörtént. Méghozzá ha nem is maradéktalan, de határozott felmentés formájában. A kormány „személyzeti politikájának” vagy a civilekkel szembeni fellépésnek az egyértelmű kritikája fajsúlytalan ahhoz a felmentéshez képest, amit az alkotmányosság megroppantása, a jogállamiság, a választási rendszer vagy ­ideológiai-politikai értelemben a tusnádfürdői beszéd kapcsán kap Orbán Viktor. A probléma egyik gyökere az, hogy a kutatás mélysége egy ilyen állásfoglaláshoz nem volt megfelelő. Számtalan kérdést és területet – megfelelő nemzetközi sajtóvisszhang hiányában – egyáltalán nem vontunk be az elemzésbe. Más területeken – például és különösen a választási rendszer elemzése során – a kutatócsoport nem mindig teljesen helytálló nemzetközi analógiákra hivatkozva mentette fel a magyar jogalkotást és gyakorlatot. A nemzetközi összehasonlításban Magyarországgal szemben fennálló kettős mércére hivatkozni gyakori érvelési technika a jelentésben – emiatt azonban ritkán jut el a dokumentum a kvalitatív mélyelemzésig. Ugyancsak számtalanszor figyelmen kívül hagyta a munkacsoport a nemzetközi összehasonlító alkotmányjog azon alapszabályát, miszerint nem lehet jogintézményeket alkotmányos környezetükből kiragadva összehasonlítani és elemezni. A DGAP-jelentés célja az volt, hogy az egyoldalú és felületes nemzetközi sajtótudósításokkal szemben objektív, tényelemzésen nyugvó értékelést adjon. A cél helyes volt, ám a végeredmény egy legalább annyira felületes, a másik irányba elfogult dokumentum lett.

A DGAP elsődleges célja nem a magyarországi, hanem a Magyarországról szóló németországi diskurzus befolyásolása volt. Ám bármennyire helyes volt is az alapészrevétel a Magyarországról szóló tudósítások gyenge szakmai megalapozottságáról, már-már hecckampányba hajló bulvárjellegéről, a munkacsoport nem vetett kellőképpen számot azzal, hogy milyen mértékben lesz instrumentalizálható a jelentés a magyar politikai térben, s milyen hatást gyakorolhat a magyar politikai diskurzusra. Ez komoly morális és politikai felelősség, aminek meg lehetett volna felelni – a mélyebb tartalmi elemzés és a visszafogottabb, ki­egyensúlyozottabb értékelés révén. De a DGAP Magyarország-munkacsoportja ezt a politikai és morális kihívást elbukta.

A dolog politikai része nyilván rövid úton vissza fog szállni magára az intézetre, hiszen megkérdőjelezhető, mennyiben képes objektív és elfogulatlan szakértelemmel támogatni a német külügyminisztérium és kancellári hivatal munkáját, ha a magyar kormány által ilyen könnyen felhasználható, egyoldalú terméket tesz le az asztalra.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a morális dimenziót sem. A tendenciózus, a tényeket negligáló, szenzációhajhász sajtótudósítások nyilván felháborodást váltanak ki a magyarokból és az országgal szimpatizáló külföldiekből egyaránt. És igen, minden német sajtómunkás és közszereplő jobban tenné, ha a fenti trenddel szemben kiegyensúlyozott, megalapozott tudósításra, véleményalkotásra törekedne. Ám a feladat(unk) az lett volna, hogy a jelentés megtalálja az egyensúlyt a szabad sajtó túlkapásai és a fékekkel, ellensúlyokkal alig korlátozott nemzeti kormánynak a liberális demokrácia intézményrendszere ellen intézett támadásai között. Ez pedig nem sikerült. Nehezen elfogadható módon az előbbivel szemben az utóbbi javára billent a mérleg. Bármennyire is a német politikai diskurzus befolyásolása volt a cél, szakmai minimum és morális kötelesség(ünk) lett volna tekintettel lenni a jelentés magyar politikai diskurzusra gyakorolt hatására is. Így erősen kérdéses, hogy a munkacsoport érdemben hozzá tudott-e járulni egy kevésbé torz Magyarország-kép kialakulásához.

S hogy kinek ártott a DGAP munkacsoportja ezzel a jelentéssel? Leginkább saját magának és a DGAP-nek. A Magyarország-jelentés leginkább arról árulkodik, hogy egy kiemelkedő presztízsű nemzetközi think tank neve és az általa biztosított kutatási háttér nem garancia sem a felületes elemzéssel és egyoldalú értékeléssel, sem pedig a politikailag naiv ön­pozicionálással szemben.

A szerző a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.

Neked ajánljuk