Hegedűs Dániel

Torz kép alakul ki Magyarországról

Különvélemény a DGAP Magyarország-jelentéséről

Publicisztika

A Német Külpolitikai Társaság (Deutsche Gesellschaft für Auswärtige Politik, DGAP) Magyarország-munkacsoportja június 11-én hoz­ta nyilvánosságra Magyarország a médiában 2010–2014 című jelentését, melyet azóta a kormányközeli sajtó, sőt maga a kormány is messzemenően felhasznált a maga igazolására bel- és külpolitikai dimenzióban egyaránt. (Például Balog Zoltán miniszter a „tárgyszerűnek és pozitívnek” nevezett dokumentumot átadta a Bundestag alelnökének – a szerk.)

A jelentés komolyan vehetőségéért a DGAP pedigréje szavatol: az amerikai Council on Foreign Relations mintjára 1955-ben alapított intézmény egyike Németország két jelentős külügyi intézetének. A mintegy ötven munkatársat foglalkoztató DGAP politikailag független, költségvetését jórészt német gazdasági szereplők és alapítványok adományai biztosítják, kutató és tanácsadó tevékenységével támogatja többek között a német külügyminisztérium és a kancellári hivatal munkáját is. A Global Go To Think Tank rangsora szerint a világ 27. legbefolyásosabb politikai elemző műhelye.

A DGAP Magyarország-munkacsoportjának – kritikai álláspontjával egyébként rendre kisebbségben maradt – tagjaként, úgy vélem, szükségszerű nyilvános különvéleményben tisztázni álláspontomat.

A jelentés fő megállapítása szerint a Magyarországról szóló nemzetközi sajtótudósítások „számos sajtóorgánum esetében részben ­hiányosnak és egyoldalúnak, olykor tartalmilag hibásnak” minősíthetők, aminek „következtében azonban egy torz kép alakul ki Magyarországról az olvasókban, amit egyre inkább a német politikai közélet is magáévá tesz”.

E megállapításnak az első felét – azzal a kitétellel, hogy ez nem unikális, csak Magyar­országra vonatkozó jelenség – magam is osztom. A jelentés számos más általános és konkrét állításával kapcsolatban azonban jelentős fenntartásaim vannak. Ezeket a munka során kollégáimnak is jeleztem.

A munkacsoport az egyes vizsgált területekre vonatkozó döntését többségi elven hozta – maga a jelentés is megjegyzi, hogy a legtöbb kérdésben nem uralkodott konszenzus a tagok között. Eközben, úgy vélem, két alapvető, egymással összefüggő, nem jelentéktelen hibát is elkövetett. Az első hiba szakmai, a másik politikai és morális természetű.

A szakmai hiba abban áll, hogy ugyan a jelentés fókusza a médiatudósítás minőségének elemzésére irányult, és a dokumentumnak deklarált módon nem volt célja az egyes kérdésekben állást foglalni a magyar kormányról – elítélni vagy felmenteni –, ez a legtöbb esetben mégis megtörtént. Méghozzá ha nem is maradéktalan, de határozott felmentés formájában. A kormány „személyzeti politikájának” vagy a civilekkel szembeni fellépésnek az egyértelmű kritikája fajsúlytalan ahhoz a felmentéshez képest, amit az alkotmányosság megroppantása, a jogállamiság, a választási rendszer vagy ­ideológiai-politikai értelemben a tusnádfürdői beszéd kapcsán kap Orbán Viktor. A probléma egyik gyökere az, hogy a kutatás mélysége egy ilyen állásfoglaláshoz nem volt megfelelő. Számtalan kérdést és területet – megfelelő nemzetközi sajtóvisszhang hiányában – egyáltalán nem vontunk be az elemzésbe. Más területeken – például és különösen a választási rendszer elemzése során – a kutatócsoport nem mindig teljesen helytálló nemzetközi analógiákra hivatkozva mentette fel a magyar jogalkotást és gyakorlatot. A nemzetközi összehasonlításban Magyarországgal szemben fennálló kettős mércére hivatkozni gyakori érvelési technika a jelentésben – emiatt azonban ritkán jut el a dokumentum a kvalitatív mélyelemzésig. Ugyancsak számtalanszor figyelmen kívül hagyta a munkacsoport a nemzetközi összehasonlító alkotmányjog azon alapszabályát, miszerint nem lehet jogintézményeket alkotmányos környezetükből kiragadva összehasonlítani és elemezni. A DGAP-jelentés célja az volt, hogy az egyoldalú és felületes nemzetközi sajtótudósításokkal szemben objektív, tényelemzésen nyugvó értékelést adjon. A cél helyes volt, ám a végeredmény egy legalább annyira felületes, a másik irányba elfogult dokumentum lett.

A DGAP elsődleges célja nem a magyarországi, hanem a Magyarországról szóló németországi diskurzus befolyásolása volt. Ám bármennyire helyes volt is az alapészrevétel a Magyarországról szóló tudósítások gyenge szakmai megalapozottságáról, már-már hecckampányba hajló bulvárjellegéről, a munkacsoport nem vetett kellőképpen számot azzal, hogy milyen mértékben lesz instrumentalizálható a jelentés a magyar politikai térben, s milyen hatást gyakorolhat a magyar politikai diskurzusra. Ez komoly morális és politikai felelősség, aminek meg lehetett volna felelni – a mélyebb tartalmi elemzés és a visszafogottabb, ki­egyensúlyozottabb értékelés révén. De a DGAP Magyarország-munkacsoportja ezt a politikai és morális kihívást elbukta.

A dolog politikai része nyilván rövid úton vissza fog szállni magára az intézetre, hiszen megkérdőjelezhető, mennyiben képes objektív és elfogulatlan szakértelemmel támogatni a német külügyminisztérium és kancellári hivatal munkáját, ha a magyar kormány által ilyen könnyen felhasználható, egyoldalú terméket tesz le az asztalra.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a morális dimenziót sem. A tendenciózus, a tényeket negligáló, szenzációhajhász sajtótudósítások nyilván felháborodást váltanak ki a magyarokból és az országgal szimpatizáló külföldiekből egyaránt. És igen, minden német sajtómunkás és közszereplő jobban tenné, ha a fenti trenddel szemben kiegyensúlyozott, megalapozott tudósításra, véleményalkotásra törekedne. Ám a feladat(unk) az lett volna, hogy a jelentés megtalálja az egyensúlyt a szabad sajtó túlkapásai és a fékekkel, ellensúlyokkal alig korlátozott nemzeti kormánynak a liberális demokrácia intézményrendszere ellen intézett támadásai között. Ez pedig nem sikerült. Nehezen elfogadható módon az előbbivel szemben az utóbbi javára billent a mérleg. Bármennyire is a német politikai diskurzus befolyásolása volt a cél, szakmai minimum és morális kötelesség(ünk) lett volna tekintettel lenni a jelentés magyar politikai diskurzusra gyakorolt hatására is. Így erősen kérdéses, hogy a munkacsoport érdemben hozzá tudott-e járulni egy kevésbé torz Magyarország-kép kialakulásához.

S hogy kinek ártott a DGAP munkacsoportja ezzel a jelentéssel? Leginkább saját magának és a DGAP-nek. A Magyarország-jelentés leginkább arról árulkodik, hogy egy kiemelkedő presztízsű nemzetközi think tank neve és az általa biztosított kutatási háttér nem garancia sem a felületes elemzéssel és egyoldalú értékeléssel, sem pedig a politikailag naiv ön­pozicionálással szemben.

A szerző a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?