Talán valami diszkréciót is elvártunk volna, de a rafahi átkelőnél arab tömegek gyűltek össze, mindenkinek a kezében mobiltelefon volt, és az emberek a szokásos Allahu akbart üvöltötték, mintha valami dicsőséges dologról lenne szó, holott sem nekik, sem az izraelieknek nem volt semmi okuk ünnepelni. A brutális kalózok, emberkereskedők és vérszomjas partizánok elengedtek, s talán majd valamikor elengednek a tűzszünetért cserébe néhány öregasszonyt és gyereket (az izraeli hatóságok szerint a 105 kiszabadulton kívül még 138 túsz maradt a Hamász fogságában, közülük 18-an bizonyítottan halottak, esetükben már csak a holttestük visszaadásáról lehet szó – a szerk.), ami vereségük teljes beismerése – itt a Hamász győzelméről nem beszélhetünk, hiszen az izraeli katonai és politikai vezetés többre értékeli a foglyok kiszabadítását, mint Gáza további rombolását, és a világ palesztinbarát közvéleményére is tekintettel kellett lenni. Persze nyilván a Hamászra is nyomás nehezedett. Hogy mit ígértek nekik, vagy mivel fenyegették őket a befolyásos muszlim hatalmak, azt egyelőre nem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy a szervezet előtt milyen jövő áll, és milyen mértékű az a kár, amit elszenvedett. Nyilván meg kell tapasztalniuk, hogy Izrael ugyan keményen visszavágott, de a dolog nagyobbik része még hátra van, ideértve az egyes vezetők és végrehajtók levadászását, ami sokáig eltarthat.
Az elraboltak visszaadása csapdát is jelent a Hamász számára, mert ha például az izraeli katonák árán túl sokáig alkudoznak, akkor egyre súlyosabb csapásokat kell elszenvedniük, s még több civil áldozat lesz, és akkor talán Irán is elgondolkozik, hogy meddig érdemes feszíteni a húrt – hát még akkor, ha Bident újraválasztják.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
