Publicisztika

A történet 1989-re nyúlik vissza. Ez az az év, amikor a pártok március 15-én még együtt menetelnek a fennálló renddel szemben, és a sajtónak sehol a világon nincs akkora hitele a közvélemény körében, mint Magyarországon. 1990-re mindennek egy csapásra vége; a mából visszatekintve akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a Magyar Televízió 1990. március 15-i közvetítésének az előzetes megegyezések ellenére sem élő, hanem felvételről történő voltát Szilvásy György indokolja a sajtóban a Magyar Rádió és Televízió felügyelőbizottságának titkáraként (Mai Nap, 1990. március 25.).

Ceterum censeo: Medveczky Balázsnak, az MTV ügyvezető alelnökének távoznia kell. A sztori szerinte az, hogy a nép legkisebb fia felkel a zsarnok politikusok és kinevezetteik, a gaz kuratóriumi elnökség ellen, s attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a közmédia pártatlanságának letéteményese csakis ő, kurucos elszántsággal dacol a zsarnokkal. Vitathatatlanul jogszerű lépéseit a közjó és az egyetemes emberi értékek vezérlik, miközben a tetves hatalom és csatlósai mind csak AZT akarják. De ő nem hagyja, egy frászt!

Magyar Narancs, 2009. október 1. Hányból hány? A bíróság meghozta bölcs ítéletét.

Magyar Narancs, 2009. október 15. Ezen a héten hazánkban járt Elliot Aronson, a híres szociálpszichológus, aki a tanításban alkalmazott mozaikmódszer elterjesztőjeként nyilatkozik a lapban.

Magyar Narancs, 2009. október 8. Fontos könyv a Bán Zoltán Andrástól nemrégiben megjelent Meghalt a Főítész, és fontos az erről szóló, Margócsy Istvántól származó értékelés is.

Magyar Narancs, 2009. október 15. Kedves Mancs, tisztelt Kiss Noémi! A magyar publikummal szemben sem engem, sem a könyvtárat (Országos Idegennyelvű Könyvtár), melyben dolgozom, nem ért váratlanul Herta Müller irodalmi Nobel-díja.

Hétfőn az Országgyűlés a szocialisták (+ négy független MDF-tag és egy szabad demokrata) szavazataival nem függesztette föl Dávid Ibolya és Herényi Károly mentelmi jogát. Jól tette!

"Világosan be fogjuk mutatni, mi történt a Balkánon", vezette fel a minap a Radovan Karadzic ellen október 26-án kezdődő büntetőpert Serge Brammertz, a hágai Nemzetközi Törvényszék főügyésze. És valóban, az 1995-ös első változata óta többször is módosított vádirat ambiciózusabb aligha lehetne. Karadzicot, az 1992 és 1995 közti boszniai háború egyik főalakját, a Republika Srpska, a boszniai szerbek államának egykori elnökét és ezen paraállam hadseregének főparancsnokát (életművéről lásd korábbi cikkünket: A szó hatalma, 2008. augusztus 7.) az emberi bűnök legsúlyosabbikával, a népirtással vádolja (és mellé még egy rakás háborús és emberiesség elleni bűnnel). De nem csak, s még csak nem is elsősorban e fő vádpont fertelmessége, a szó súlyossága miatt játszik nagy tétekben az ügyészség - bár ezt sem szabad lebecsülnünk, hisz az a verdikt, ami Karadzicot a népirtás vádjában (is) bűnösnek mondaná ki, a boszniai háború százezernyi áldozatának és hozzátartozóiknak szolgáltatna igazságot, s valami megnyugvást. A legtöbbet, ami igazságból és megnyugvásból ezeknek az élő és holt embereknek még szolgáltatható.

A melegek emancipációs kampányainak hatására a szélsőjobb elővette az Antimodernista esküt (részletesen lásd lejjebb), melyet a katolikus egyház tett közzé 1910-ben. Ez a darwinizmust támadó kreacionistáknál is zsinórmérték. A szöveg mindkét helyen azért fontos, mert közvetve szentesíti az általuk normálisnak tartott, valójában komplexusokkal, elfojtásokkal és hazugságokkal terhelt szexualitás gyakorlatát. Ezt különösen fontos kiemelni akkor, amikor a politikusok és civil szervezetek nyilatkozataiban is "nem normálisként" állítják szembe a homoszexualitást a "normálissal", mintha minden homoszexuális kapcsolat abnormális lefolyású lenne, szemben a heteroszexualitás gyakorlatával, mely szerintük önmagában garantálja a normalitást. (Nem garantálja. A világ tele van neurotikus - kielégületlen, intimitást átélni képtelen, éretlen, a kölcsönösséget hírből sem ismerő, pedofil, erőszakot élvező -, tehát abnormálisan vagy legalábbis nem egészen normálisan működő heterókkal. 'k mind a heteroszexuális családjukban szerezték be az ezekhez vezető érzelmi sérüléseiket, s nem az egyszeri, többnyire csak hírből hallott melegfelvonulástól, ahogyan azt egy pedagógusszervezet vizionálta, feltételezve, hogy egyetlen ilyen hatás erősebb a gyerekeket érő, mindennapos családi hatásoknál.)

Égbekiáltó felelőtlenség, vagy az egyetlen mód, hogy elkerüljük az agresszív szülészek és kórházak brutalitását? Szép, alternatív módszer arra, hogy a család új tagja mihamarabb beilleszkedjen, vagy kockázatos, sem lelki, sem szociális előnyt nem nyújtó kaland? Az otthon szülés fanatikus pártolóit nyilván sehogy sem tudnám meggyőzni, de remélem, a vacillálóknak segíthetek némi többletinformációval a mérlegelésben.

Tavaly tavasszal jócskán felborzolta a kedélyeket az órán tehetetlenkedő tanárról és az őt provokáló diákról szóló videó. A felvétel nyomán a közoktatás (legalábbis az iskolai agresszió) problémája hónapokon át forgott a közbeszédben, sőt azonnali megszólalásra késztette a közoktatás-irányítást is. Ám a társadalmi és médiafelzúdulás hatására életre hívott Az Iskola Biztonságáért Bizottság állásfoglalása annyira általánosra sikerült, hogy a megvalósítása nem számon kérhető. A testület csak elismételte az oktatási kormányzat kedvenc alapvetéseit - komprehenzív iskola, személyközpontú megközelítés, kulcskompetenciák fejlesztése -, és olyan általános irányelveket fogalmazott meg, mint a pedagógia tartalmi és módszertani megújítása, a sport- és művészeti nevelés fontossága.

Kedves Magyar Narancs! "Tendenciózusan elfogult" cikknek minősítette a Magyar Narancs hasábjain - három kolumnán belül többször is - Ballai József a HVG 2009. szeptember 5-ei számában megjelent írást a kecskeméti Mercedes-beruházáshoz kapcsolódó földvásárlásokról, amelyeket ő maga "tankönyvbe illő mesés tranzakciónak" lát.

Magyar Narancs, 2009. október 8. Kedves Narancs! Kovács Bálint velem készített interjújába sajnálatos hiba csúszott.

A közkeletű napi bölcsesség szerint az ország lélekben és testben már a következő kormányra készül, kíváncsian fürkészi a jövőt, mi lesz, hogy lesz, miért lesz, ha már nem ez lesz, ami eddig volt (és még van is egy kicsit). Hány százaléka lesz az ezután lesznek, 50 meg egy kicsi, vagy 66 meg egy kicsi? Netán 50 mínusz egy kicsi - na, akkor mi lesz?