"Világosan be fogjuk mutatni, mi történt a Balkánon", vezette fel a minap a Radovan Karadzic ellen október 26-án kezdődő büntetőpert Serge Brammertz, a hágai Nemzetközi Törvényszék főügyésze. És valóban, az 1995-ös első változata óta többször is módosított vádirat ambiciózusabb aligha lehetne. Karadzicot, az 1992 és 1995 közti boszniai háború egyik főalakját, a Republika Srpska, a boszniai szerbek államának egykori elnökét és ezen paraállam hadseregének főparancsnokát (életművéről lásd korábbi cikkünket: A szó hatalma, 2008. augusztus 7.) az emberi bűnök legsúlyosabbikával, a népirtással vádolja (és mellé még egy rakás háborús és emberiesség elleni bűnnel). De nem csak, s még csak nem is elsősorban e fő vádpont fertelmessége, a szó súlyossága miatt játszik nagy tétekben az ügyészség - bár ezt sem szabad lebecsülnünk, hisz az a verdikt, ami Karadzicot a népirtás vádjában (is) bűnösnek mondaná ki, a boszniai háború százezernyi áldozatának és hozzátartozóiknak szolgáltatna igazságot, s valami megnyugvást. A legtöbbet, ami igazságból és megnyugvásból ezeknek az élő és holt embereknek még szolgáltatható.
De az a konstrukció, amit az ügyészek felállítottak, s melynek Karadzic a főszereplője, az egész Republika Srpskát bélyegzi meg. A vádirat szerint ugyanis Karadzic bűnszövetkezetben (joint criminal enterprise) valósította meg a terhére rótt cselekményeket, s ebben a bűnszövetkezetben nemcsak Slobodan Milosevic, Szerbia és Jugoszlávia egykori elnöke, valamint a boszniai szerb állam legfelső vezetői voltak a társai, hanem a boszniai szerb állam szinte teljes politikai, katonai, rendőri, kormányzati és önkormányzati struktúrája, s azok a személyek is, akik e hivatalokat és posztokat betöltötték.
Jól tudjuk: ahhoz, hogy a népirtás vádja Karadzictyal szemben megálljon, az ügyészségnek bizonyítania kell nemcsak a népirtó cselekmények megtörténtét, de a bűnös szándékot is, azaz azt, hogy a vádlott tudatosan a bosnyák népcsoport legalább részbeni kiirtására törekedett. Bizonyítania kell azt, hogy a vádlott elkövette ezeket a cselekményeket, és hogy közben épp ezeket akarta elkövetni - s ez utóbbit aligha teheti másképp, mint a vádlott erről a szándékról árulkodó megnyilvánulásainak összegyűjtésével és prezentálásával. Hogy milyen tartalmú, hol s milyen körülmények közt elhangzott szavak és mondatok minősíthetők ilyennek, arról a törvényszék korábbi pereiből lehetnek fogalmaink: lehallgatott telefonbeszélgetések, melyeken egy-egy falu, város, vidék etnikai megtisztításának gyakorlati részleteiről esik szó, éppúgy játszanak, mint politikai kiáltványok, parlamenti beszédek, újságcikkek, politikai nagygyűlésen előadott nyilvános beszédek. Olyan szövegek, amelyekből kikerekedik a vádlott által vallott politikai meggyőződés: az az ideológia, ami tetteit vezérelte.
E két elem - a kiterjedt bűnszövetkezet fennállásának és Karadzic szándékainak - minden kétséget kizáró bizonyítása nagyszabású feladat, s a tiszta büntetőjog céljain messze túlmutató szándékokról árulkodik. Ha a vádhatóságnak pusztán a vádlott elítéltetése lenne a célja, kevesebbel is beérhették volna. Momcilo Krajisnik, a boszniai szerb köztársaság második embere, Karadzic első alárendeltje jogerősen húsz évet kapott; akárcsak a Szarajevó két és fél éven át tartó ágyúzásáért felelősnek talált Stanislav Galic tábornok, a Romanija hadtest parancsnoka. Azt, hogy az ő perükben már bizonyítást nyert emberiesség elleni és háborús bűnök mögött közvetlen felettesük, Karadzic állt, egy elsőéves joghallgató is hitelt érdemlően tudná levezetni a bírák előtt. És ha csak ennyi történne meg a perben, Karadzic akkor is rács mögött töltené élete hátralevő részét. (Ott fogja.)
De a tét sokkal nagyobb lett. És hogy vajon azért, mert csak ez a per tudná már visszahozni a törvényszék becsületét, és ez az utolsó esély arra, hogy a bosnyákokkal szemben elkövetett népirtás - melynek a tényét két ítélet is megállapította már: épp csak elkövetőt nem találtak hozzá - előlépjen a személytelenségből, mindegy is.
A Karadzic-per ügyészei azt akarják megmutatni, hogy mi történt a Balkánon 1992 és 1995 között. Azt, hogy Radovan Karadzicon és egykori maroknyi politikai szövetségesén keresztül hogyan járta át a Republika Srpska minden állami intézményét a faji kizárólagosság ideológiája, az etnikai és nemzeti indíttatású gyűlölködés. Hogy az ebben a gondolatban fogant, és ennek a gondolatnak a kivitelezésére született államszerűség hogyan követett el iszonyatos bűnöket.
A Republika Srpska raison d'tre-je a minden kelet-európai országban megtalálható és mindenütt többé-kevésbé egyforma, posztromantikus-nacionalista ideológia végletekig vitt helyi variációja. Ez a gondolat, Kelet-Európa eme pestise mindmáig mérgezi a Balti-tengertől az Adriáig elterülő tájhaza életét. Azét az országét is, amelyben mi élünk. Karadzic pere ezért vág a mi életünkbe is.
