Tavaly tavasszal jócskán felborzolta a kedélyeket az órán tehetetlenkedő tanárról és az őt provokáló diákról szóló videó. A felvétel nyomán a közoktatás (legalábbis az iskolai agresszió) problémája hónapokon át forgott a közbeszédben, sőt azonnali megszólalásra késztette a közoktatás-irányítást is. Ám a társadalmi és médiafelzúdulás hatására életre hívott Az Iskola Biztonságáért Bizottság állásfoglalása annyira általánosra sikerült, hogy a megvalósítása nem számon kérhető. A testület csak elismételte az oktatási kormányzat kedvenc alapvetéseit - komprehenzív iskola, személyközpontú megközelítés, kulcskompetenciák fejlesztése -, és olyan általános irányelveket fogalmazott meg, mint a pedagógia tartalmi és módszertani megújítása, a sport- és művészeti nevelés fontossága.
Eközben vannak olyan hangok, amelyek szerint sokkal inkább iskolarendőrre lenne szükség. Ám azt nyilván nem gondolhatjuk, hogy ha rendőrt állítunk minden iskolához, azzal megoldjuk a problémát; mint ahogy azt sem, hogy pusztán a művészeti nevelés áldásos hatására az érintett fiatalok varázsütésre felhagynak egymás zaklatásával és a káromkodással. Az érdemi válaszhoz higgadt fejre, tényekre és szakértelemre van szükség. Adatok nagy örömünkre már vannak, bár értelmezésük nem könnyű, hiszen a kép korántsem egyértelmű.
*
Úgy tűnik ugyanis, hogy az iskolai agresszió mértékéről jelentősen eltérnek az objektív és a szubjektív megítélést tükröző információk. Míg a szubjektív kérdésekre adott válaszok lesújtóak, az agresszió konkrét gyakoriságára vonatkozó adatok szerint Magyarország kifejezetten kedvező helyzetben van. Az OECD nemzetközi tanárkutatása (TALIS) eredményei szerint a magyar tanárokat sokkal jobban zavarja a diákok csúnya beszéde, mint a többi ország tanárait (70 százalék 40-nel szemben). A vandalizmust és a verekedést is kétszer annyian tartják problémának nálunk, mint a kutatásban részt vevő országokban. Érdekes, hogy az adatok szerint sokkal inkább a mexikói helyzettel találunk rokonságot, mint szomszédainkkal, amelyek közül Szlovákia vagy Szlovénia a vizsgálat alapján különösen békés helynek tűnik.
De létezik-e, hogy a magyar gyerekek ennyivel rosszabbak a többieknél? Ha a nemzetközi kutatás eredményeiből azt is figyelembe vesszük, hogy a nem frontális módszerekkel oktató tanárok (és nálunk ők vannak kisebbségben) jobbnak ítélik meg a klímát, ha azt is látjuk, hogy a magyar pedagógusok a továbbképzéseken még mindig jóval inkább a fegyelmezési, mint a módszertani ismeretek iránt érdeklődnek, ráadásul a dél-amerikai iskolák valóban nagyon zsúfoltak, míg Magyarországon kifejezetten kevés tanulóval kell átlagban megbirkóznia egy tanárnak, akkor azt mondhatjuk, hogy nem a magyar gyerekekkel van a baj. Sokkal inkább azzal, hogy a magyar pedagógusok eszköztelenek ebben a küzdelemben.
Az eszköztelen pedagógus pedig - önhibáján kívül - "rossz", eredménytelen pedagógus. Eredménytelen a diákokkal való kontaktusban, a motiválásban, és ebből következőleg a tanítás folyamatában is. És önhibáján kívül, mert nem lazsál. Teszi a dolgát, miközben a mai iskola valóságára senki nem készítette fel: a modernebb módszerekkel tanult fiatalok aránya nemzetközi összehasonlításban kirívóan alacsony a pályán. A munkájáról visszajelzés nem érkezik, mivel az igazgatót és helyetteseit jobbára leköti az intézmény vezetése, így a pedagógiai folyamat valódi irányítás, a tanárok pedig vezető nélkül maradnak. De a szakfelügyeleti rendszer felszámolásával a külső visszajelzés lehetősége is megszűnt (ahelyett, hogy átalakult volna).
Fontos leszögezni azonban azt is, hogy az iskolai erőszak brutális formája egyáltalán nem országos jelenség, a magyar iskolák nemzetközi összehasonlításban is nyugodt helynek számítanak. (A WHO 2005-2006-os adatfelvételében megkérdezett gyermekek szerint egész Európában nálunk volt a legkisebb a zaklatások előfordulásának aránya a 15 évesek között.) Ezért fontos, hogy ne általánosítsunk a zsigerekre ható, durva, ám egyedi felvételekből - de ne rejtsük véka alá azt sem, hogy az iskolák jól körülírható részében valóban jelen vannak és komoly gondot okoznak a súlyos erőszakos jelenségek.
A kölöknet.hu, a szülőknek szóló portál 2009 tavaszán egy iskola- és településtípusra reprezentatív mintán országos online lekérdezést végzett általános- és középiskolák intézményvezetői között. A 480 intézményvezető válaszain alapuló elemzés rímel a TALIS nemzetközi tanárvizsgálat eredményeire: a magyar pedagógusokat, intézményvezetőket leginkább - majdnem kétharmadukat - a diákok kommunikációja zavarja, és a tanárok több mint felének okoznak gondot a diákok közötti konfliktusok. De az elemzés rámutat arra is, hogy az iskolai agreszszió egyáltalán nem általános jelenség. Súlyos megnyilvánulásai leggyakrabban a szakiskolákban és a kelet-magyarországi általános iskolákban jelennek meg. Az érettségit adó középiskolák, a szakközépiskolák és gimnáziumok ugyanakkor a nyugalom szigeteinek számítanak. Míg a szakiskolák csaknem egynegyedében a bűncselekményekkel kapcsolatos problémák is gondot okoznak, ugyanez az arány az érettségit adó középiskolákban mindössze 7 százalék.
Az iskolai agresszió tehát a magyar közoktatás alapvető problémáit jeleníti meg: a szelekciót és a szegregációt. Az agresszív iskolai viselkedésformák a többnyire rossz társadalmi körülmények közül érkező szakiskolások körében jellemzőek, az általános iskolások érintettsége pedig leképezi a gazdasági fejlettség országrészek szerinti különbségeit. A Kölöknet adataiban különösen szembeötlő a budapesti szakiskolák és a budapesti gimnáziumok között mutatkozó szélsőséges eltérés. Vagyis ott, ahol az elérhető közelségben lévő iskolák kínálata támogatja a szelekciót, az iskolai agresszió tekintetében is létrejönnek a végletes különbségek.
Az iskolai erőszak jelenségvilága a kutatás szerint markánsan két területre osztható. Az általános iskolákra leggyakrabban csak a kevésbé súlyos "magatartási problémák" - a diákok közötti, a tanár-diák és a tanár-szülő konfliktusok, a diákok kommunikációja - jellemzőek, míg a szakiskolákra és a kelet-magyarországi általános iskolákra emellett a súlyos agresszív viselkedések - az iskolán kívüli konfliktusok, a szexuális megnyilvánulások, a bűncselekmények, az iskolai zaklatás is. Ám a megoldások körében a diákok által legkedveltebb sport- és szabadidős tevékenységek éppen ezekben a leginkább kitett iskolákban hiányoznak. Míg a középiskolák felében van a diákok számára vonzó délutáni tevékenység, addig ugyanez a szakiskoláknak csak a harmadára igaz.
Úgy tűnik, az iskolák - már ha megkérdezzük őket - tudják, mit szeretnének, ám a megfelelő programokhoz, szolgáltatásokhoz nem jutnak hozzá. Az uniós forrásokból (HEFOP 3.1) drága pénzen összerakott, úgynevezett szociális kompetenciát fejlesztő programcsomagokhoz és taneszközökhöz a kutatás eredményei szerint csak az érdeklődő iskolák harmadrésze jutott hozzá. Abszurdnak tűnik az is, hogy a pszichológusok alkalmazását leginkább a jó helyzetben lévő gimnáziumok engedhetik meg maguknak. Ám érdemes felfigyelni arra, hogy a legnehezebb helyzetben lévő szakiskolák nem is pszichológust, hanem inkább szociális munkást, mentálhigiénés szakembert, szociálpedagógust alkalmaznak (illetve alkalmaznának). A súlyos helyzetben lévő iskolák kifejezetten kérik is mind az ellátórendszerrel (gyermekjóléti szolgálat, nevelési tanácsadó, védőnői szolgálat, stb.) való együttműködést, mind a külső konfliktuskezelő segítők bevonását. És mert a helyzetük pusztán belső megoldásokkal valószínűleg nem rendezhető, ezt meg is kéne kapniuk.
Ám a közoktatás jelenlegi finanszírozási rendszerében éppen a leginkább érintett, szegényebb önkormányzatok kényszerülnek fenntartóként spórolni a státuszokkal meg az óraszámokkal, és ez a szorítás a 2010-es költségvetés tervezete szerint csak fokozódik. Így illúzió marad a segítő szakemberek foglalkoztatása és a tanórán kívüli tevékenységek szervezése csakúgy, mint az ellátórendszerrel való szorosabb együttműködés: különösen, ha az "ellátórendszert" adott esetben egyetlen családgondozó testesíti meg, és a pedagógiai szakszolgálat hetven kilométerre található.
*
Az iskolai agresszióról gondolkodva könnyű tehát meglátni: valójában nem történt más, mint hogy egy nagy társadalmi érzékenységet kiváltó jelenség kapcsán újra rátaláltunk a közoktatás alapvető anomáliáira. A szakiskolák rossz helyzetére, a szélsőséges szelekciós hatásokra, a hatékony működéshez szükséges pénz, idő, szakemberek és szolgáltatások hiányosságaira, a megtörtént fejlesztések hasznosulásának elmaradására.
A megszorításokat ma a kormányzat azzal igyekszik megédesíteni az önkormányzatok számára, hogy cserébe nagyobb szabadságot ígér nekik. Ám sem az önkormányzatok, sem az iskolák nem tudnak élni a szabadságukkal, ha nincs pénzük, és nincsenek megfelelő emberi erőforrásaik sem. Az iskolai erőszakról szóló vizsgálatok tükrében elkerülhetetlennek látszik a finanszírozási szerkezet átalakítása, és a szakmai felügyeleti rendszer és a pedagógiai szolgáltató rendszer (újra)felépítése. A megszorítások mellett legalább halkan hangozzék el az is: amint javul a helyzet, a felszabaduló erőforrásokat ezúttal egy működőképes közoktatás felépítésébe, a gyerekeinkbe fektetjük.
Földes Petra tanár, mentálhigiénikus, a Kölöknet főszerkesztője, Lannert Judit oktatáskutató.
