A korábbi hasonló „konzultációk” olyan populista propagandaakciók voltak, amelyek révén a kormány azt demonstrálta, hogy pótlólagos „népi” felhatalmazása van a jogállam lebontásához, illetve népszerűnek gondolt szociális intézkedésekhez. Mai szemmel olvasva az alkotmányozással kapcsolatos kérdések még szelídek voltak; csak az idősebbeknek tetszhetett ismerősnek az egykori népköztársasági alkotmányból az állampolgári jogokat kötelezettségek teljesítéséhez kötő mondat. Össze sem lehet vetni a közműszolgáltatók és gyógyszergyári lobbik ellen mozgósító „szociális” kérdőívek szövegét a menekültválsággal, majd a Soros György személyével kapcsolatos későbbi „konzultációkéval”. Az utóbbiak már nem egyszerűen populista eszközök voltak, hanem a szűnni nem akaró, közpénzből finanszírozott gátlástalan rasszista és antiszemita uszító kormányzati kampányok szerves részei. A „bevándorlásról és a terrorizmusról” indított „konzultáció” – így összemosva a két fogalmat – „megélhetési bevándorlókról” beszélt, akik „veszélyeztetik a magyar emberek megélhetését”, azt javasolva, hogy helyettük inkább „a magyar családokat” kellene támogatni. Közvetlenül ez után azt tudakolta a kérdőív, hogy egyetértenek-e a választók azzal – nem kímélve a magyar emberek megélhetését –, hogy ezeknek az embereknek „maguknak kellene gondoskodniuk ellátásukról”, amíg itt tartózkodnak. A Soros György elleni „konzultáció” a Stürmer cikkeire hajazott. Kísérteties volt, amikor a kormány 2017 nyarán, napokkal a budapesti vizes világbajnokság előtt leszedette az aktuális uszító óriásplakátjait a közterekről. Hitler tett hasonlóképpen az 1936-os berlini olimpia előtt.
A mostani akciót a kormányfő azzal a bejelentéssel indította, hogy „a nép igazságérzetére” hivatkozva nem kíván végrehajtani jogerős bírói ítéleteket. Ez nyíltan önkényuralomra törő politika, és ha tényleg sikerül elszabotálni az ítéletek végrehajtását vagy megtörni a bíróságok még létező szuverenitását, az a megvalósult önkényuralom tankönyvi esete lesz. A tavaly őszi választási vereség sokkja után ismét hangjára találó kormányfő mindezt összekötötte két fajta, egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő kárpótlási perekben hozott ítéletekkel. A hazai börtönök zsúfoltsága hidegen hagyja a választók többségét, akik el sem tudják képzelni, hogy ők maguk valaha is rács mögé kerülnének, ám az árukapcsolás arra alkalmas, hogy kriminalizálja a gyöngyöspatai szegregációs ügy kárvallottjait is, akik nemcsak „munka nélkül” akarnának pénzhez jutni, de a propaganda szerint ők lennének a felelősek azért, mert éveken át csak lebutított tanterv szerint, elkülönített osztályokban tanulhattak.
A kormány érezhetően vissza szeretne térni eredeti, győzedelmes elbeszéléséhez, és ahhoz a többséghez fordul, akitől eredeti felhatalmazását kapta. De ki ez a mediánszavazó, akinek a kormány az újabb „nemzeti konzultációval” udvarolni akar, és mit tudunk róla?
Középre nézz!
Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a politikai pártok pontosan elmondják kínálatukat és azt is, hogy a tervezett közkiadásokat milyen mérvű adózás révén kívánják finanszírozni. Sőt, elosztási és adóterhelési prioritásaikat is feltárják a szavazni induló polgárok előtt. A választók ebben a világban ügyet sem vetnének a pártok elvont elveire, logóira és érzelmeket célzó jelszavaikra, ellenben részletesen tanulmányoznák a pártprogramokat és némi kalkuláció után könnyedén megállapíthatnák, hogy érdekeik melyik programhoz kötik őket, és a piaci fogyasztóhoz hasonló logika szerint döntenének. Nem kétséges, hogy a szegényebb választói csoportok számára a progresszív adózás, a magasabb jövedelműeket sújtó nagyobb adóteher a kedvezőbb, egyúttal abban érdekeltek, hogy a kormány fordítson több pénzt a közoktatás, az egészségügyi és a jóléti ellátások finanszírozására. Sőt, olyan közpolitikát támogatnának, amely elsősorban az ő hátrányaikat igyekszik kiegyenlíteni. A magas jövedelműek hasznát viszont az alacsony és arányos adóztatás, az alacsony közkiadások és nekik kedvező közpolitikák maximalizálják.
A pártok stratégiai tanácsadóinak feladata nem könnyű, mivel a közkiadások és adók optimális pontja kis túlzással egyénenként eltérő, nem beszélve arról, hogy a közoktatással, egészségüggyel, jóléti ellátásokkal kapcsolatos közpolitikai opciók is eltérő módon érintik a választópolgárokat. Csakhogy ezek a választói optimumpontok a skála közepén sűrűsödnek, így a pártok akkor számíthatnak a legtöbb voksra, ha annak a szavazónak az érdekei szerint politizálnak, aki ezen a skálán pontosan középen van. Ő a mediánszavazó, és a teória szerint „békeidőben” a pártok az ő érdekeikhez szabják programjukat. Mindez persze modelljáték, ami például nem számol azzal, hogy a mediánszavazó jóval több tényező alapján kalkulál, és preferenciái időben változnak. De azért a magyar választók hosszú ideig érdekeik szerint szavaztak, és az sem volt számukra közömbös, hogy milyen az aktuális kormány közpolitikai teljesítménye. Tegyük zárójelbe a politikai marketingstratégák és spindoktorok által kieszelt „üzeneteket” és „politikai termékeket”, és tételezzük fel továbbra is, hogy a szavazópolgárok racionálisan választanak, és a pártok ehhez igazítják portékájukat. A rendszerváltást követő évtizedben a politikai viták még többé-kevésbé a magyar társadalom valóságos problémáiról szóltak. Első kormányzási ciklusa éveiben a Fidesz még patikamérlegen porciózta a különféle választói csoportoknak szánt kedvezményeket. A középrétegek szavazatait nagyvonalú lakáshitel-konstrukciókkal, és nekik célzott családtámogatási ellátásokkal kívánta megvásárolni, a szegényebb, de biztos állással bíró szavazóknak többszöri minimálbér-emeléssel kedveskedett, az igazán szegényeknek pedig azzal, hogy lényegében nem nyúlt hozzá a számukra fontos inkluzív rendszerekhez. Ez utóbbit csak ma értékeljük igazán. Aztán a Fidesz 2002-ben vesztett, mert a választók kis többséggel kedvezőbbnek találták a szocialisták ígéreteit. A választók ekkor már kezdték elveszíteni realitásérzéküket, és a magyar gazdaságot romba döntő megalapozatlan ígéretspirál valamennyi politikai szereplőt foglyul ejtette. De saját érdekeiket még nem engedték semmibe venni.
A köztársaság végóráiban visszatérő Fidesz már arra a feltevésre építette győztes stratégiáját, hogy összeomlott a korábbi szolidaritási közösség, nyugodtan kihagyhatja kalkulációiból a legszegényebbek érdekeit, mivel a többség szélsőségesen kirekesztő társadalompolitikára adott megrendelést. Úgy állapodott meg a mediánszavazóval, hogy a közjó például azt jelenti, hogy a társadalom ötödét ki kell zárni az elfogadható színvonalú iskolákból és ellátásokból. A választók visszaigazolták az egyezséget: elemzések szerint a többség 2010 után rosszul járt az egykulcsos adóval, a jóléti, közoktatási és felsőoktatási változásokkal, a kormány mégis folytathatta munkáját 2014-ben, mert szavazói honorálták a kormány brutális társadalompolitikáját. Ilyesmi a jogállami korszakban nem fordulhatott volna elő.
Hátitáskás kisdiákok
A migránsellenes gyűlöletkeltés sokáig hatásosnak bizonyult, főként olyan szegény falvakban, ahol a lakók életükben nem láttak még ázsiai vagy afrikai menekülteket. A tavalyi őszi ellenzéki győzelem Budapesten és tíz vidéki nagyvárosban azonban arról győzte meg a rezsim stratégáit, hogy a féktelen uszítás visszaüthet, ha a tárgya elvont – ezért visszatértek az „emberek igazságérzetéhez”. Ehhez kapóra jött a gyöngyöspatai diákoknak megítélt kárpótlás, ami az ügy legkevésbé fontos része, viszont alkalmas arra, hogy elvonja a figyelmet a lényegről, a magyarországi közoktatás szélsőséges szelektivitásáról és a roma diákok tragikus közoktatási kirekesztéséről.
A gyöngyöspatai szegregációs eset voltaképpen típustörténet. A település általános iskolája a roma diákok elkülönült oktatása révén kívánta ideig-óráig fékezni, hogy a nem cigány családok inkább a közeli város iskolájába írassák gyerekeiket. Senkinek sem tűnt volna fel ez a gyakorlat, ha 2011 tavaszán a Jobbik egyik rohamosztaga nem zaklatja és terrorizálja hetekig a falu roma közösségét, nem állják körül a roma családok házat, nem világítanak be lakásaikba, nem követik szorosan a reggelente iskolába induló halálra rémült gyerekeket – és ha mindezt nem támogatja tevőlegesen az iskolaigazgató és a falu többsége. És ha az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány nem indít pert az iskola szegregációs gyakorlata miatt.
Négy év elteltével a Kúria jogerős ítélete nemcsak azt állapította meg, hogy a gyöngyöspatai iskolába járó roma diákok osztályszintű elkülönítése jogellenes volt, hanem azt is, hogy a „cigány osztályokban” eltérő tanterv alapján, alacsonyabb szinten folyt a tanítás, mint a többi tanulócsoportban. Erre az ítéletre alapozták az érintett családok a kártérítési igényüket, amit a Debreceni Ítélőtábla megalapozottnak talált és megállapította a családoknak járó pontos összeget is. Csakhogy időközben a gyöngyöspatai iskola szegregált iskolává vált – a nem cigány családok gyerekei ma már a közeli kisváros iskoláiba járnak. Ezen a helyzeten a kártérítés önmagában nem változtat. Ráadásul az etnikai szegregáció önmagában nem érthető meg, mivel jórészt következménye az egész közoktatási rendszert jellemző szelektivitásnak.
A most tervezett „konzultáció” során a kormány az egyik utolsó ütőkártyáját készül kijátszani. Évtizedes sumákolás és ködösítés után a miniszterelnök soha nem hallott őszinteséggel mondta ki, hogy helyénvalónak tartja azt, ami az egyelőre még hatályban lévő magyar törvények, az egyelőre még szuverén módon ítélkező bíróságok, valamint a Magyarország ellen a tárgyban kötelezettségszegési eljárást indító Európai Bizottság szerint tűrhetetlen, nevezetesen a roma diákok közel felének elkülönített és lebutított oktatását. A kormányfő arra számít, hogy a „nép igazságérzete,” ami tíz éve alkotmányozó hatalomhoz juttatta őt, ma is töretlen, és a választók az idők végezetéig ugyanazt gondolják a közjóról, mint 2010 áprilisában. A szörnyű szíriai polgárháború elől menekülő családokat a magyarországi választó legfeljebb csak a tévében látja, ám a gyöngyöspatai kárpótlási ítélet kapcsán indított gyűlöletkampány célkeresztjében élők ott élnek a szomszédban, gyerekeik pedig reggelente hátitáskával ballagnak az iskolába. Ha a kormány népítéletet akar provokálni, akkor mindenekelőtt rájuk mutat. Vajon a „konzultációs” kérdőívet kibontó mediánszavazó tényleg elhiszi, hogy boldogulásának záloga az, ha elszigeteli ezeket a kisdiákokat?
Mindenesetre magányosan kell majd vesződnie a kitöltéssel, mert szemmel láthatóan az ellenzéki pártok is úgy vélik, hogy a mediánszavazó preferenciája örök időkre ott van, ahol a kormányzati propagandisták a „nép igazságérzetét” sejtik, és félelmükben inkább köntörfalaznak, de nem merik őt megszólítani, még kevésbé új szerződést ajánlani neki. Meg sem próbálják meggyőzni őt arról, hogy a látszat ellenére valójában nem csak „cigányügyről” van szó, hanem arról, hogy a magyar társadalom egésze játssza el felzárkózásának egyetlen esélyét, ha továbbra is olyan közoktatási rendszert működtet, amely a diákok 15–20 százalékát funkcionális analfabétaként bocsátja ki, és amelynek teljesítménye gyenge, esélyegyenlőségi mutatói pedig kirívóan rosszak. Pedig a tavalyi választások éppenséggel trendváltozást sejtettek és azt, hogy talán nemcsak az uszításnak, de a kirekesztő, szegényellenes társadalompolitikának is vannak határai. A közoktatási szegregáció azonban még mindig tabu – pedig semmi esélye a jogállam helyreállításának, ha nem sikerül őszintén szembenézni ezzel a problémával.
Lehet, hogy az ellenzék elsétál saját potenciális szavazói mellett, és nem meri megszólítani őket.
