Publicisztika

A nyolcvanas években a késő kádári kultúrpolitika gyomorforgató disznóságainak egyike volt a régi Mozgó Világ szétverése, s helyébe egy mameluklap toborzása, mely akciót most Langmár Ferenc cikke elevenítette fel (Ulti, Kanaszta, Pasziánsz és egyéb játszmák, MaNcs, június 27.), olvasói levelében pedig Domány András igen szerencsétlenül vett védelmébe (MaNcs, július 11.). Nem biztos, hogy szerencsés volt ezzel ennyi idő után előhozakodni, akár egy olyan ironikus cikk keretében is, amilyen a Langmáré volt (mely iróniát Domány nem hallja meg, lévén kizárólag önmaga és társai védelmével elfoglalva), de az biztos, hogy ha már így esett, Dománynak nem kéne ily gyermetegen mosakodnia. Már csak azért sem, mert azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a legtöbb újságíró, aki annak idején a Mozgó Világ szétlövéséhez sorakozott fel szellemi háttérül, a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években dicső szerepet játszott a sajtó szabadságáért vívott küzdelemben. A sors iróniája, hogy a régi Mozgó főszerkesztője akkorra már a perzekutorok között volt, de a másfél évtized előtt történtek minősítésén ez nemigen változtat. Mint Eörsi találóan megjegyezte, ha megerőszakolunk egy szűz lányt, s belőle később ordas ribanc lesz, az semmiképpen sem menti az erőszaktételt. (Csak a rend kedvéért: az amúgy általam igen tisztelt Dománynak is van annyi esze, hogy ezt nem hozza fel mentségül.) De amiket fölhoz, azok bizony szánalmas magyarázkodások.

Amikor Mostarban, Hercegovina fővárosában kezdtek tényleg rosszra fordulni a dolgok, Franjo Tudjmant magához intette az Egyesült Államok elnöke. Clinton teljes tizenöt percet szentelt Washingtonban a horvát államfőnek, hogy az orrára húzhassa azt, ami elsősorban még csak nem is a mondott férfiú sara. Vagyis persze hogy az övé, ki másé lenne. Még akkor is, ha Tudjman a dolgot nem most tolta el, hanem évekkel ezelőtt, akkor, amikor a horvát emigráció legradikálisabb és legsovinisztább képviselőitől fogadott el pénzeket saját és pártja választási kampányára, meg akkor, amikor - abban a reményben, hogy Milosevictyel előbb-utóbb úgyis felosztja majd Bosznia-Hercegovinát - segített létrehozni a boszniai horvátok államocskáját, Herceg-Boszniát, meg akkor, amikor a Horvátországba költözött hercegovinai horvátok kezére játszotta a horvátországi gazdasági és politikai hatalom tetemes részét. A hercegovinai horvátok éppannyira utálják a bosnyákokat, mint a boszniai szerbek, éppannyira akarják az egységes Boszniát, mint azok, és éppannyira figyelnek Tudjmanra, mint Karadzicék Milosevicre. Mostarban július végén, amikor el akarták szabotálni a részvételt a város közös önkormányzatában, kis híján elúsztatták a bosnyák-horvát államszövetséget és a szeptemberre tervezett választásokat: Alija Izetbegovic bosnyák elnök ekkor egy szarajevói beszédében már a bosnyák-horvát háború közeli újbóli kitörését vizionálta. Ám az Egyesült Államok kormányzata, úgy tűnik, nem szívesen hagyná, hogy egy ilyen pompás ötletet, mint a föderáció, a nemzeti eszméből maffiaüzletet csináló néhány gazember megfúrjon. Ezért cseszték le szegény Tudjmant a Fehér Házban, aki, miután hazaiszkolt, azonnal le is zavarta hadügyminiszterét, Gojko Susakot Hercegovinába: ugyan, győzné már meg az ottani atyafiakat a daytoni egyezményben foglaltak betartásának és Herceg-Bosznia banánköztársaság leépítésének szükségességéről. Mérsékelt sikerrel. A dolog kísértetiesen hasonlított ahhoz az esethez, amikor 1993-ban Milosevic szinte térden állva könyörgött a boszniai szerbeknek a Vance-Owen-terv elfogadásáért - hiába. Az elutasítás eredménye, mint tudjuk, a háború folytatódása lett. És szegény Tudjmant még az ág is húzza. Ha a hercegovinai horvátok haragszanak meg rá, otthoni hatalmi bázisa kerül veszélybe; ha nem csap szét közöttük, a nemzetközi közösség esetleg Kelet-Szlavóniát felejti el visszaadni Horvátországnak, amit viszont a szavazók bocsátanának meg nehezen az idős történésznek. De a segítség mindig a legváratlanabb helyről érkezik. A múlt héten - annyi év után először - viszontlátta meghitt, öreg partnerét, Slobodan Milosevic szerb elnököt. Az athéni találkozón a felek kilátásba helyezték egymás kölcsönös elismerését, ami azt jelentené, hogy Jugoszlávia formálisan is lemond Kelet-Szlavóniáról. És ha elvileg még okozhat némi gondot a Horvátországból elmenekült szerbek státusa, akiket Horvátország nem kíván visszafogadni, Szerbia pedig nem kíván marasztalni, Tudjman ekkor hátradőlhet: ezután ugathatnak neki a nyugatiak azt, amit akarnak. Õ Milosevictyel egyezett meg, és ez az, ami számít.

Így, a Republikánus Konvenció táján persze az ember eszébe jut: vajon a Nagy Öreg Párt (Grand Old Party; GOP) döntéshozói miért hagyták, hogy szegény Bob Dole legyen az elnökjelölt, akinek úgyszólván semmi esélye Clinton ellen, hacsak a D´Amato-bizottság nem hoz cáfolhatatlan istenbizonyítékot, hogy Billieboy keresztény leányvérrel elegyített maceszt is kevert a Whitewater-ingatlanok alapozásának betonjába. Miért nem találtak olyan jelöltet, aki komoly eséllyel vehette volna fel a versenyt Bill Clintonnal?

A szerző mérnök, író.

Egy idős, sokat próbált embert - külföldre szakadt német, öltönye feszes, tekintete mint sasé, a nyugati államok fogvédelmének díszpéldánya az illető - felment egy olasz bíróság. Katonai, az sokkal megvesztegethetetlenebb, mint a polgáriak abban a sokat látott országban. Felmentik, nagy ügy. Sastekintet meg a többi ide vagy oda, hajlott korú delikvensről van szó, hamarosan úgyis hagynák futni szegényt, neki meg azért maradna miből eléldegélni élete alkonyára, a szorgalmas élet az ő esetében nem bizonyult hiábavalónak.

A Narancsban már hírül adtuk, hogy ez a mostani amerikai elnökválasztás lesz az első, amely a kampányban választási gyűlések, garden partyk, vacsorák, tévéreklámok, szóróanyagok, plakátok és miegyebek mellett megpróbálja jócskán felhasználni a hálózatot is. Érdekes gondolat. Hogyan adható el egy politikai kampány a neccen, ha még a legegyszerűbb kereskedelmi reklámok sem képesek megélni ott, és nemcsak nálunk van ez így egyelőre, hanem világjelenség. Lehet az állampolgárt, a netizent (franciásan: netoyen, haha) megillető maximális információra hivatkozni, és valóban felpakolható annyi információ a jelöltekről, hogy netizen (netoyen) legyen a talpán, aki elboldogul vele. A hálózati anyagok nagyban kereshetők, az állampolgár megtudja belőlük, hogyan gondolkodik a jelölt az őt érdeklő kérdésekről, emelne-e adót, küldene-e katonát Boszniába, hogyan folytatná a gazdasági világháborút Japánnal, lenne-e szőlő meg lágy kenyér, eljönne-e a tejjel-mézzel folyó, és egyáltalán: drágább lenne-e a zsír?

A szerző külügyi szakértő.

Lapzártáig négy magyar arany és két nemzetközi halott: kezdenek mozgásba lendülni a dolgok minden idők legzökkenőmentesebbre, legflottabbra, legsterilebbre tervezett olimpiáján. Ami az aranyakat illeti, jól jönnek, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy nem csak azok szállították őket, akiktől várni lehetett.

Nemrég mesélte egy író barátom, hogy a svájci kiadója azt kéri tőle, csináljon valamit CD-ROM-ra, esetleg korábbi munkáit dolgozza át multimédiára. Lévén, hogy az egyik regényéből készült film, a dolog első blikkre egyszerűnek tűnik: szöveget és képet egymásnak megfeleltetni, összeollózni, és máris kész a multimédia. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. CD-ROM-ot eddig eminensen két célra használtak: enciklopédiák, szótárak, nyelvtanító programok készültek, illetve játékok. A lexikális, kereshető és keresendő anyagokra ideális a CD-ROM, szöveg úgyszólván korlátlanul tárolható rajta, nagyon sok fotó vagy grafika fér el, több mint egyórányi terjedelemben lehet hangfile-okat installálni, és mozgóképből is fér 40-60 perc a korongra. (Ez utóbbi helyezi bizonyos szempontból a háló elé: a jelenlegi hálózati sávszélesség egyelőre nem teszi lehetővé a mozgóképnyi adatmennyiség továbbítását. Egyelőre addig marad a CD-ROM.) Szövegben, képben, hangban a szótár-, lexikonszerkezet révén szénné szörcsölheti magát a felhasználó; a jó CD-ROM: katedrális multimédiából. A játékok leginkább labirintuselven működnek, kincset, titkot kell felkutatni, különböző stációkban, különböző gonoszokkal megküzdeni.

Nyáron a hőség butít bennünket el, vagy ha nincs hőség, akkor a méreg, amiért nincs nyár. Az újságírók és az újságba nyilatkozók különösen sok szamárságot engednek meg maguknak ilyenkor. De persze télen sem vagyunk okosabbak. Télen a hideg tompítja szellemi erőinket, vagy ha nincs fagy, akkor a félelem attól, hogy mindjárt ránk támad, és leharapja mondjuk az orrunkat. Miben különbözik tehát a nyári ostobaság a télitől? Abban, hogy nyáron követik el.

Misa mackó lemaradt, be se jutott, már a mérlegről hazazavarták.

Habkönnyű nyári téma az online szex problematikuma. Akik a Narancsból követik a digitális forradalom előretörésének híreit, emlékezhetnek majdnem két évvel ezelőtti CD-RÉM mellékletünkre, melyben a virtuálisvalóság-szerkezetek (VR) szexuális célú felhasználásáról is értekeztünk. Ezek a szemre, kézre, hímtagra illeszthető szerkezetek a blow up doll (felfújható, meleg vízzel feltölthető, nyitott szájú guminő) és egy gyengeárammal működtetett luxusvibrátor ötvözetei, viszonylagos sikert értek csak el a fejlett világban, nem sikerült kiiktatniuk a hagyományos, offline szeretkezést.

Érdekes cikk jelent meg nemrég az egyik chisinaui románbarát hetilapban az orosz titkosszolgálatok Romániával kapcsolatos stratégiájáról. E szerint Primakov külügyminiszteri kinevezése után még határozottabbá vált az az orosz törekvés, amely kezdettől fogva a Románia és szomszédai közötti ellentétek szítására irányult. A határok körüli bizonytalanság folyamatos fenntartása tűnt a leghatékonyabb eszköznek, amellyel a nyugati hatalmakat sakkban lehetett tartani, megakadályozva a közép-európai államok gyors integrációját.

A posztszovjet állampolgár, akit népnek szoktak szólítani és szavazópolgárként kezelni, reggel trolira száll, lyukaszt, jegyet vagy ellenőrt, ami közelebb esik neki, aztán megpróbál bízni abban, hogy valami erős ember végre rendet teremt. Különben bumm!, volt-nincs posztszovjet állampolgár, noch dazu a troliból se sok marad. Mintha fogyatkozóban volnának a terroristák tartalékai: Carlos még az OPEC-értekezlet résztvevőit akarta hidegre tenni, a RAF se adta alább NATO-főmókusnál. Most meg Jeruzsálemben busz, Moszkvában pláne troli, a sivárság, az eljegecesedett viszonyok sajátos mozgású metaforája. A jelenlegi helyzetben aligha érthető, mit akartak a trolirobbantók. Hacsak nem tényleg a csecsenek voltak, akiknek minden kifogásuk meg lehet minden ellen, ami az oroszságot mint olyant képviseli. És azért ebben kevés személy, tárgy vagy fogalom kelhet versenyre a trolival (esetleg az utcasarkon mért szovjet praliné). A két, a csecsenföldi orosz agresszióban minden bizonnyal vétlen jármű és (lapzártánkig) öt hasonlóképpen ártatlan állampolgár másvilágra küldését akár erősen alulprofilírozott, visszafogott reakciónak is tekinthetnénk arra, ami Csecsenföldön az orosz elnökválasztás óta történik. Azon nyomban, hogy Borisz Jelcin - többek közt épp annak köszönhetően, hogy a csecsen háború gyors befejezését ígérte - megnyerte a választást, az orosz hadsereg csecsen falvak szorgos ágyúzásába fogott, az áldozatok közt, civileknek, tömegközlekedőknek se szeri, se száma. (Több száz, hangzik az ilyenkor mindig legpontosabb meghatározás.) Idegbe jönni tehát lenne ok. Másrészt viszont aligha akad olyasmi, amivel saját ügyüknek jobban árthatnának, mint a mulyaságig ártatlan életeket követő trolirobbantással. És tételezzük fel, hogy Csecsenföldet profik igazgatják, akik nemigen engednék, hogy tőlük független, hozzájuk képest radikális erők Moszkvában grasszáljanak és utcai harcot folytassanak valami videójáték szabályai szerint. Éppen ezért nem kell, hogy a kelleténél hülyébbnek érezzék magukat azok, akik elhiszik, hogy a csecsenek hirdettek szent háborút a trolik ellen; és azok sem, akik provokációra gyanakszanak. Ez is benne van a pakliban. Ilyen politikai pártok és erők igenis vannak, főként Oroszországban (másutt jobbára még el-elügyetlenkedik). Belefér. Hogy tehát valami orosz volt a merénylő, esetleg létező politikai erőhöz közel álló, nagy ívű tervekkel országának jövőjével kapcsolatban; és hogy hívei között akadnak, akik valami olyasminek álcázzák magukat, mint akik vannak a trolikon, mondjuk kémiaszakkörre igyekvő gimnazistának vagy háziasszonynak hazatérőben a Petrovkáról, ceccegnek a nyelvükkel, miközben a szomszéd újságját silabizálják, aztán a sok cekkerből az egyiket ottfelejtik az ülésen; vagy ittas munkanélkülinek, aki a visszaválthatós sörösüvege mellől távozik hányavetin. Hogy ne szúrjon szemet, hogy olyan legyen, mint a többi, akik úgy vannak, trolikon, metrókon, utcákon, mindenütt, népnek szokták hívni őket, és egyre nyíltabban van vadászidény rájuk.