Barátok a bajban

publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor Mostarban, Hercegovina fővárosában kezdtek tényleg rosszra fordulni a dolgok, Franjo Tudjmant magához intette az Egyesült Államok elnöke. Clinton teljes tizenöt percet szentelt Washingtonban a horvát államfőnek, hogy az orrára húzhassa azt, ami elsősorban még csak nem is a mondott férfiú sara. Vagyis persze hogy az övé, ki másé lenne. Még akkor is, ha Tudjman a dolgot nem most tolta el, hanem évekkel ezelőtt, akkor, amikor a horvát emigráció legradikálisabb és legsovinisztább képviselőitől fogadott el pénzeket saját és pártja választási kampányára, meg akkor, amikor - abban a reményben, hogy Milosevictyel előbb-utóbb úgyis felosztja majd Bosznia-Hercegovinát - segített létrehozni a boszniai horvátok államocskáját, Herceg-Boszniát, meg akkor, amikor a Horvátországba költözött hercegovinai horvátok kezére játszotta a horvátországi gazdasági és politikai hatalom tetemes részét. A hercegovinai horvátok éppannyira utálják a bosnyákokat, mint a boszniai szerbek, éppannyira akarják az egységes Boszniát, mint azok, és éppannyira figyelnek Tudjmanra, mint Karadzicék Milosevicre. Mostarban július végén, amikor el akarták szabotálni a részvételt a város közös önkormányzatában, kis híján elúsztatták a bosnyák-horvát államszövetséget és a szeptemberre tervezett választásokat: Alija Izetbegovic bosnyák elnök ekkor egy szarajevói beszédében már a bosnyák-horvát háború közeli újbóli kitörését vizionálta. Ám az Egyesült Államok kormányzata, úgy tűnik, nem szívesen hagyná, hogy egy ilyen pompás ötletet, mint a föderáció, a nemzeti eszméből maffiaüzletet csináló néhány gazember megfúrjon. Ezért cseszték le szegény Tudjmant a Fehér Házban, aki, miután hazaiszkolt, azonnal le is zavarta hadügyminiszterét, Gojko Susakot Hercegovinába: ugyan, győzné már meg az ottani atyafiakat a daytoni egyezményben foglaltak betartásának és Herceg-Bosznia banánköztársaság leépítésének szükségességéről. Mérsékelt sikerrel. A dolog kísértetiesen hasonlított ahhoz az esethez, amikor 1993-ban Milosevic szinte térden állva könyörgött a boszniai szerbeknek a Vance-Owen-terv elfogadásáért - hiába. Az elutasítás eredménye, mint tudjuk, a háború folytatódása lett. És szegény Tudjmant még az ág is húzza. Ha a hercegovinai horvátok haragszanak meg rá, otthoni hatalmi bázisa kerül veszélybe; ha nem csap szét közöttük, a nemzetközi közösség esetleg Kelet-Szlavóniát felejti el visszaadni Horvátországnak, amit viszont a szavazók bocsátanának meg nehezen az idős történésznek. De a segítség mindig a legváratlanabb helyről érkezik. A múlt héten - annyi év után először - viszontlátta meghitt, öreg partnerét, Slobodan Milosevic szerb elnököt. Az athéni találkozón a felek kilátásba helyezték egymás kölcsönös elismerését, ami azt jelentené, hogy Jugoszlávia formálisan is lemond Kelet-Szlavóniáról. És ha elvileg még okozhat némi gondot a Horvátországból elmenekült szerbek státusa, akiket Horvátország nem kíván visszafogadni, Szerbia pedig nem kíván marasztalni, Tudjman ekkor hátradőlhet: ezután ugathatnak neki a nyugatiak azt, amit akarnak. Õ Milosevictyel egyezett meg, és ez az, ami számít.

Amikor Mostarban, Hercegovina fővárosában kezdtek tényleg rosszra fordulni a dolgok, Franjo Tudjmant magához intette az Egyesült Államok elnöke. Clinton teljes tizenöt percet szentelt Washingtonban a horvát államfőnek, hogy az orrára húzhassa azt, ami elsősorban még csak nem is a mondott férfiú sara. Vagyis persze hogy az övé, ki másé lenne. Még akkor is, ha Tudjman a dolgot nem most tolta el, hanem évekkel ezelőtt, akkor, amikor a horvát emigráció legradikálisabb és legsovinisztább képviselőitől fogadott el pénzeket saját és pártja választási kampányára, meg akkor, amikor - abban a reményben, hogy Milosevictyel előbb-utóbb úgyis felosztja majd Bosznia-Hercegovinát - segített létrehozni a boszniai horvátok államocskáját, Herceg-Boszniát, meg akkor, amikor a Horvátországba költözött hercegovinai horvátok kezére játszotta a horvátországi gazdasági és politikai hatalom tetemes részét. A hercegovinai horvátok éppannyira utálják a bosnyákokat, mint a boszniai szerbek, éppannyira akarják az egységes Boszniát, mint azok, és éppannyira figyelnek Tudjmanra, mint Karadzicék Milosevicre. Mostarban július végén, amikor el akarták szabotálni a részvételt a város közös önkormányzatában, kis híján elúsztatták a bosnyák-horvát államszövetséget és a szeptemberre tervezett választásokat: Alija Izetbegovic bosnyák elnök ekkor egy szarajevói beszédében már a bosnyák-horvát háború közeli újbóli kitörését vizionálta. Ám az Egyesült Államok kormányzata, úgy tűnik, nem szívesen hagyná, hogy egy ilyen pompás ötletet, mint a föderáció, a nemzeti eszméből maffiaüzletet csináló néhány gazember megfúrjon. Ezért cseszték le szegény Tudjmant a Fehér Házban, aki, miután hazaiszkolt, azonnal le is zavarta hadügyminiszterét, Gojko Susakot Hercegovinába: ugyan, győzné már meg az ottani atyafiakat a daytoni egyezményben foglaltak betartásának és Herceg-Bosznia banánköztársaság leépítésének szükségességéről. Mérsékelt sikerrel. A dolog kísértetiesen hasonlított ahhoz az esethez, amikor 1993-ban Milosevic szinte térden állva könyörgött a boszniai szerbeknek a Vance-Owen-terv elfogadásáért - hiába. Az elutasítás eredménye, mint tudjuk, a háború folytatódása lett. És szegény Tudjmant még az ág is húzza. Ha a hercegovinai horvátok haragszanak meg rá, otthoni hatalmi bázisa kerül veszélybe; ha nem csap szét közöttük, a nemzetközi közösség esetleg Kelet-Szlavóniát felejti el visszaadni Horvátországnak, amit viszont a szavazók bocsátanának meg nehezen az idős történésznek. De a segítség mindig a legváratlanabb helyről érkezik. A múlt héten - annyi év után először - viszontlátta meghitt, öreg partnerét, Slobodan Milosevic szerb elnököt. Az athéni találkozón a felek kilátásba helyezték egymás kölcsönös elismerését, ami azt jelentené, hogy Jugoszlávia formálisan is lemond Kelet-Szlavóniáról. És ha elvileg még okozhat némi gondot a Horvátországból elmenekült szerbek státusa, akiket Horvátország nem kíván visszafogadni, Szerbia pedig nem kíván marasztalni, Tudjman ekkor hátradőlhet: ezután ugathatnak neki a nyugatiak azt, amit akarnak. Õ Milosevictyel egyezett meg, és ez az, ami számít.
publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk