Na, bumm

  • 1996. július 18.

Publicisztika

A posztszovjet állampolgár, akit népnek szoktak szólítani és szavazópolgárként kezelni, reggel trolira száll, lyukaszt, jegyet vagy ellenőrt, ami közelebb esik neki, aztán megpróbál bízni abban, hogy valami erős ember végre rendet teremt. Különben bumm!, volt-nincs posztszovjet állampolgár, noch dazu a troliból se sok marad. Mintha fogyatkozóban volnának a terroristák tartalékai: Carlos még az OPEC-értekezlet résztvevőit akarta hidegre tenni, a RAF se adta alább NATO-főmókusnál. Most meg Jeruzsálemben busz, Moszkvában pláne troli, a sivárság, az eljegecesedett viszonyok sajátos mozgású metaforája. A jelenlegi helyzetben aligha érthető, mit akartak a trolirobbantók. Hacsak nem tényleg a csecsenek voltak, akiknek minden kifogásuk meg lehet minden ellen, ami az oroszságot mint olyant képviseli. És azért ebben kevés személy, tárgy vagy fogalom kelhet versenyre a trolival (esetleg az utcasarkon mért szovjet praliné). A két, a csecsenföldi orosz agresszióban minden bizonnyal vétlen jármű és (lapzártánkig) öt hasonlóképpen ártatlan állampolgár másvilágra küldését akár erősen alulprofilírozott, visszafogott reakciónak is tekinthetnénk arra, ami Csecsenföldön az orosz elnökválasztás óta történik. Azon nyomban, hogy Borisz Jelcin - többek közt épp annak köszönhetően, hogy a csecsen háború gyors befejezését ígérte - megnyerte a választást, az orosz hadsereg csecsen falvak szorgos ágyúzásába fogott, az áldozatok közt, civileknek, tömegközlekedőknek se szeri, se száma. (Több száz, hangzik az ilyenkor mindig legpontosabb meghatározás.) Idegbe jönni tehát lenne ok. Másrészt viszont aligha akad olyasmi, amivel saját ügyüknek jobban árthatnának, mint a mulyaságig ártatlan életeket követő trolirobbantással. És tételezzük fel, hogy Csecsenföldet profik igazgatják, akik nemigen engednék, hogy tőlük független, hozzájuk képest radikális erők Moszkvában grasszáljanak és utcai harcot folytassanak valami videójáték szabályai szerint. Éppen ezért nem kell, hogy a kelleténél hülyébbnek érezzék magukat azok, akik elhiszik, hogy a csecsenek hirdettek szent háborút a trolik ellen; és azok sem, akik provokációra gyanakszanak. Ez is benne van a pakliban. Ilyen politikai pártok és erők igenis vannak, főként Oroszországban (másutt jobbára még el-elügyetlenkedik). Belefér. Hogy tehát valami orosz volt a merénylő, esetleg létező politikai erőhöz közel álló, nagy ívű tervekkel országának jövőjével kapcsolatban; és hogy hívei között akadnak, akik valami olyasminek álcázzák magukat, mint akik vannak a trolikon, mondjuk kémiaszakkörre igyekvő gimnazistának vagy háziasszonynak hazatérőben a Petrovkáról, ceccegnek a nyelvükkel, miközben a szomszéd újságját silabizálják, aztán a sok cekkerből az egyiket ottfelejtik az ülésen; vagy ittas munkanélkülinek, aki a visszaválthatós sörösüvege mellől távozik hányavetin. Hogy ne szúrjon szemet, hogy olyan legyen, mint a többi, akik úgy vannak, trolikon, metrókon, utcákon, mindenütt, népnek szokták hívni őket, és egyre nyíltabban van vadászidény rájuk.
A posztszovjet állampolgár, akit népnek szoktak szólítani és szavazópolgárként kezelni, reggel trolira száll, lyukaszt, jegyet vagy ellenőrt, ami közelebb esik neki, aztán megpróbál bízni abban, hogy valami erős ember végre rendet teremt. Különben bumm!, volt-nincs posztszovjet állampolgár, noch dazu a troliból se sok marad. Mintha fogyatkozóban volnának a terroristák tartalékai: Carlos még az OPEC-értekezlet résztvevőit akarta hidegre tenni, a RAF se adta alább NATO-főmókusnál. Most meg Jeruzsálemben busz, Moszkvában pláne troli, a sivárság, az eljegecesedett viszonyok sajátos mozgású metaforája. A jelenlegi helyzetben aligha érthető, mit akartak a trolirobbantók. Hacsak nem tényleg a csecsenek voltak, akiknek minden kifogásuk meg lehet minden ellen, ami az oroszságot mint olyant képviseli. És azért ebben kevés személy, tárgy vagy fogalom kelhet versenyre a trolival (esetleg az utcasarkon mért szovjet praliné). A két, a csecsenföldi orosz agresszióban minden bizonnyal vétlen jármű és (lapzártánkig) öt hasonlóképpen ártatlan állampolgár másvilágra küldését akár erősen alulprofilírozott, visszafogott reakciónak is tekinthetnénk arra, ami Csecsenföldön az orosz elnökválasztás óta történik. Azon nyomban, hogy Borisz Jelcin - többek közt épp annak köszönhetően, hogy a csecsen háború gyors befejezését ígérte - megnyerte a választást, az orosz hadsereg csecsen falvak szorgos ágyúzásába fogott, az áldozatok közt, civileknek, tömegközlekedőknek se szeri, se száma. (Több száz, hangzik az ilyenkor mindig legpontosabb meghatározás.) Idegbe jönni tehát lenne ok. Másrészt viszont aligha akad olyasmi, amivel saját ügyüknek jobban árthatnának, mint a mulyaságig ártatlan életeket követő trolirobbantással. És tételezzük fel, hogy Csecsenföldet profik igazgatják, akik nemigen engednék, hogy tőlük független, hozzájuk képest radikális erők Moszkvában grasszáljanak és utcai harcot folytassanak valami videójáték szabályai szerint. Éppen ezért nem kell, hogy a kelleténél hülyébbnek érezzék magukat azok, akik elhiszik, hogy a csecsenek hirdettek szent háborút a trolik ellen; és azok sem, akik provokációra gyanakszanak. Ez is benne van a pakliban. Ilyen politikai pártok és erők igenis vannak, főként Oroszországban (másutt jobbára még el-elügyetlenkedik). Belefér. Hogy tehát valami orosz volt a merénylő, esetleg létező politikai erőhöz közel álló, nagy ívű tervekkel országának jövőjével kapcsolatban; és hogy hívei között akadnak, akik valami olyasminek álcázzák magukat, mint akik vannak a trolikon, mondjuk kémiaszakkörre igyekvő gimnazistának vagy háziasszonynak hazatérőben a Petrovkáról, ceccegnek a nyelvükkel, miközben a szomszéd újságját silabizálják, aztán a sok cekkerből az egyiket ottfelejtik az ülésen; vagy ittas munkanélkülinek, aki a visszaválthatós sörösüvege mellől távozik hányavetin. Hogy ne szúrjon szemet, hogy olyan legyen, mint a többi, akik úgy vannak, trolikon, metrókon, utcákon, mindenütt, népnek szokták hívni őket, és egyre nyíltabban van vadászidény rájuk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.