Misa mackó lemaradt, be se jutott, már a mérlegről hazazavarták.

Misa mackó lemaradt, be se jutott, már a mérlegről hazazavarták.

A montreali hód a rajtnál hanyatt esett, belépett, ellenkező irányba indult el.

Vucskó farkas, elhalálozás miatt, sajnos nem vehet részt a játékokon. Pedig mi kivittük volna, nézőnek, szakértőnek, hírnevünk öregbítendő.

Ne szépítsük, csalódást okoztak. Pedig úgy bíztunk bennük, de annyira. Valljuk be: aranyos álmokat dédelgettünk. Hogy Misa mackó meg a többiek, prímán és többszörösen bevált kedvenceink majd első helyezések sorát szállítják nekünk, magyaroknak, a megszokott négyes pályán indulva.

Kik? A mackó, a hód? Úszásban, vívásban, birkózásban, cselgáncsban? Helyettük állhatna itt takaros proskripció, hiszen az idei olimpia harmadik versenynapján két különböző színhely, két különböző sportág tudósítója is azzal kezdte, hogy bizony ránk férnének jobb hírek is. Ám e pillanatban a jó hír csak annyi, hogy a java még hátravan. Közben álmaink szertefoszlani tűnnek. Barcelona hősei, és itt ismét csak hagyjuk el a felsorolást, már az elején a porban hevernek.

Mit lehet mondani? Tereljük a szót sportriportereink szokott hülyeségeire? Fölösleges. Vagy csak annyiban érdekes, amennyiben lehetséges a párhuzam az ő ügyködésük és a teljes kompániánk szerencsétlenkedése között. Lehetséges. Hiszen érdemeik (érdemtelenségeik) is tegnapról valók. Õk esnek először kézre. Végtére is a reakcióik azonosak a mieinkkel. Nem az az érdekes, hogy mekkora baromságokat mondanak, hanem az, hogy tulajdonképpen ők is személyes sértésnek veszik az akárhogy is, de előre megsaccolható kudarcokat. Szól, hogy most tessék innen jó messzire elkapcsolni, mert neki fel kell dolgoznia, hogy Misa mackó nem túl sok vizet zavart a medencében. Másnap meg jön a tréner, és azt mondja: pedig edzésen annyi halat fogott... A másik edző meg azt mondja, hogy az egész azért van, mert valaki aljas indokból épp most rántotta elő kabátujjából a híres körözöttet, akiről négy évig szó sem volt. Most meglett, és ez meg is látszik, mellesleg ki, ha ő nem, ugyancsak a tegnapok hőse, lejárt szavatossági idejű Osztap Bender. A skótok meg nyilván azért szerepelnek némiképp halványabban, mert távollétükben otthon áruházi lopás közben tetten érték a Loch Ness-i szörnyet.

Nem ez számít. Mi mindig az egyszer, többször már bevált krampuszokban bízunk. Tőlük várjuk az új és újabb csodákat. Aki egyszer majdnem lefogott egy akkordot, nemzetmentő lehet. Aki egyszer már adta háromhatvanért a kenyeret, az legközelebb is, amint teheti, megteszi. Elsősorban: nem teheti amint. Másodsorban: majd bolond lenne. Aki öt év alatt ötször alapított pártot, ne adj´ isten, iskolát, az hatodszor is meg tudja csinálni.

E szemlélet - sajátunk, mit csináljunk - talán éppen sportolóinkat sújtja legigazságtalanabbul. Õk ugyanis a legkevésbé független személyek. Vannak vezetők, hozzáértők, nézők, belepofázók, a családjukról nem is beszélve. Máshol: szavazók. Szavazata kinek egyet, kinek tízet ér.

Mindegy.

A végén mindig ott állunk bután, nem értjük, miért nem sikerült, hogy a fenébe nem jött össze. Hisz régen még minden másképpen volt. Nyertünk zsinórban. Nem is fogjuk soha a büdös életben megérteni. Mert csak nézők vagyunk, és azok is maradunk. Miért is vágynánk másra? Panaszkodni, nyafkázni jó. Az egészet a keresztényekre, komcsikra, edzőkre, versenyzőkre kenni jó.

Forza Misa!