Például a pólósoktól, akiket egyébként nemcsak kvalitásaik, de a műfajban - és egyáltalán, az országban - szokatlannak ható emberarcuk, urambocsá!, intelligenciájuk miatt lehet szeretni: leszopásukban van valami abból, amit jobb híján turáni átoknak is lehetne nevezni. Hogy ez a - sportban egyébként eminens - ország a csapatjátékokban újabban rendre megbukik. A focisták már focizni se tudnak, de a pólósok még pólósok, éppen csak ők sem képesek kibújni abból, hogy ebben az országban véd-, dac- és bűnszövetkezetek vannak, esetleg nagycsaládok, de a spontán emberi közösségeknek, amilyen például egy csapat, végük. (Az utolsó utáni az Isaura kiszabadítására indított mozgalom volt.) Spontán emberi közösségként indulnak a független médiaműhelyek, azzá szoktak válni, ha érnek valamit, a színházak, a filmstúdiók, amelyeket aztán a mögöttük álló, mögéjük kerülő gazdasági és politikai érdekcsoportok szétvernek vagy szétzüllesztenek. A pólósok ebben az országban élnek, ezt az országot képezik le. Majd pont ők fognak nyavalyás értelmiségiek módjára trendeket borogatni. Odamennek, és elbasszák, ez a dolguk.
A kalapácsvető Kiss Balázs váratlan diadalában viszont van valami a népmesei legkisebb fiú szerencséjéből, különös örömére az országnak, amelynek egyébként is minden oka megvan, hogy már csak népmesékben reménykedjék. Azokban is csak addig, amíg a szocialisták iszapbirkóznak, hogy a kormányzásuk kapcsán felmerülő kételyeket eloszlassák. Ahol jelentéktelennek érzik a tétet, ott mindent megtesznek a fair play látszatáért, ennek köszönhetően rövidesen akár új tévéelnököt köszönthetünk: a legesélyesebb az az ember, aki bármit, amihez hozzányúlt - lett légyen az a popkultúra szociográfiája, a honfoglalástól a kádárizmusig ívelő történelmi logika, bármi -, képes volt népmesei gügyögéssé silányítani.
A robbantás pedig arra látszik utalni, hogy nemcsak a Walt Disney Stúdió házi esztétái és a rájuk olykor kísértetiesen emlékeztető politikusok (meghatottan recsegő hangú amerikai elnökök és olimpikonjaiknak hihetetlenül báva pofával integető alkalmi miniszterelnökök) számára egyedülálló alkalom egy ilyen rendezvény megnyitóstul. Jönnek vissza - terepre és divatba egyszerre - a terroristák, ezek a tragikus rajzfilmfigurák, a Joseph Conrad és a Mortal Kombat metszéspontjára helyezett világképükkel, műtrágyából átkoncipiált robbanóanyagaikkal és jelszavaikkal. A troli után a mufurcság csimborasszóját, az olimpiát is megtalálták. Legközelebb talán egy szépségversenyre fognak lecsapni, vagy túszul ejtenek egy dalárdát, esetleg gyógyforrásokat aknáznak alá: semmi sem eléggé kisszerű ahhoz, hogy megbújhasson a szürkeségben. Mellesleg sokan szeretnék, ha nem a politika amatőrjei, a terroristák figyelnének oda a kisemberre, hanem az úgynevezett profi politikusok. Ha ott volnának ők, az államapparátus, minden kilométerkőnél, ha ők mondanák meg, ki legyen a tévéelnök és mi menjen a tévémaci után, ki kaphat menedékjogot, ki legyen katona, mikor nincs is háború, mondják.
Legalább ilyenkor, amikor úgyse nemzetmentenek, hanem ülnek odahaza, és bámulják a tévét. Benne az olimpiával és a merénylettel. Amikor a saját szemükkel láthatják, hogy még az amatőrök is mennyi bajt képesek okozni, elgondolkozhatnának, hogy tényleg igazuk van-e.
