Báron György: Szép Új Mozgó Világ

publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A nyolcvanas években a késő kádári kultúrpolitika gyomorforgató disznóságainak egyike volt a régi Mozgó Világ szétverése, s helyébe egy mameluklap toborzása, mely akciót most Langmár Ferenc cikke elevenítette fel (Ulti, Kanaszta, Pasziánsz és egyéb játszmák, MaNcs, június 27.), olvasói levelében pedig Domány András igen szerencsétlenül vett védelmébe (MaNcs, július 11.). Nem biztos, hogy szerencsés volt ezzel ennyi idő után előhozakodni, akár egy olyan ironikus cikk keretében is, amilyen a Langmáré volt (mely iróniát Domány nem hallja meg, lévén kizárólag önmaga és társai védelmével elfoglalva), de az biztos, hogy ha már így esett, Dománynak nem kéne ily gyermetegen mosakodnia. Már csak azért sem, mert azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a legtöbb újságíró, aki annak idején a Mozgó Világ szétlövéséhez sorakozott fel szellemi háttérül, a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években dicső szerepet játszott a sajtó szabadságáért vívott küzdelemben. A sors iróniája, hogy a régi Mozgó főszerkesztője akkorra már a perzekutorok között volt, de a másfél évtized előtt történtek minősítésén ez nemigen változtat. Mint Eörsi találóan megjegyezte, ha megerőszakolunk egy szűz lányt, s belőle később ordas ribanc lesz, az semmiképpen sem menti az erőszaktételt. (Csak a rend kedvéért: az amúgy általam igen tisztelt Dománynak is van annyi esze, hogy ezt nem hozza fel mentségül.) De amiket fölhoz, azok bizony szánalmas magyarázkodások.

A nyolcvanas években a késő kádári kultúrpolitika gyomorforgató disznóságainak egyike volt a régi Mozgó Világ szétverése, s helyébe egy mameluklap toborzása, mely akciót most Langmár Ferenc cikke elevenítette fel (Ulti, Kanaszta, Pasziánsz és egyéb játszmák, MaNcs, június 27.), olvasói levelében pedig Domány András igen szerencsétlenül vett védelmébe (MaNcs, július 11.). Nem biztos, hogy szerencsés volt ezzel ennyi idő után előhozakodni, akár egy olyan ironikus cikk keretében is, amilyen a Langmáré volt (mely iróniát Domány nem hallja meg, lévén kizárólag önmaga és társai védelmével elfoglalva), de az biztos, hogy ha már így esett, Dománynak nem kéne ily gyermetegen mosakodnia. Már csak azért sem, mert azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a legtöbb újságíró, aki annak idején a Mozgó Világ szétlövéséhez sorakozott fel szellemi háttérül, a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években dicső szerepet játszott a sajtó szabadságáért vívott küzdelemben. A sors iróniája, hogy a régi Mozgó főszerkesztője akkorra már a perzekutorok között volt, de a másfél évtized előtt történtek minősítésén ez nemigen változtat. Mint Eörsi találóan megjegyezte, ha megerőszakolunk egy szűz lányt, s belőle később ordas ribanc lesz, az semmiképpen sem menti az erőszaktételt. (Csak a rend kedvéért: az amúgy általam igen tisztelt Dománynak is van annyi esze, hogy ezt nem hozza fel mentségül.) De amiket fölhoz, azok bizony szánalmas magyarázkodások.

Tarthatatlan az az - ismerős - érve, hogy ha ők nem ülnek bele az üresen hagyott székekbe, megszűnik a lap, s az emberek fontos dolgokat nem tudtak volna meg. Nos, a pártközpont célja éppen az volt, hogy a Mozgó Világ szelídebb hangvétellel, azonos névvel, de folytatódjék; a durva betiltás, mely akkortájt már igen kínos volt, ne váljék nyilvánvalóvá. Ez megbukott a szerkesztőség és a vele szolidáris értelmiségiek ellenállásán. A lapot de facto szét kellett verni, egyetlen szerkesztője sem vállalta a szellemi kollaborációt, s azok a szerzők, akikre a régi Mozgó épült, tudomásom szerint azóta sem publikáltak egyetlen sort sem az azonos című új lapban. Néhány név közülük: Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter, Petri György, Kornis Mihály, Kocsis Zoltán, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Csalog Zsolt, Berkovits György. Domány viszolyogtató önelégültséggel sorolja elő, hogy ők mily vakmerő cikkeket írtak az új Mozgóba - példaként a saját Nyers-interjúját említi -, s hogy még a kábé ülésén is szóba kerültek. Mármost nehéz bátorsággal büszkélkedni épp egy olyan eset kapcsán, midőn politikai okokból kiebrudalt kollégáink székébe csücsülünk be. Nem tudom, mit diskuráltak róluk a kábé illetékes elvtársai, csak azt a tényt tudom, hogy történetesen nem őket tiltották be, sőt. Ráadásul a régi Mozgónál ilyesmivel senki nem büszkélkedett volna, nem is tudták alighanem, mi folyik a kábé ülésein, nem érdekelte őket, egyszerűen tojtak rá, mással voltak elfoglalva. Többek közt ez különböztette meg őket vakmerőségükre büszke utódaiktól, ám ha mégis bátorságukkal kívántak volna kevélykedni (nem kívántak), aligha egy Nyers-interjút hoznak föl példaként. A régi Mozgóra ugyanis nem az ilyen (amúgy szükséges és fontos) interjúk voltak jellemzők, ezt meghagyták a Valóságnak vagy a Társadalmi Szemlének, mely lapokétól a Mozgó hangvétele akkoriban markánsan különbözött, az új Mozgóé pedig később e lapokéra erősen emlékeztetett. Ami nem azt jelenti, hogy e mameluklap rossz lett volna - szerintem időnként kifejezetten jó volt -, hanem azt, hogy sikerült a hatalmi manőver: a Kulin-féle Mozgó szellemiségét szétverték. Hogy mi volt ez a szellemiség, azt - Domány Nyers-példájával szemben - én is konkrét példával próbálom meg érzékeltetni. A régi Mozgó kvázi különszámmal adózott olyan fontos műveknek, mint Esterházy Termelési regénye, Jeles A kis Valentinója, születésnapján különszámmal köszöntötték Ottlik Gézát (az a bizonyos Esterházy-féle egylapos Iskola-másolás). Az akkori új nemzedék orgánuma abban különbözött legálisan megjelenő társaitól, hogy felrúgta a hatalom és az első nyilvánosságot vállaló értelmiség közötti addig érvényes közmegegyezést. Nem bírálta a hatalmat. Nem próbálta megjavítani. Nem adott neki (amúgy hasznos) tippeket. Nem vált kritikus partnerévé. Olyan nyelven szólalt meg, amely a hatalom számára idegen volt. (Aligha véletlen, hogy a nyolcvanas évek egyetlen betiltott magyar játékfilmje Jeles Álombrigádja. Pedig abban negyedannyi bíráló szó sem hangzott el, mint sok "szókimondó" mozidarabban. A jelesi nyelv és világ volt megemészthetetlen az elvtársak számára. Belőle nem lehetett kivágatni "túl merész" mondatokat, mert nem voltak benne ilyenek. Ez a nyelv alkalmatlan volt rá, hogy a hatalom párbeszédbe kezdjen vele.)

Az új Mozgóból színvonalas ifi-Valóság lett. A hatalomátvételkor a Valóság-körhöz közel álló új főszerkesztőnő azt nyilatkozta a Fekete Sándor szerkesztette Új Tükörben Lázár Istvánnak (aki akkor a Valóság egyik szerkesztője volt, s egy konkurens folyóirat gleichschaltolásáról készített "pártatlan" riportsorozatot egy szintén "őfelsége ellenzéke" szellemiségű lap számára), hogy példaképe a Valóság. A régi Mozgónak nem a Valóság volt a példaképe. Nem mintha az rossz vagy elítélendő lett volna. De a Mozgó más érzékenységet, másfajta szellemiséget képviselt. Felszámolásával ez a szellemi műhely szűnt meg. A lapot az íróktól, esztétáktól, szociográfusoktól a média akkor feltörekvő új nemzedéke vette át. Pontosabban nem tőlük: a hatalom kezéből. Aztán jó lapot csináltak. Kritikusat, érdekeset. De ha valaki hatósági segédlettel kitúr a lakásomból, aligha vigasztal, hogy a székemen ülve a honi lakásviszonyok anomáliáiról ír briliáns elemzést.

Jó lenne már elfelejteni ezt a kínos affért, s - ahogy mostanában úton-útfélen mondják - ráhagyni a történészekre. Megtehetnénk, hiszen akik akkor e csúfságot elkövették, később csaknem mind nemes erkölcsűnek bizonyultak. Langmár cikkétől akár fátylat is boríthatnánk az egészre; Domány válaszlevele azonban nem hagy felejteni. Mert ha e jeles rádiós személyiség csak annyit mond, lehet, hogy tizenöt éve nem jártam/tunk el helyesen, minden rendben is volna. Elvégre azóta történt egy és más. Õ azonban ma is makacsul hajtogatja, jól tette, amit tett. Ez pedig azt jelenti, legközelebb hasonló helyzetben ugyanígy cselekszik. Ami - valljuk be - elég riasztó.

*

Eddig tartott a levél, amit a Balaton mellől küldtem expressz és ajánlva a MaNcsnak, de jót két hétig nem érkezett meg, csoda tudja, miért, talán a postások az új Mozgónak drukkoltak, talán buzgó rajongói Domány parlamenti tudósításainak, soha nem fog kiderülni. Mindegy, a dolognak lett annyi előnye, hogy közben a kezembe került a MaNcs interjúja Havas Henrikkel, aki annak idején szintén önkéntesnek állt az új Mozgóhoz, s aki most, tisztázván magát az ügynökösködés és a rózsaszín zakó vádja alól, akkori megfontolásairól is ejt egy-két tanulságos szót. Míg Domány rossz lelkiismeretről tanúskodó írásában még ma is megpróbál egyfajta ethoszt keríteni az akkori disznóság mögé, Havas ilyesmivel nem fárasztja magát, ő hetyke cinizmussal közli, hogy erkölcsi megfontolások akkoriban szóba sem kerültek, s ez bizony így van rendjén, legalábbis a profik között. "Nem voltam benne az irodalmi-értelmiségi bizniszben" - közli, s a szóhasználat sokatmondó. Állítja, nem csak ő, a többiek is így lehettek ezzel: "Az egyetemistákat ez lehet, hogy érdekelte, a rádió hírszerkesztőségében piszkosul nem volt fontos... Fütyültem én arra, hogy mi van a Mozgó Világnál. Mi iparosok voltunk, napról napra híreket szerkesztettünk, riportokat írtunk reggeltől estig." Nos, e hírszerkesztőség környékén dolgozott akkoriban Domány is, miként a mameluklap legtöbb rekrutája. Hogy közülük kire vonatkozik a Havas által használt többes szám, s kit jellemzett inkább a Domány-féle magatartás, nem tudom, de nem is érdekes. Csak azt tudom, hogy a két ellentétes - öncsaló és cinikus - észjárás eredménye ugyanaz lett. Domány azt állítja, az ember nézze meg jól, hová és miért ír: ő ezért írt az új Mozgóba. Havas szerint épeszű szerzőiparost nem érdekelheti, fundamentalista, fasiszta, bicsérdista vagy idiotista sajtótermék közli a művét: ő ezért írt a lapba. Így kerültek egymás mellé a szép új Mozgó Világban.

publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk