Nyáron a hőség butít bennünket el, vagy ha nincs hőség, akkor a méreg, amiért nincs nyár. Az újságírók és az újságba nyilatkozók különösen sok szamárságot engednek meg maguknak ilyenkor. De persze télen sem vagyunk okosabbak. Télen a hideg tompítja szellemi erőinket, vagy ha nincs fagy, akkor a félelem attól, hogy mindjárt ránk támad, és leharapja mondjuk az orrunkat. Miben különbözik tehát a nyári ostobaság a télitől? Abban, hogy nyáron követik el.
Kiragadok a nyári szamárságok kosarából találomra kettőt, és elbajlódom velük, kockáztatva persze, hogy növelem a számukat. Tehát:
Az Orbán-Áder-paktum
Azt hiheti a tisztelt olvasó, hogy a fenti közcím nyári szamárság, amelyet a saját kútfejemből merítettem. Nos, ez a közcím analógia, hasonlat és semmivel sem idiótább, mint az a komoly képpel, de különféle szájakból kibocsátott idiotizmus, amelyre utal.
Ezt nyilatkozta Áder János a július 13-i Magyar Hírlapban Pintér Dezsőnek az MSZP és az SZDSZ viszonyáról: "Arra gondolok, amit Orbán Viktor is elmondott a Fidesz-elnökök értekezletén: 1994 után újraköttetett a Kádár-Aczél-paktum." Kádár és egyik alvezére között tehát paktum állt fent. Ez éppen olyan, mintha valaki Orbán-Áder-paktumról hablatyolna. Aczél Kádár kádere volt, ahogy Áder Orbáné. A hatalmi pozíciók tekintetében Kádár a saját pártján belül úgy aránylott Aczélhoz, ahogy Orbán aránylik Áderhez. Az aránypár makulátlanságát csak egyetlen szeplő ékteleníti el: az, hogy Aczél a nürnbergi törvények szellemében zsidónak minősíthető. Akinek a koalícióról a sohasem létezett Kádár-Aczél-paktum jut eszébe, az azt állítja - és csakis azt, mert ez a fantazmagória másként nem értelmezhető -, hogy a prolik a magyarság leigázásának céljából összefogtak a zsidókkal.
Amikor először ingerelt cikkre ez a szamárság, nem volt nyár, se tél. Boross Péter a szeptember végi sugárzásban (vagy prózaibb kifejezéssel élve: a Magyar Hírlap 1995. szeptember 23-i számában) őszi szamárságot tálalt elénk, mondván: "A jelenlegi koalíció tulajdonképpen egy MSZMP-s csapat, s az Aczél György-féle szárny SZDSZ néven jelenik meg." Mivel még Boross is hallhatott annak idején valamelyik főszakácsától vagy kidobóemberétől arról, hogy csak a demokratikus ellenzék - az SZDSZ őse - rendetlenkedik a kocsmában, vagyis csak ez a csoport lép fel nyíltan és évek óta Kádár politikája és Aczél ezt maradéktalanul kiszolgáló kultúrpolitikája ellen, állítása - mint ezt Mi mozog a zöldleveles bokorban? című cikkemben meg is írtam - átlátszó burokba pakolt zsidózás. A címben feltett kérdésemre tehát így feleltem: "Magukat felfoghatatlan okból polgárinak becéző politikusok egész sereglete mocorog ott - nem mondhatják, amit igazából mondani szeretnének, hogy `Vigyázz, Gyula, mert még megfojtanak a zsidók`, így hát azt kiabálják, Csurkáék után szabadon, hogy `Vigyázz, fojtogatnak az Aczél-boyok`, bízva abban, hogy ezt senki sem fordítja magyarra, de mindenki megérti." Na már most Borosstól az ember nem is vár mást, ő összenőtt ezzel a szamársággal, pontosabban, belenőtt, hiszen nem benne lakozik ez a szamárság, hanem megfordítva. Ha Boross másképp beszélne, ez úgy hatna rám, mintha a tárgyak elkezdenének felfelé esni; iszonyú világnézeti válságba kerülnék, revideálnom kéne összes nézetemet és tapasztalatomat. Orbán Viktorral más a helyzet. Õ nem vendéglátóipari vezérigazgató-helyettes volt Kádár kormánykodása alatt, hanem a Bibó István szakkollégium egyik alapító tagja. Hajdanában-danában, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának tanácskozásain egymás mellett ücsörögtünk nem is egyszer Kenedi János lakásában a padlón, és szép fotó örökíti meg, hogyan fejeltünk hat évvel ezelőtt Demszky perőcsényi házának kertjében. Mi történt azóta vele? Bánatos metaforával élve: némely kezdetleges élőlények testsúlyuk többszörösét is felszívhatják magukba táplálék gyanánt. Így asszimilálta Orbán, erejét megfeszítve, azt a nála jóval nagyobb szamárságot, amelyet az utóbbi években hajtogat. Interjújában Áder azt a másik szamárságát is idézi ("összenőtt, ami összetartozott"), amelyben megrágalmazza önmagát is. Ha csak azt állítaná, hogy a két párt összenőtt, akkor megúszhatná erkölcsileg ezt az élettani kalandot, de ha eleve össze is tartoztak, akkor Õviktorsága Perőcsényben éppolyan aczélista volt, mint Demszky vagy én. Félek, hogy mire megőszül, olyan tisztességben, mint Boross, már jól fog neki állni a zsidózás meg a szabályos időközökben megismételt amnéziás rágalmak; most még láthatóan erőlködik, hogy legalább ő maga elhiggye, amit beszél, és ez kimeríti. Talán ezért kötött - hahaha - paktumot Áderrel, hogy legyen valaki, aki gondolkodás nélkül, könnyedén ismételgeti a tőle hallott szamárságokat, ily módon tehermentesítve őt.
Kronstein Gábor történelemfilozófiája
Olyan szamárságot csak nem követek el, hogy esztétikailag értékeljem Kornis Mihálynak a Beszélő májusi számában közzétett Kádár (Magyar dráma) című alkotását. Félkész művekről hallgassunk türelmesen. Az azonban kétségtelen, hogy a szöveg pokolian szórakoztató. Kádár 1989. április 12-én a Központi Bizottság előtt elmondott beszédének objektív tényszerűsége és a kommentár vad szubjektivitása együttesen etette humorérzékemet, és közben borsódzott a hátam. Érvényes darab akkor lehet a jelenlegi változatból, ha a főhős szánalmas pitisége egységbe forr a kommentátor lávakitöréses indulataival.
A közlemény legfőbb értéke, hogy rádöbbent arra: több mint harminc éven át egy rossz lelkiismeretű, kisstílű nyomoronc uralma alatt éltünk. Mert csak az a rettegés törhetett ki belőle agyér-elmeszesedéses állapotában, mely mindig is benne volt. Kádár 1956. november 4-e és még inkább 1958. június 16-a óta tudta, hogy uralmon kell maradnia, különben eltapossák. Ráadásul tisztában volt azzal, hogy valakik időnként tűnődve meghallgathatják azt a titkosan készített magnófelvételt, mely rögzíti, hogy milyen hihetetlenül aljas stílusban próbálta - Farkas Mihállyal együtt - rászorítani a már letartóztatott Rajkot halálos szerepének eljátszására. Aki olvasta ennek a Hajdu Tibor által többször is publikált, elvetemült trialógusnak a szövegét (később Péter Gábor is bekapcsolódott az iszonyú társalgásba, mintegy testet adva a kínvallatás levegőben lebegő szellemének), az sejtheti, hogy milyen pisztolycsövet érezhetett a halántékán még hatalma teljében is.
Kronstein Gábor a Magyar Hírlap július 11-i számában a Kádár-beszédet méltatva az értetlenség világrekordjával szolgál: "Széthullottsága a szónoki emelvényen egy közéleti ember magánlétbe hanyatlása. Köztéri magánügy. Kíméletet érdemel." Csak egy mondatot idézek a beszédből: "Nekem éjjel-nappal - és az is energiát kíván - pörög az agyam, hogy milyen felelősségem van stb." Elképzelhetetlen ennél közéletibb vallomás, minthogy a felelősség nem kanállopásra, hanem országárulásra, volt barátok és elvtársak megölésére és megszegett amnesztiaígéret által elkövetett tömeggyilkosságra vonatkozik. Az egész beszéd erről szól. Kádár széthullottsága napfényre hozza, hogy a közéleti rettegés és lelkifurdalás felfalta magánéletét. Már csak azért sem hanyatlott a magánlétbe, mert régóta nem volt neki ilyen.
Kádár rossz lelkiismeretét a cikkíró rossz értelmiségi lelkiismerettel keni el. Ez utóbbi nem az ő személyes nyavalyája, hanem a Kádár-korszak humán és funkcionárius értelmiségéé, melynek szemérmetlenebb és feledékenyebb egyedei, továbbá az a része, amelyet pánikba ejtett a Csúcs-Nahlik-korszak hiénáinak kórusa, ma elérkezettnek látja az időt arra, hogy restellkedő defenzívájából agresszív nyomulásba csapjon át dialektikusan. Már nemcsak a Pénz mezején, hanem a kultúrközéleti posztokon és a sajtóban is új öntudatra ébrednek azok az ántivilágból ismert kiválóságok, akik a Buzgó Mócsingoknál valamivel kevésbé olvatag arccal, sőt esetleg zsörtölődve nyalták a hatalom talpát, és most kikiáltják dicsekedve, hogy kádárizmusuk humanista helytállás volt. Kronstein cikkének báját abban látom, hogy történetfilozófiai magaslatokra hág benne ez az egyetemleges önigazolás. Íme a döntő okfejtés: "A kurucok elbuktak, de Thököly nélkül nincs 1681, a Nagyságos Fejedelem nélkül - szatmári kiegyezés. 1848 benne van 1867-ben, 1956 - a kádárizmusban." Így szépíthető meg két bárgyú mondattal összes vereségünk és kikényszerített, vérbűzös vagy egyszerűen csak vacak kompromisszumunk. A kiegyezés szellemisége, melyet Arany János a "Hasadnak rendületlenül" keserű paródiájával jellemzett, Kronstein szerint megszüntetve is megőrzi a Segesvárra lobogva loholó Petőfi Sándort. Értelmiségünk színe-virága Kronstein szerint lefeküdt talán 1957-ben Kádárnak, és minden bizonnyal konszenzust kötött vele a hatvanas években, de így is csak az ötvenhatos forradalmat védelmezte behúzott farokkal. E történelemfilozófia még nyári szamárságnak sem minősíthető. Nem szezonáru ez, hanem a jelenlegi hatalmi viszonyok közt az istállómeleg biztonságát élvező alattvalói lelkiállapot egész évben szagolható kigőzölgése.
