Július 10-én, hétfő délután Vilniusban Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, Erdoğan török elnök és Ulf Kristersson svéd miniszterelnök közös tájékoztatón jelentették be, hogy Törökország nem akadályozza tovább Svédország csatlakozását az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez: a török parlament, a Nagy Nemzetgyűlés július 27-ig jóváhagyja az új tag belépését. Hogyan jutottunk el idáig?
A svédek tavaly májusban kérték felvételüket, s ekkor Ankara elérkezettnek látta az időt néhány régi, Stockholmmal szemben felgyűlt sérelmének orvoslására. Svédországban úgy százezerre tehető a kurd bevándorlók száma, s erős a politikai jelenlétük is. Ha némi fedésben is, de többé-kevésbé háborítatlanul működhetett az országban a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK, amelyet viszont Ankara (és egy rakás nyugati demokrácia, köztük Svédország is) terrorszervezetként tart számon. Svéd politikusok gyakran paroláznak olyan kurd aktivistákkal, akiket a török kormány, okkal vagy anélkül, PKK-vezetőnek gondol – s nem is okvetlenül a kurd ügy iránti szimpátia okán teszik ezt, hanem mert a svéd parlamentben több kurd származású képviselő is ül. Svédország ezen kívül számos, Törökországban körözött kurd aktivista kiadatását tagadta meg (többnyire jó okkal); s pár éve akadályozza a svédországi török fegyvervásárlásokat is. Anélkül, hogy állást kéne foglalnunk a kurd ügy – hogy ne mindjárt szeparatizmust emlegessünk – igazságosságának tárgyában, vagy felmentenénk a bármikori török kormányt a kurd kisebbség elleni időnkénti katonai fellépés, az elnyomás megannyi formájának ódiuma alól, annyit talán leszögezhetünk, hogy Ankarának a saját, akár legitim biztonsági érdekeinek fényében lehettek orvoslásra váró panaszai Svédországgal szemben.
Az elmúlt egy év során mind Ankara, mind Stockholm – nyilvánvalóan az Egyesült Államok éber tekintete alatt –komoly diplomáciai erőfeszítéseket és kölcsönös engedményeket tett a helyzet rendezése érdekében; s bár ez utóbbiak pontos mibenlétét egyelőre nincs módunk összegezni, azt jól lájuk, hogy a végén csak sikerült dűlőre jutniuk egymással. Jegyezzük meg még azt is: minden kicsit is tájékozott megfigyelő jól láthatta, hogy ez a probléma előbb-utóbb meg fogja magát oldani. A két fél (illetve három: a harmadik Finnország volt) már tavaly júniusban aláírta a mostani egyezség alapjául szolgáló memorandumot, s meggyőző tavaszi választási győzelme után Erdoğan is késznek mutatkozott az alkura.
Emellett még két fontos fejlemény bírhatta rá a török elnököt a visszasorolásra a NATO-csapatba. Mint arról Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadótól értesült a világ, az Egyesült Államok most ígéretet tett arra, hogy F–16-os vadászgépekkel segíti ki a török hadsereget. Régi vágya volt ez Ankarának (szám szerint 40-et vásárolnának), ám ennek Washington – miután a törökök Moszkvától szereztek be Sz–400-as légvédelmi rendszereket – habozott eleget tenni. Most ez is elintéződött. Azt pedig már csak feltételezzük, hogy Erdoğan – aki az ukrajnai háború ügyében figyelemre méltó ravaszsággal lavírozott eddig Oroszország és Amerika között; úgy, hogy sosem lépett át a sötét oldalra –, most arra a következtetésre jutott, hogy Putyinnak kakukk; ideje tehát teljes egyértelműséggel nem is annyira a jó, mint inkább a győztes oldalra állni. A minapi szerfölött barátságos isztambuli Erdoğan–Zelenszkij-találkozót, illetve a Törökországnak Moszkva által megőrzésre átadott ukrán hadifoglyok, az Azovsztal hős védőinek hazaengedését akár ennek a jeleként is felfoghatjuk.
Térjünk vissza most július 10. délutánjához. A három férfi hozta jó hírt szerte a demokratikus nagyvilágban általános gaudium fogadta. Önfeledten ünnepelt kicsi és nagy: észt államfő, amerikai elnök, német külügyminiszter, oslói bakter. Svédország belépését a NATO-ba mind kész ténynek vették – és egyetlen röpke gondolatfoszlányt sem szenteltek annak, hogy egy másik tagállam még mindig akadályozza ezt.
Egy kurva szót sem szóltak Orbán Viktorról! Mintha nem is létezne!
Hogyan lehetséges ez? Netán elfelejtették volna? Kiment a fejükből, hogy mit mondott Orbán Viktor?
Pedig Orbán Viktor megmondta, és lapzártánkig nem is mondott mást: bár támogatjuk Svédországot, de nem támogatjuk Svédországot, mert sértegették a magyarokat! Ezt mondta a Fidesz-frakciónak, ők meg ezt mondták a márciusi parlamenti vitanapon. Kósa Lajos, dr. Tilki Vásárosnaményból, mind sorolta: sértegetnek a svédek, ezért ne legyenek tagok, bár legyenek! Nem biztos, hogy ők is értették, mint mondanak, de mondták becsülettel. Orbán még küldöttséget is menesztett Svédbe, Hendét, Németh Zsoltot, a legfényesebb elméket: mondják meg a svédeknek, hogy elég volt a sértegetésből, mert különben nem lesznek NATO-tagok sose, vagy lesznek! És mondták is, ha értették, ha nem, amit mondanak! Egy se gondolta, hogy vagy én vagyok hülye, vagy a főnök.
De lehet, hogy Erdoğannak is megmondta Orbán: nem támogatom, amíg te nem támogatod, és ha te támogatod majd, mi akkor sem támogatjuk, kivéve, ha mi is támogatjuk! Az meg csak nézett meghatottan: ő sem értette, hogy mit mond Orbán és miért mondja, de érezte az odaadást. A végén Orbán egy szép életrajzi könyvet adott neki oda, egy példányban készült, és az volt a címe, hogy Magyar és türk: Kipcsák Berri élete (írta: Mégcsakcsák János). Ekkor Erdoğan megint nagyon meghatódott, és közben azt gondolta: ez tényleg hülye lehet.
Lehet, Putyinnak is megmondta Orbán: én ugyan nem támogatom, egy életem, egy halálom! Ha azt mondanád, támogassam, akkor támogatnám, de akkor sem! Putyin ezt jól értette: hát persze, hogy nem, hisz sért a svéd! Amikor elbúcsúztak, még csippentett egyet a Putyin a szemével: csak aztán tényleg úgy legyen!
A nyugatiaknak, mert hiába magyarázta volna nekik, hogy bántja, gyalázza a magyart a svéd, először azt próbálta mondani, hogy adjál pénzt. De nem adtak erre sem. Aztán már nem mondott semmit, csak azt üvöltötte némán, hogy
nem támogatom, mert CSAK! Mert GECI vagyok! Mert ez vagyok én! A nem-támogató, aki nem ért semmit, és nem is akar érteni! A szupergeci!
Ezzel kezdjél valamit! De hiába toporzékolt, meg se hallották. Most sem hallják, és ha hallanák, sem értenék. Mit akar ez…?
A magyar kormány ugyanúgy az újságokból, a hétfői sajtótájékoztatóból értesült a fordulatról, mint bármelyikünk. Orbánt nemhogy a nyugati vezetők, de maga Erdoğan sem méltatta arra, hogy idejekorán, akár csak pár nappal a megállapodás előtt szóljon neki, hogy ácsi. Most a szégyen következik, és a visszakullogás. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, hogy azt sem fogja észrevenni senki.
