A Brexitre szavazók nem tudták, hogy Nagy-Britannia kiválása az Európai Unióból mikor, hogyan és milyen feltételekkel történik majd, talán abban sem hittek, hogy győznek, de elmentek szavazni, mert „változást” akartak. A maradás hívei olyan biztosak voltak a dolgukban, hogy otthon maradtak. Donald Trump szavazói nem tudják, hogy Donald Trump pontosan mit fog csinálni elnökként, az ígéreteinek egy részével – az exit pollok szerint, ha még lehet hinni bármiféle felmérésnek – nem mind értenek egyet, 61%-uk egyenesen úgy vélekedik, hogy Trump nem elég felkészült a kormányzáshoz. De elmentek szavazni, mert „változást” akartak. Clinton néhány ezer vagy tízezer szavazattal elbukta a rozsdaövezetet – a dezindusztrializáció sújtotta Ohiót, Pennsylvaniát, Wisconsint, Michigant – és Floridát, olyan államokat, ahol Obama 2012-ben még győzni tudott. A potenciális demokrata választókat az a „terepmunka” sem mozgósította, amelyről a sajtó csak szuperlatívuszokban tudott beszélni. „Van egy kiszámítható hazudós és egy kiszámíthatatlan hazudós” – elmélkedett egy magát libertáriusnak valló bizonytalan szavazó a választás előestéjén. Az amerikai választók inkább vállalták a kiszámíthatatlanságot, mintsem hogy tovább viseljék a kiszámíthatót.
A választásokat végső soron az nyeri, akinek a választói elég motiváltak ahhoz, hogy elmenjenek szavazni, és ki motiváltabb, mint az, aki „változást” akar, és lát egy jelöltet, aki megtestesíti a változást? Obama első, elsöprő kampánya is a változás („change” és „hope”) ígéretére épített, és az első fekete elnökjelölt olyannyira megtestesítette a változás egy formáját, hogy az elbűvölt európai értelmiség pusztán a győzelméért hozzávágott egy Nobel-díjat. Aztán jött a valóság, a republikánus kongresszussal folytatott harc, az összeomló bankrendszer és a rendeleti kormányzás. Azt a kevés intézkedést, amit Obamának sikerült átvinnie, most a változás újabb (vagy talán még ugyanazon) vágya könnyen elsöpörheti. A mostani Trump-szavazók között kiábrándult Obama-szavazók is voltak; többen el is panaszolják a New York Times online oldalán, mennyire csalódtak. A „változás” mindenki privát illúziója; a kiábrándulás közös.
Hogy pontosan mi az a változás, amit a Trumpra szavazók akarnak, a saját szavaikkal egyszerűen kifejezhető: „ezek”, a „washingtoni mocsár” tűnjenek el, és minket, „kisembereket”, védjen meg a globalizációtól és tegyen naggyá a jelöltünk. Ugyanezt közpolitikai szinten megragadni sokkal nehezebb. Így a mexikói határ mentén építendő fal – amiért Mexikó fizet –, az összes illegális migráns azonnali kitelepítése vagy a kínai importra bevezetendő 45%-os vám jelenleg inkább metaforaként értelmezhetők. Egyéb ígéretei közül a nyereségadó-csökkentés könnyen megvalósítható, de aligha tölti el majd örömmel munkásosztály szavazóit, a klímaegyezmény felmondása és az olaj- és gázkitermelés jóváhagyása sem juttatja majd mindőjüket munkához. Azt is homály fedi, hogyan akarja az új elnök a „nagyarányú infrastrukturális beruházásokat” összeegyeztetni az adó- és hiánycsökkentéssel és a katonai költségvetés növelésével. Trump, saját bevallása szerint a kampány során a győzelemre koncentrált, nem arra, hogy elnökként mihez kezd majd. Nincs olyan ember e pillanatban, aki meg tudná mondani, mi Trump programja azon túl, hogy eljátssza önmagát elnöki szerepben. Így az sem lehetetlen, hogy a nárcisztikus bohóc – egy republikánus kongresszussal megtámogatva – végül ügyesen politizál. Az viszont előre látható, hogy mit nem fog csinálni: nem fogja azt a liberalizmusban gyökerező nyelvet beszélni, amit a második világháború vége óta Nyugaton megszoktak és természetesnek tekintenek. Nem lesz politikailag korrekt. Nem lesz az emberi jogok védelmezője, sem a kisebbségeké. Nem fogja számon kérni a demokráciát senkin, rajtunk sem. Könnyen lehet, hogy ráhagyja Putyinra a Közel-Keletet.
A legtöbb elemző és a legtöbb Trump-szavazó egyetért abban, hogy a Trump-„mozgalom” lényege az elitellenesség. (Kontextusként hozzácsaphatjuk ehhez, hogy a Brexit, az AfD előretörése és általában a jobboldali populista politika növekvő népszerűsége is mind elit- és politikaikorrektség-ellenes.) Trump sok választója dühös, időnként olyan ronda módon, ahogyan egy lincselő tömeg. A kampányeseményeken lelkesen skandálták, hogy börtönbe Hillaryval, és egy percig sem rendítette meg őket, hogy a jelöltjük az esetleges vereséget nem fogadná el. Ezt a haragot egy darabig kielégíti az alkalmi beszólogatás, a média és a liberális elit érzékeny pontjainak nyomogatása, de második ciklust nem lehet kihozni belőle, hacsak nem indul el Trump a két háború közti jobboldal útján, újabb és újabb szimbolikus vagy tényleges háborúkkal és erre hivatkozó szabadságkorlátozásokkal. Nehezen tudom elképzelni, hogy az Egyesült Államok elnöke állandó harcban álljon különféle idegen hatalmakkal, összeesküvésekkel, kisebbségekkel és migránsokkal, okkult erőkkel és belső árulókkal, Kínával és Kanadával, és ennek nevében korlátozza az elégedetlenkedő amerikaiak szabadságjogait, de a fantáziám korlátolt, tévedtem már nagyot – például Orbán Viktor remekül boldogul ezzel az eszköztárral kicsiny hazánkban.
Egy elitellenes jobboldali betörés lehet átmeneti – Jörg Haider jött, mi megijedtünk, aztán nem történt semmi különös. Trump is csúnyán megbukhat, de a Trump győzelmét hozó elégedetlenség nem fog eltűnni vele. Ugyanis nemcsak a globalizáció miatt vesznek el az ipari állások, hanem a technológiai fejlődés miatt is (arra nem utal viszont semmi, hogy a bevándorlók a náluk képzettebb munkásosztály állásait vennék el). Az iparban és a mezőgazdaságban a mesterséges intelligencia és a robotika fejlődésével egyre kevesebb (és magasabban képzett) emberre lesz szükség, akik aligha a középfokú végzettségű Trump-szavazók közül fognak kikerülni. A kisebb területen gazdálkodókat már most is különféle juttatásokkal védik Amerikában (és Európában). A kiskereskedelem és a szolgáltatási szektor az elemzők szerint nem tud olyan termelékenységnövekedést produkálni, amely látványos bérnövekedéshez vezetne, vagy akár csak garantálná a középosztályi életszínvonalat. Egy nacionalista és protekcionista kurzus rövid távon talán kedvére tesz a sebeiket dédelgető veszteseknek, de hosszabb távon, amikor az árak emelkednek, a gazdagok gazdagodnak, de jó állások még mindig csak elvétve akadnak, újratermelődik a harag is. A kérdés az, lesz-e rá tartós és civilizált megoldás.
