Hegedűs Dániel: Nyugaton a helyzet változatlan

  • Hegedűs Dániel
  • 2016. november 12.

Publicisztika

Az október 2-i népszavazás ténye és körülményei, az érvénytelensége ellenére végsőkig erőltetett, értelmetlen alaptörvény-módosítás, majd az ország vezető független napilapjának október 8-i cinikus kivégzése újra a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezte Magyarországot.

Mindkét esetben újabb határvonalakat lépett át a magyar kormány. Ám míg a népszavazási fiaskó elfedésének szándéka talán érthetővé teszi azt a kétségbeesett gátlástalanságot, amivel az alaptörvény-módosítás színjátékát az Orbán-rezsim mozgatja, a Népszabadság ügye (újabb) ki nem kényszerített hiba volt. Bár még nem sikerült rekonstruálni az eset gazdasági és politikai szála közötti egyértelmű összefüggést, a határainkon túl (is) mindenki tisztában van vele: a király meztelen. A Népszabadság esete óta senki nem érvelhet hiteles módon amellett, hogy Magyarországon alapvetően és végső soron mégiscsak érvényesül a sajtószabadság és demokrácia. Ráadásul míg a kvótareferendum gond nélkül beilleszthető volt az orbáni pávatánc rendjébe – hiszen a népszavazásnak semmifajta tényleges következménye nem volt az uniós jog szempontjából, ahogy várhatóan az alaptörvény módosításának sem lesz –, addig a Népszabadság agresszív felszámolását bajosan tudná visszacsinálni a kormány, ha a szükség mégis úgy hozná. S előbb-utóbb úgyis felszínre kerülnek a ma még hiányzó mozaikdarabok. Ha az Origo mintájára bántak volna el Orbánék a napilappal, az talán nem váltott volna ki ilyen felháborodást a nemzetközi porondon: a megszüntető döntés keresetlen brutalitása viszont magáért beszélt.

Martin Schulznak, az Európai Parlament elnökének és Gianni Pittellának, az EP szociáldemokrata frakcióvezetőjének elítélő nyilatkozatai, a nemzetközi sajtó kitüntető figyelme sokakban kelthette azt a benyomást, hogy a politikai együttállás ismét lehetőséget nyitott az unió és az ország más meghatározó nemzetközi partnerei előtt a magyar kormánnyal szembeni határozott kiállásra.

Drága tévedés

Ám mint oly sok esetben a 2011-es médiatörvény, a 2013-as negyedik alaptörvény-módosítás vagy a 2014-es szabad, de nem méltányos választások óta, a nemzetközi figyelem pár nap elteltével lanyhulni kezdett.

Magyarország meghatározó partnerei – mindenekelőtt az Egyesült Államok és Németország –, akik az elmúlt évek során nyíltan vagy kevésbé nyíltan konfrontálódtak Budapesttel, a közelgő választások miatt a belpolitikájukra koncentrálnak. Tény az is, hogy amúgy is drasztikusan kevesebb figyelem és erőforrás összpontosul a romos magyar demokráciára. A fő partnerek háttérbe húzódásával párhuzamosan nő az Európai Bizottság pozíciójának a jelentősége. Ezért aggasztó az, hogy Magyarország demokratikus kisiklása és a kormány destruktív Európa-politikája ellenére a bizottságnak nincs koordinált „Magyarország-politikája”, nincs egységes politikai stratégiája, ami az illiberális és antidemokratikus budapesti rezsimmel való együttélést valamiféle keretbe rendezné. Csak eseti technokrata válaszai vannak. Miközben a kohéziós források kifizetését Brüsszel az átláthatatlan döntéshozatali rendszerre hivatkozva éppen felfüggesztette (2014 tavasza után másodjára), a paksi nukleáris beruházást minden korábbi versenyjogi aggálya ellenére most jóváhagyni készül. A Népszabadságról október 10-én tartott tájékoztatóján a bizottság sajtószóvivője leszögezte, hogy a brüsszeli testület élénk figyelemmel kíséri a napilap bezárásának körülményeit – aztán hozzátette azt is, hogy a bizottság hatásköre szerfölött szűk e tekintetben.

Mit akarnak a Nyugattól?

Mit akarnak a Nyugattól?

Fotó: Sióréti Gábor

A formális jog alapján – a paksi beruházás kivételével – nehezen vitatható a bizottság álláspontja. De az is igaz, hogy az uniós források felhasználását fertőző korrupció, a közbeszerzési szabályok kijátszása és a médiapluralizmus maradékainak a felszámolása mind egy kulcsra járnak. A bizottságnak lenne lehetősége politikusabb jogértelmezésre és a Magyarországgal szembeni politikusabb fellépésre. Ez csak szándék és bátorság kérdése.

Csakhogy mind az Európai Bizottság, mind a bilaterális partnerek reakcióit kezdettől az eseti költség-haszon számítás határozta meg. A 2010 utáni években, amíg a demokrácia magyarországi kisiklását elszigetelt jelenségnek lehetett gondolni, a rezsim megregulázásából származó politikai haszon is jelentéktelennek tűnt. Partnereink inkább az együtt­élésre rendezkedtek be. Ahogy a rezsim a fékek és ellensúlyok rendszerének újabb elemeit iktatta ki, s mind szorosabb kontroll alá vonta a magyar politikát és gazdaságot, miközben demokratikus támogatottsága továbbra is érintetlennek tűnt, az esetleges politikai konfrontáció költségei csak nőttek – a haszon pedig továbbra is kétséges maradt. Aztán 2015 után, leginkább a menekültválságnak „köszönhetően” a „magyar modell” szélesebb európai kontextusban is sikerrel tudta elhelyezni önmagát. Innentől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán európai szintű kihívást jelent. A miniszterelnök az európai jobboldali-populista erők szimbolikus figurájává nőtte ki magát, s kritikusai szándékolatlan, ám intenzív támogatása mellett olyan nemzetközi képet sikerült kiépítenie, ami a konfrontáció költségeit egyenesen megsokszorozta. Minden egyes elszalasztott politikai lehetőség, be­avatkozásra alkalmat kínáló, de kiaknázatlanul hagyott ügy után csak tovább nőtt a helyzet kezelésének politikai ára. Míg az elején viszonylag egyszerű lett volna felmutatni a stoptáblát, mára ez már közel lehetetlenné vált.

Néma gyerek szavát

Ma szinte a teljes magyar demokratikus ellenzéki tábor osztja azt a diffúz meggyőződést, hogy Európának többet kellett volna tennie a magyar demokrácia védelmében – ám aligha akad bárki, aki meg tudná válaszolni, hogy mit és hogyan. Sem az unió, sem hazánk meghatározó külpolitikai partnerei nem tudnak a demokratikus ellenzék számára választást nyerni, nem tudják megbuktatni a fennálló hatalmat. De ha az ellenzék mégis politikai erőforrásként óhajt tekinteni névleges szövetségeseinkre, a nyugati demokráciákra, érdemes lenne először is végiggondolni, hogy mit is vár tőlük. Kritikus sajtónyilatkozatokat? Ebben ma sincs hiány. De támogatnák-e az ellenzéki pártok az Európai Bizottságot abban, hogy Lengyelország után Magyarországgal szemben is alkalmazza az ún. „jogállamisági eljárást”? Erre jogalapot a Kúria és az Alkotmánybíróság népszavazási döntéseiben, vagy a közigazgatási bíróságok tervezett „reformjában” e percben is tudnánk találni; ráadásul az eljárás a jogállamiság rendszerszintű érvényesülését vizsgálja az adott tagállamban, s így az elmúlt hat év alkotmánymérnöksége bőven szolgáltatna egyéb jogalapot is. S vajon támogatnák-e az ellenzéki pártok a kohéziós források tartós felfüggesztését vagy akár elvonását, mint a magyar kormány politikájára adott választ?

Az „ellenzéki külpolitika” az elmúlt hat évben alapvetően két tevékenységben merült ki: a messiásvárásban és a külföldi aktorok buzgó tájékoztatásában. Miközben ellenzéki politikusok az Európai Parlamentben vagy diplomáciai csatornákon rendre elmondják, hogy milyen rémes a helyzet Magyarországon, azt már – s talán önhibájukon kívül – képtelenek megfogalmazni, hogy mik lennének az elvárásaik és ezek hogyan illeszkednének saját politikai lehetőségeikhez. A nemzetközi partnerek szemében a mai demokratikus ellenzék az erőforrások hiánya miatt nem valós hatalmi alternatíva – ez a nemzetközi közösség passzivitásának egyik meghatározó oka. Ha a demokratikus Magyarország érdemben számítani szeretne a nemzetközi közösség egyes tagjainak és az Európai Unió intézményeinek támogatására az egyre autokratikusabb rendszerrel szemben, az ellenzéki erőknek meg kell változtatniuk a nemzetközi szereplők Magyarországgal kapcsolatos költség-haszon számításait. Ehhez pedig az ellenzéknek láthatóbbá kell válnia nemzetközi szinten. Fel kell élesztenie és kiaknáznia az évek óta elhanyagolt pártdiplomáciai csatornákat. Képesnek kell lennie egyszerre ambiciózus és reális alternatívaként bemutatnia saját magát, s választ adni arra is, hogy a nemzetközi partnerek ilyen vagy olyan lépései hogyan hatnának a magyar belpolitikai közegben, milyen segítséget jelentenének a demokratikus ellenzéki erők számára. S végül határozott álláspontot kell kialakítania a Magyarországot érintő esetleges lépések, horribile dictu szankciók ügyében.

Ha azt várja a magyar demokratikus ellenzék, hogy Brüsszel ne pusztán alkalomszerűen, ilyen-olyan, vérrel és verítékkel összetákolt jogi és szakpolitikai eljárások keretében foglalkozzon Magyarországgal, hanem egységes politikai stratégia szerint lépjen fel a nyílt autokratikus tendenciákkal szemben, akkor előbb magának kell képessé válnia a koordinált külpolitikai cselekvésre és az ezt szolgáló stratégia kidolgozására. Ma ilyesmi nem létezik; nincs az ellenzéki szereplőket az európai, nemzetközi politikai térbe vonó „ellenzéki külpolitika”. S amíg nem kezdődik el ez a munka, s kizárjuk az isteni közbeavatkozás lehetőségét is, addig Magyarország vonatkozásában a helyzet Nyugaton még sokáig változatlan marad.

A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.

Neked ajánljuk