Az utolsó esély - ez a neve a náci bûnök felkutatására szervezõdött Simon Wiesenthal Központ alighanem tényleg utolsó akciójának. Lassan hatvan éve, hogy véget ért a második világháború, bûnös, áldozat és tanú, még ha meg is érte az idei évet, egyre távolabb kerül az egykor megélt eseményektõl, hitelesen tanúskodni ilyen körülmények között módfelett nehéz, majdnemhogy lehetetlen - arról nem is szólva, hogy az egykori üldözöttek félelmei máig nem múltak el. Most egykori szemtanúk visszaemlékezése alapján mégis felmerült: él még legalább egy háborús bûnös Ausztráliában, bizonyos Charles Zentai, aki egykoron, 1944 õszén nyilas (vagy legalábbis nyilas érzelmû) altisztként oly sok eszmetársához hasonlóan zsidó származású polgárok kínzásában lelte örömét. Azután idõben megpattant a tengerentúlra, s háborítatlanul élt egészen mostanáig. Tegyük hozzá, nem egyedül: megannyi német, horvát, román, lett, litván, ukrán, szlovák, no és persze magyar társaságában. Nem haszontalan megnézni, hogyan is volt mindez lehetséges, s utána nyilvánvaló lesz, mik is a buktatói egy efféle utólagos jogorvoslati eljárásnak.
H
Bármely, a második világháború alatt elkövettet bûntett felderítésének feltétele, hogy rendelkezésre álljanak korabeli (lehetõleg közvetlenül az események után rögzített) vizsgálati dokumentumok. A túl hosszú idõ elteltével felvett vallomásoknak igen csekély a hitelességük, s egy jó ügyvéd bármikor szétszedi a csupán efféle bizonyítékokon alapuló vádat. Zentai ügyében állítólag vannak vizsgálati anyagok; ám ha ismerjük a háború utáni igazságtételi mechanizmust, a népügyészségek, népbíróságok mûködését, akkor erõs kételyeink támadnak az iratok megbízhatóságáról. Fájdalom, a negyvenes évek igazságszolgáltatási apparátusát sem feltétlenül az igazság kiderítése vezérelte, a politikai célok kijelölte prekoncepciók sokszor felülütötték a pontos ténymegállapítás igényét, s a felhasznált tanúvallomások sem voltak mindig hitelesek. A (politikai értelemben vett) Nyugatra menekült, vélelmezett háborús, népellenes bûnösök, akármennyire kegyetlen ezt kimondani, némi joggal hivatkozhattak arra, hogy anyaországukban nem számíthatnának méltányos eljárásra; ehhez elég ismerni a honi népbíróságok mûködését. Ámbár nálunk legalább élve a bíróság elé jutottak a vélelmezett háborús bûnösök, az úgynevezett vad tisztogatások során emberek ezreit ölték meg. Nemcsak Jugoszláviában vagy Lengyelországban, de Francia- és Olaszországban is, s a szovjet hadbíróságok sajátos mûködésére hely hiányában nem is térhetünk ki.
H
A háború utáni igazságtétel-rõl kétféle szélsõséges nézet is él a közvéleményben (természetesen annak más és más szegmentumában): az egyik szerint (ezt fõként a szélsõjobboldali-nyilas emigrá-ció táplálja, lásd például a Fiala-Marschalkó szerzõpáros Vádló bitófák címû könyvét) a népbíráskodás tulajdonképpen a "zsidó bosszú" vérengzõ eszköze volt; a másik szerint viszont néhány kirakatember és bûnbak kivételével a bûnösök többsége megúszta a felelõsségre vonást. Az igazság-hoz egyik megállapításnak sincs sok köze: a korabeli népbíróságok jelentõs számú elkövetõt vontak felelõsségre, mintegy 27 ezer vélelmezett elkövetõ ellen indult eljárás, közülük 477-et halálra ítéltek és 189-et ki is végeztek (köztük négy volt miniszterelnököt!). A vádlottak között Sztálin személyes kívánságára nem szerepelhetett Horthy; ez amúgy a perek politikai funkciója szempontjából is kockázatos lett volna. Jelentõs mennyiségû tettest sikerült tehát felelõsségre vonni - meg jó néhány olyat is, akik alkalmasint nem csináltak semmit (viszont valakik, jó magyar szokás szerint, feljelentették õket), másrészrõl, fõleg az elkövetõk óriási száma miatt, nem kerülhetett mindenki sorra.
A második világháború utáni menekült-káoszban igen könnyû volt lelépni. Még akkor is, ha az embert, mint megannyi náci fõbûnöst, nem szervezte be az amerikai (francia, brit) elhárítás. A mostanság nyilvánosságra került dokumentumok tanúsága szerint az egyik legszebb példa dr. Ney Károly esete. Ney huszárszázadosként a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (az Imrédy-párthoz köthetõ paramilitáris szervezet, formálisan veteránszövetség) egyik legfõbb vezetõjébõl avanzsált a talán legnagyobb létszámú magyar SS-harccsoport parancsnokává (obersturmbandführeri rangban), majd a háború után már a CIA ügynökeként titkos ausztriai fegyverraktárak és diverziós csoportok létrehozásában jeleskedett. Azt se gondoljuk, hogy az egykori eljárások függetlenek voltak attól, hogy mely egykori elkövetõket sikerült az ávónak beszerveznie. Egy, a hatvanas évek végén készült belsõ pártvizsgálat szerint még akkor is ezres nagyságrendben dolgoztak második világháborús bûnökben vélhetõen érintettek, jórészt a pártállami erõszakszervezetek alkalmazásában. Érdekes módon a pártállam irányítói sem erõltették az egykori kétkezi (tömeg)gyilkosok, különösen a nyilas pártszolgálatosok elleni büntetõeljárá-sokat. Alighanem tartottak attól, hogy kiderül, milyen mély és erõs volt egykor a nyilas mozgalom társadalmi beágyazottsága. Az egyetlen kivétel tán az 1967-es úgynevezett zuglói nyilasper: a tizenkilenc egykori kegyetlen nyilas gyilkost huszonegy évvel az általuk elkövetett vérengzések után állították bíróság elé és ítélték el (akadt köztük késõbbi sztahanovista és a néphadsereg repülõtisztje is). Arról sem feledkezhetünk meg, hogy nem csak a náci típusú bûnök elkövetõi úszták meg a felelõsségre vonást: ha egy ávós gyilkos idõben Nyugatra szökött, akkor (ahogy ezt Vajda Tibor egykori ÁVH-tiszt, többek vélelmezhetõ gyilkosának az esete is bizonyítja) nyugton élhette életét. Még ha a szándék meg is lett volna, képzeljük el, amint a honi kommunista rezsim egy kommunista gyilkos kiadatását kéri az imperialistáktól!
H
Jól tudjuk, mennyire csehül állunk múltunk feldolgozásával: a hatvan évvel ezelõtt (többek között aktív magyar részvétellel) elkövetett zsidóirtással sem nézett szembe a magyar társadalom. Egy nemrég a tévében ismertetett felmérés szerint a holokausztról szóló "hivatalos" diskurzus többnyire untatja, hidegen hagyja vagy enyhén/erõsebben irritálja a magyart. Most viszont indul hivatalos eljárás: az ügyészség hamarosan megkezdi a tanúk kihallgatását, s ha minden igaz, per is lesz a vádból. Ami, legyünk naivak és optimisták, újabb lehetõség a történeti önreflexióra. A népbíróságok kora lejárt, a jogi processzus ezúttal minden bizonnyal méltányos lesz mind az egykori áldozatoknak, mind a vélelmezett elkövetõknek, s ezúttal a (történeti) igazság sem szenved csorbát. Csak az a baj, hogy mindez már túl késõn történik, mondhatni, átkozottul késõn.
