Ő nyert, az ország polgárai tehát birkák, finomabb megfogalmazásban az olcsó orosz gázt és a "létbiztonságot" semmiképpen nem cserélnék el a kapitalizmus meg a privatizáció zavaros világára. A tudatlan szláv lélek, na ja.
Ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja a lényeget. Az, ami Belaruszban március 19-én történt, nem választás volt, hanem a diktatúra megszilárdítása, hovatovább a katonai szükségállapot bevezetésére és az ellenzék tömeges bebörtönzésére irányuló provokáció.
Azt természetesen nem jelenthetjük ki teljes magabiztossággal, hogy a belarusz polgárok ne lennének birkák, és ne lenne döntő hányaduknak ínyére a lukasenkói társadalommodell. Pusztán azt állíthatjuk, hogy rájuk nézve a két héttel ezelőtt történtekből semmiféle következtetést le nem vonhatunk. Csak arról a rendszerről, amelyik brutálisan elnyomja őket. Hiszen Belarusz semmiképpen nem hasonlítható egyetlen, nem kellőképpen demokratikus európai országhoz sem – ha valaki netán a százezres, Szerbiában vagy Grúziában látott tüntetéseket hiányolná Minszk utcáiról.
Az ország elnöke, a volt téeszelnök politikai pályáját a belarusz függetlenség híveként, majd a korrupciót vizsgáló parlamenti bizottság elnökeként kezdte. Miután 1994-ben – többé-kevésbé normális körülmények között – megszerezte az elnöki posztot, alig két év alatt felszámolta az amúgy sem túl szilárd lábakon álló demokratikus intézményrendszert. Bevezette az elnöki kormányzást; a parlamenttől nemcsak a jogköreit vonta el, de a tagjait is ő nevezi ki. Azóta minden választást megnyert, és ezek közül egy sem volt demokratikus és szabad. Belaruszban nem pusztán nem érvényesülnek kellően az alapvető szabadságjogok – Belarusz a legrosszabb rendőrállam; Argentína vagy Paraguay úgy harminc évvel ezelőtt. Sem a gazdaságban, sem a politikában, sem máshol nincs helye az egyéni vagy civil kezdeményezésnek. A sajtó ellenőrzése totális; nemcsak a médiumok állami tulajdonlását jelenti, de azt is, hogy a határon a katonaság elkobozza a rezsimmel szemben kritikus, Ukrajnában, Lengyelországban vagy Litvániában nyomtatott sajtótermékeket. Az ellenzéki vezetők az elmúlt tíz évben részben emigrációba kényszerültek, részben belső száműzetésbe; mindennapos a másként gondolkodók elleni fizikai erőszak. Lehet, hogy Lukasenko bomlott, nyilván nem véletlenül beszél magáról egyes szám harmadik személyben és hívatja magát Apucinak, Batykónak, de nem ez a legjellemzőbb tulajdonsága. Hanem hogy diktátor.
A március 19-i eseményeket választásnak hívni már önmagában is blaszfémia. A "szavazás" a vidéki körzetekben már napokkal március 19. előtt elkezdődött, a helyi apparátus az urnával a kézben házhoz ment, s helytelen ikszelés esetére termény-, valamint mezőgazdasági kisgépelvonást helyezett kilátásba. Lukasenko stábja a grassroot kampányt a belügyi szakszolgálatok szíves közreműködésével végezte (amelyek szoros kapcsolatban állnak az orosz társszervezetekkel). Az ellenzéki jelöltek nem állíthattak szavazatszámlálókat, a nemzetközi ellenőrzés hézagos volt. Azt a néhány ezer, nagyon bátor embert, aki Lukasenko győzelmi bejelentése után a minszki Október téren követelt új, igazi választást, a rohamrendőrség a múlt hét végén brutálisan szétkergette. Sokuk sorsa azóta ismeretlen; és semmi okunk arra, hogy ne tételezzük fel súlyos bántalmazásukat.
Mindez számunkra leginkább a miheztartás végett fontos. Persze, persze, Magyarország az unió tagja, s ha már Brüsszel a hangoskodáson kívül konkrét intézkedéseket nem tart indokoltnak, legalább a saját kormányunk tehetne néhány gesztust. Nem lenne túlzott elvárás: különösen, hogy Lukasenko ellenfelei az életükkel játszanak, s másban, mint a nemzetközi nyomásban, aligha bízhatnak. De ha már a köztársaság kormánya szarik bele (biztos nem érnek rá), legalább mi ne tekintsük a tüntetőket tiszteletre méltó, ám a világpolitika realitásairól alulinformált fantaszták maroknyi csoportjának. Hisz oly sokat kockáztatnak – miközben nem akarnak mást, csak azt, ami nekünk már régóta természetes.
