Ez hát a nép, [...]
még most gyermek ő, kit
el lehet könnyen bolondítani [...]
(Petőfi)
A nép szava mindig Isten szava. Isten szava azonban nem mindig a nép szava. Mert a nép véleménye mindig döntő, végső soron még az autoriter és a diktatórikus rendszerekben is, melyek a maguk módján szintén kénytelenek azt figyelembe venni - Metternich ismert mondása szerint a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, de ülni rajtuk nem lehet. Azt hinni viszont, hogy a nép mindig helyes döntést hoz, nagy naivitás és balgaság, hiszen nem mindig ismeri föl az igazi érdekeit. A demokráciának nem az a funkciója, hogy mindig helyes döntések szülessenek, hanem az, hogy a döntéseknek mindig meglegyen a kellő legitimációs bázisuk.
Miért hoz azonban adott esetben helytelen döntéseket a nép? Mert hogy hoz, azt minden választás után határozottan állítja legalább egy - ti. a választáson vesztes - politikai vélemény. Hogy jogosan-e, az viszont rendszerint csak a következmények fényében derül ki, s néha csak hosszabb idő múlva. (A német nép például 12 év múltán láthatta meg, kit és mit segített hatalomra 1933-ban.) Nos, miért tehát? Hiszen a nép nem bolond: megvan a józan esze, amellyel a döntést hozza. Mint minden embernek egyébként - de ki merné állítani, hogy ő egész élete során mindig csak helyes döntéseket hozott?! Ha azonban a józan esze ellenére is helytelen volt a döntése, akkor ezt a soha nem egyértelmű körülmények adekvát tudatosításának hiányával magyarázhatjuk leginkább. Ugyanezzel van dolgunk a nép időnként helytelen döntéseinek esetében is. Petőfi úgy gondolta, hogy a népet akkor lehet elbolondítani, amikor még gyermek, s ha felnő, ez nem lehetséges többé. Való igaz: egy gyermeket könnyebb megtéveszteni, mint egy felnőttet. De egy felnőttet is lehet, habár bizonyára nehezebben.
Magyarország utolsó évszázadának története tele van katasztrófákkal és rendszerváltásokkal. A történelmi folyamat tendenciája azonban egyértelmű: a múlt tradicionális magyar társadalmának modernizációja, s az ország beilleszkedése a modern Európába. Ki ne akarná ezt a célt? Viszont ki akarja megfizetni érte az árat? Mert a dolognak ára van. Az ismert mondás szerint: ha valamit meg akarunk változtatni, akkor valamit meg kell változtatni. A szóban forgó esetben jóformán mindent. És itt hiába kapálózunk és próbálunk alkudozni. Egy korábban röviden már fölidézett tanulságos történet szerint a cumae-i Sibylla annak idején kilenc jóskönyvet ajánlott föl megvételre Tarquinius Superbus római királynak, ám egy oly enormis összegért, amit az nem akart megfizetni. Erre a Sibylla három könyvet a tűzbe vetett, s a maradék hatért ugyanannyit kért, mint megelőzően a kilencért. A király persze ekkor még inkább sokallotta az árat, mire újabb három könyv lett a tűz prédája. Így végül a király csak az utolsó három könyvet vehette meg, ugyanazért a pénzért, amiért eredetileg mind a kilencet megkapta volna. Modernizációs folyamatunkban mi most az utolsó három könyvre próbálunk még mindig alkudozni, s az alapvető különbség ott van Magyarországon a két politikai oldal között, hogy az egyik szerint meg kell fizetni legalább most az árat, hogy kapjunk is érte végül valamit, a másik meg azt állítja, hogy ő azt ingyen is megszerzi majd. S a sorozatos rendszerváltások vesztesei boldogan hinni akarnak neki.
E veszteseknek alapvetően két nagy csoportja van. Az egyik a két világháború elbukása miatt bekövetkezett katasztrófák nagy vesztese: az ún. keresztény magyar középosztály és ennek régi segédcsapata, a birtokos parasztság. A másik az államszocialista rendszer összeomlása következtében létrejött piacgazdasági rendszerváltás nagy vesztese: a szakképzetlen proletariátus. E két, egymástól radikálisan különböző, sőt egymást megvető, illetőleg gyűlölő csoport sorakozhat föl most egységesen a Fiatal Desperádók Szindikátusa és annak Vezére mögött, hogy a választáson győzelemre segítse, s megkapja tőle az ígért Eldorádót.
*
Ennek a most hatalomra törő csapatnak kezdettől mindvégig egyetlen programja volt csupán: lecserélni a rendszerváltás előtti elitet, s elfoglalni a stallumait és a pozícióit. Már eredendően ebben a bandaszellemben működött, s ez mind a mai napig látványosan megmaradt. Hogyan is beszél Arturo Ui?
Mikor tizennégy évvel ezelőtt
Mint Bronx fia s szerény munkanélküli e
Városban megkezdtem pályámat - s mondhatom,
Nem sikertelenül -, nem volt velem más,
Mint hét kemény legény, akárcsak én;
Szegények, ám elszántak, hogy kivágják
Minden tehén húsából részüket.
Most harminc áll itt, s többen is leszünk.
Mivel eleinte a radikalizmus - benne főleg a radikális antikommunizmus - látszott erre nézve megfelelő programnak, így ezzel léptek színre. Amikor azonban kiderült, hogy ez nem megfelelő, megtették nemzeti és klerikális fordulatukat, s addig törleszkedtek az egykori középosztályok maradványaihoz, míg végre megkapták tőlük nemzetmentő minősítésüket. S amikor kiderült, hogy ez sem elég a győzelemhez, föl-fedezték maguknak az addig mélyen megvetett panelprolikat, s most immár együttesen nemzeti és szocialista nosztalgiákkal élve és visszaélve kísérlik meg az áhított visszatérést a hatalomba. És hogy ezt nagyon áhítják, annak a választási kampány kezdete óta számos tanújelét adták. Kampányuk ugyanis két részből áll: az egyik a teljesíthetetlen ígéretek naponta ismételt és megújított tömege, a másik viszont az ellenfél lejáratása minden elképzelhető és - eddig - elképzelhetetlen eszközzel.
Pontosan tudják természetesen, hogy a különféle szociális juttatásokra és támogatásokra vonatkozó ígéreteiket kormányra jutásuk esetén nem tudják majd teljesíteni, hiszen az államháztartás rendbetétele érdekében nekik is meg kellene tenniük az elkerülhetetlen és fájdalmas intézkedéseket. És eszükben sem lenne követni a korábbi szocialista miniszterelnök példáját, aki annak idején a választási ígéretek 100 napon belüli naivan becsületes betartásával tette inkább tönkre saját költségvetését. Hiszen ők - még korábban - világosan megmondták, hogy más a választási program, és megint más a kormányprogram. Most pedig nagyszerű példakép is áll előttük, az új lengyel ultrakonzervatív kormány, amelyet oly nagyon szeretnének követni a hatalomba - s amely a kormányra jutása után nem sokkal elismerte: nem tudja teljesíteni a kampányban tett demagóg ígéreteit, amelyekkel a választást megnyerte. Lehet persze, hogy a lengyel ultrák csakugyan olyan hülyék, mint amilyennek mutatják magukat, s hogy ezt nem látták előre. De a fiatal desperádók nem hülyék. Csak szélhámosok és csalók.
Az ígéretdömpingjükben való egészséges népi kételkedés ellensúlyozására szolgál az elmúlt négy év lejáratását célzó fekete mágia, miszerint "rosszabbul élünk". Ez arra az ismert tömegpszichológiai tényre épít, hogy ha az emberek csak kicsit élnek jobban, akkor úgy érzik: életnívójuk nem változott; ha pedig ugyanúgy élnek, akkor úgy érzik: az életnívójuk romlott. Ámde lássunk csodát: a magyar emberek többsége azt nyilatkozta a közvélemény-kutatóknak, hogy ők bizony nem élnek rosszabbul, mint négy éve. A desperádó-hazugsággyár szorgos agitprop-munkásai azonban ettől nem zavartatják magukat, s naponta újra elismétlik a hazugságaikat. Ám nem érik be ezzel, hanem legfőbb foglalatosságuk, hogy folyamatosan rágalmazzák választási ellenfelüket, a hivatalban lévő miniszterelnököt, kiforgatva annak minden ügyét, szavát és gesztusát. Ha pedig az látszik szükségesnek, nem riadnak vissza egy-két betöréstől, tolvajlástól vagy zsarolástól sem - aminek kapcsán aztán az is kiderül, hogy a desperádószindikátust tényleg, amint mindig is sejtettük, egy "felügyelőbizottság" irányítja, mely az elért üzleti sikerek alapján fizet osztalékot a hűséges szélhámosoknak és csalóknak, hazugoknak és rágalmazóknak, betörőknek és tolvajoknak - és persze a derék zsarolóknak, föltéve, hogy nem buknak le. Nemrégiben egy kiváló liberális publicista (régóta a desperádópropaganda céltáblája) meggyőzően mutatott rá, hogy egy ilyen szervezet leginkább a maffia névvel illethető.
*
Éppily fölülmúlhatatlanul mutatta meg egy kiváló konzervatív publicista (ellene mostanság indítottak hajszát), hogy a desperádómozgalom és annak vezére mérhetetlen veszélyt jelent a magyar parlamentáris demokráciára nézve. Elemzésében világosan kifejti, hogy - szemben az általánosan elterjedt zavaros szóhasználattal - a populizmus nem azonos a populáris demokráciával, sőt a demagógiával sem, amely mondhatni a populáris demokrácia egy mellékterméke. A populizmus egy sajátos, meghatározott jegyekkel bíró politikai eszmerendszer, melynek lényege az antiparlamentarizmus: a parlament, illetőleg általánosságban a képviseleti demokrácia szerepének tagadása, és helyette az úgymond igazi, közvetlen demokrácia forszírozása. E szerint a populista Vezér megkerüli az áldemokratikus képviseleti rendszert, és közvetlenül fordul a néphez: a nép véleményét és akaratát nagygyűléseken és egyéb utcai demonstrációkon, nemzeti konzultációkon és népszavazásokon stb. közvetlenül érzékelve és megszemélyesítve. Ebben az értelemben tartotta magát "igazi demokratának" egyfelől Hitler, másfelől Sztálin. A populizmusnak ugyanis két változata van. A baloldali populizmus neve kommunizmus, a jobboldalié pedig fasizmus. Az elemzés szerzője nem mondja ki, de munkájából egyértelműen kitűnik, hogy a desperádómozgalom esetében jobboldali populizmussal van dolgunk.
E jobboldali populizmus legfontosabb eleme és kötőanyaga a nacionalizmus: ez kapcsolja a desperádószindikátushoz és felügyelőbizottsági főnökéhez - elsősorban a köréje szervezett különféle úgymond "polgári", "gazda-", "professzori" és miegyéb körökön keresztül - a hanyatló középosztályokat. Az elveszített hatalmát máig visszasíró keresztény magyar középosztály, illetőleg ennek mai, az egykori nagysághoz viszonyítva szánalmas maradványa klerikus és laikus professzorai (e "hajdani eszelősök") révén szeretné az országot visszavezetni a kereszténynemzeti időkbe, ahol is neki mint hivatott vezető rétegnek természetesen megfelelő előjogai lennének. A gazdák, ugyebár mint a nemzet törzsöke és persze mint aránytalanul nagy súlyú szavazóréteg, e privilégiumok alapján zsarolják az államot a gazdaságtalan gazdaságok feneketlen hordójának folyamatos feltöltésére. A polgárok pedig itt semmi egyebet nem jelentenek, mint kispolgári in spe burzsujokat, akik úgyszintén az államtól várják pátyolgatásukat, hiszen ők ugye nemzeti burzsujok, nem ám afféle idegenszívűek.
A desperádószindikátus felügyelőbizottsága azonban nem csupán eszmei indokokból gyámolítja ezeket a "nemzeti" erőket, hanem mert a saját emberei, pontosabban ők maguk is ott vannak a soraikban. Egy új desperádókormány esetén így fölkészülhetünk rá, hogy az ország miniszterelnöke megint rendszeres baráti találkozókon (természetesen nem taggyűléseken, honi soit qui mal y pense!) fogja osztogatni jó tanácsait arra nézve, hogyan is járjanak túl barátai és üzletfelei az általa hivatalból képviselt magyar állam eszén. Ezért tiltakozik a desperádóvezér mindenféle privatizáció ellen: ha ugyanis nincsenek nagy állami vállalatok, akkor az állami pozíciók betöltői nem tudnak honnan lopni. Ez az ő nemzeti szocializmusuk, amelyet a népnek persze mint állami gondoskodást próbálnak eladni. Az az érvük, hogy a nemzeti vállalkozókat kell támogatni a nagy nemzetközi cégekkel szemben, mert akkor egyetlen ilyen nagy cég helyett sok kis vállalkozó tud majd munkaalkalmat nyújtani, e szellemben fogant - hogy vajon hány kisvállalkozó képes annyi munkaalkalmat adni (föltéve, hogy nem sinkófálja el egyszerűen a pénzt), mint egy nagy cég, azt már nem számolják ki.
És végül, mint minden populista mozgalom esetében, most is a Vezér köré szervezett nemzeti egységpárt hivatott megjeleníteni a nemzet egységét. A nagy nemzeti Szövetség soraiba kell belépnie és a Vezért kell követnie minden igaz magyarnak! S csakugyan ott is vannak már a hitehagyott konzervatívok, a hitehagyott liberálisok, a hitehagyott szocialisták: a minden rendű és rangú árulók, akiknek helyét Dante méltán jelölte ki a pokol legmélyebb fenekén.
*
Mindenki emlékezhet még a Vezér kijelentésére, miszerint a parlament (amely az ő győzelme esetén nyilván ismét háromhetenként fog majd hetenkénti ülést tartani) ellenzék nélkül is működik. Nem volt túl biztató az az újabb keletű kijelentése sem, hogy jogállam helyett kultúr-államra van szükség. Ha ugyanis az utóbbi egyszerűen csak kulturált államot jelentene, akkor azt kellett volna mondania, de mivel nem ezt mondta, ezért a mondatból csak a jogállam megszüntetésének a szándéka világos. S mindezt betetőzi az a legújabb kijelentése, miszerint a köztársaság csupán ruha a nemzet testén.
*
Ennél érdemes lesz egy kissé elidőznünk. A Vezér szerint tehát - egyfelől - van egy lényegi entitás, a nemzet, mely minden politikai szerveződés nélkül is létezik, s aztán tetszés szerint különféle politikai formákat ölthet magára. De ilyen nincs: a nemzet mindig politikai alakulat. Amiről a Vezér fantáziál, a magyarság valamely misztikus egysége, legföljebb potencialitásként létezik mindaddig, amíg valami aktualitássá nem teszi. És ez éppen a látszólag külsődleges politikai forma. Mert a forma - ezt Platón és Arisztotelész óta tudjuk - valójában nem külsődleges: a "forma" az az idea, eszme, amely a megformálatlan anyagot, masszát valamivé teszi. Esetünkben a népet nemzetté.
Csak az a kérdés: miféle forma? És miféle politikai szervezet? A Vezér - másfelől - úgy véli, a köztársaság csak egy a lehetséges formák közül. A primitív köznapi szemlélet számára bizonyára. De hát azt még a legprimitívebb joghallgatónak is illik tudnia, mivel az államelméletben ezerszer elmondják, hogy a res publica jelentése más. Az összes klasszikus, Montesquieu-től Kantig, megegyezik abban, hogy a "res publica" valójában az állammal, pontosabban a valódi állammal azonos. A valódi állam ugyanis nem puszta hatalomgyakorlás, hanem alkotmánnyal bíró és törvények által szabályozott szervezet. Ebben az értelemben "köztársaság" nemcsak a demokrácia és az arisztokrácia, de a monarchia is. A köztársaság így éppen nem a nemzet ruhája, hanem ellenkezőleg: a nemzet alkotója és élő lelke.
Egyfajta állam nem "köztársaság" csupán: a puszta hatalomgyakorlás, az önkényuralom. És a Vezér szavaiból - meg az egész gyakorlati politikájából - úgy tűnik csakugyan, hogy ő pontosan effajta államra gondol: a magyar nép az ő karizmatikus hatalomgyakorlása által kapja meg a nemzet alakját, az ő egyetlen akarata az az 1-es, amely a mögötte álló nullákból milliókat csinál. (Hol van ilyenkor "az alkotmány őre"? Ja persze, a vízépítő mérnököktől védi az alkotmányos értékeket.) És ha egy politikai mozgalom még ellenzéki státusban megszervezi a riválisok rendezvényeinek folyamatos terrorizálását a rohamosztagai révén, s ezt a véleménynyilvánítás szabadságának nevezi (amelybe spontán bekiabálások és füttyök tényleg beletartoznak, de előre megszervezett sípok és kereplők nem), ellenfeleit pedig választási feketelistákon tartja számon, ugyan mire számíthatunk tőle kormányon? Lehet például elfelejteni, hogy kormányra kerülése után a Vezér - föltehetőleg egy kultúrállami fejlődés kezdeteként - rögvest egy maffiózó figurát nevezett ki egy országos főhatóság élére?! Vagy lehet elfeledkezni a "megfigyelési ügy" hasonló maffiajellegéről?! Maffiamódszerek összekapcsolása terrorisztikus módszerekkel: nos, ez a fasizmus csalhatatlan ismérve.
Felteszem hát a kérdést, emberek,
Még egyszer, most, hogy megismertetek
És - merem remélni - jobban becsültök:
Ki szavaz mellettem? Meg kell jegyeznem,
Úgy mellesleg, hogy aki nincs velem,
Az ellenem van, tehát véleménye
Következményéért magára vessen.
Hogy Magyarország lakossága nem rajong igazán ezekért a módszerekért, azt a desperádóvezér is tudja. Ezért szeretne mindenáron mozgósítani más tömegeket is maga mögött. Már most mindent megtesz annak érdekében, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok - akiknek persze a nemzeti érzelmeire apellál - vegyenek részt a szavazáson: ehhez végül is elegendő egy itthoni bejelentett lakcím, a következményeket nem kell viselni. De a nagy álma természetesen az, hogy a Kárpát-medencei magyarok kapják meg a magyar állampolgárságot. (Ezt a kampány során meg is ígérte már nekik, s igencsak súlyos kérdés, hogy kétharmados parlamenti támogatás híján hogyan is akarná ezt vajon véghezvinni.) Hiszen ezek a rengeteg sérelmet elszenvedő, s ettől nyilvánvalóan frusztrált és magyar nemzeti oltalom után sóvárgó emberek (számuk most hirtelen ismét 5 millióra nőtt, holott a népszavazási kampány során megnyugtatásul a szerényebb 3 millióra mérsékelték), ha állampolgárságot - és bejelentett lakcímet - kapnának, időtlen időkre bebetonoznák a Vezér hatalmát. Ez eddig csak megalapozott gyanú volt, most azonban az új alvezér hivatalos programként is meghirdette.
Megnyerheti-e a választásokat a Fiatal Desperádók Szindikátusa? Természetesen igen: ha elegendő szavazót tud elbolondítani gátlástalan hazugságaival, demagógiájával és fenyegetéseivel. Azt ugyan nem állítjuk, hogy győzelme esetén fasiszta diktatúra alakul ki Magyarországon, mert ezt európai uniós tagságunk alkalmasint lehetetlenné teszi - de egy autoritárius hatalomgyakorlásra bízvást számíthatunk. Ha mármost egy felelős magyar választópolgár mindezt el kívánja utasítani, annak sajnos nem elegendő egyszerűen csak nem szavazni a fiatal desperádókra. Sajnos, bármennyire nem tökéletes a többi parlamenti párt sem, muszáj közülük valamelyikre szavazni. Hogy melyikre, az jóformán mindegy; ezeknél bárki jobb. Mert a mostani választáson ez a kérdés: parlamentáris demokrácia vagy populista autokrácia. Válasszatok!
