Rendszeresen rám tör egy gondolat. Szégyellem magam miatta, mert igazán nyakatekert és aljas, de elmondom: az szokott eszembe jutni, hogy tulajdonképpen sok előnnyel járna, ha Donald Trumpot meggyőző többséggel, lehengerlően, vitathatatlanul újraválasztanák az Egyesült Államok elnökének.
Ne hagyja abba az olvasást, ne törje össze a képernyőjét! Nem őrültem meg, és nem lettem szélsőjobboldali. Csak azt akarom mondani, hogy így az Egyesült Államok először is elkerülne egy intézményes fennakadást, ami akár polgárháborúhoz is vezethet. Ugyanis Trump soha nem fogadná el a vereségét, ha Joe Biden győzne. Már hónapok óta arról beszél, hogy a levélszavazatok tömeges szavazathamisítást tesznek lehetővé, és hogy soha nem fogjuk megismerni a valódi eredményeket.
Ha ő nyer, akkor persze elfeledkezik minderről, de ha a szavazók elfordulnának tőle, akkor elkezdene vagdalkozni mindazzal, amit korábban elhintett, kikiáltaná a saját újraválasztását, nem lenne hajlandó elhagyni a Fehér Házat, és annyira felkorbácsolná az érzelmeket, hogy a távozása után igencsak nehéz lenne újraegyesíteni az országot és letéríteni a politikai erőszakhoz vezető útról.
Egy ilyen Amerika lenne a legnagyobb ajándék Hszi Csin-pingnek, Vlagyimir Putyinnak, a világ összes többi bajkeverőjének és az összes ideológusnak, aki a demokrácia alkonyát hirdeti. Képzeljék el egy pillanatra az ő örömüket egy térdre kényszerült Egyesült Államok láttán, és jobban megértik, mire gondolok, amikor az jut eszembe, hogy ennél még Trump újraválasztása is jobb lenne. Persze csak annak a biztos tudatában, hogy az amerikai demokratikus ellensúlyok rendszere elég erős ahhoz, hogy kibírjon még négy évet Trump alatt, és hogy az Európai Uniónak tulajdonképpen…
Mondjuk ki: két korábbi tabu, a közös európai katonai védelem és a közös európai iparpolitika nem dőlt volna le ilyen gyorsan, ha nincs Donald Trump. Ennek az embernek elég volt hozzá egyetlen elnöki ciklus, hogy Európa újraalapító atyjává váljon. Nélküle, Covid ide vagy oda, az új Európai Bizottság nem nevezte volna ki magát „geopolitikai” bizottságnak, és a tagállamoknak közel sem lett volna elég négy nap, hogy ledöntsenek egy harmadik tabut: a közös európai hitelfelvételt a közös európai beruházásokra.
| ||
Vegyék ki a képletből Trumpot, cseréljék le egy olyan bizalomgerjesztő demokratára, mint Joe Biden, és hallani fogják, ahogy az európai fővárosok rögtön elkezdik magyarázni, hogy az amerikai visszavonulás csak pillanatnyi zavar volt a történelemben, hogy hamarosan visszatérünk a normális transzatlanti kapcsolatokhoz, ami megmenti az európaiakat attól, hogy bele kelljen vágniuk az európai védelem kalandjába, ami egyébként is nagyon drága lenne és nagyon gyorsan lehúzhatná az Uniót a föderalizmus feneketlen mélységébe.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben tegnap este, de most, hogy formába öntöttem őket, világos, hogy csak éjjeli képzelgések voltak, ugyanis a valóság egészen más.
Donald Trump egy lázító szájhős, akibe szemernyi bátorság sem szorult. Fél a börtöntől, és attól, hogy mi mindent kellene kiteregetnie egy bírósági eljárásban, ezért nagyon gyorsan lemondana róla, hogy túlságosan felkorbácsolja az indulatokat maga körül. Végül beletörődne a vereségbe, és ahelyett, hogy kapnánk még négy év etnikai lázítást, diktátorokkal parolázást, az atlanti szövetség lebontását, általános pancserséget, szégyentelen hazugságokat, reakciós bírók kinevezését és napi szintű közönségességet, visszakapjuk Amerikát, az igazi, találékony Amerikát, amelyik ragaszkodik az elveihez, a demokráciához, és amelyik hű szövetségese az európai demokráciáknak.
| ||
Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én, mindent összevetve, inkább megkockáztatnám, hogy Trump kétségbe vonja az eredményeket, mint hogy újraválasszák ezt a siralmas távozó elnököt, aki már így is annyi kárt okozott a világnak és a saját országának. Viszont…
Habár nem fogok visszatérni az első, hibás gondolatmenetre, a gond az, hogy alig van rá észszerű indok, hogy elhiggyük, hogy vissza fog térni a valódi Amerika, amelyiket annyira szerettünk: Roosevelt, a polgárjogi mozgalom, a szexuális forradalom Amerikája, az Amerika, amelyik megválasztotta elnöknek Barack Obamát, és amelyik védte Nyugat-Európát a hidegháború alatt.
Nem Donald Trumppal kezdődött, hogy az USA Ázsia felé fordult, hanem Georges W. Bush második ciklusával. A kivonulás a Közel-Keletről pedig azzal, amikor Barack Obama úgy döntött, nem semmisíti meg Bassár el-Aszad légierejét, miután az először vetett be kémiai fegyvereket. Az amerikai társadalom széthasadásához vezető lassú folyamat a hatvanas években kezdődött, azzal a félelemmel, amit a feminizmus, a szegregáció visszaszorulása, a spanyolajkú bevándorlás erősödése idézett elő az ország konzervatívabb felében, akiknek Donald Trump hősként tetszeleg.
Az amerikai válság még csak a legelején jár, ugyanis a hatvanas évek hasadását a kereskedelmi globalizáció és az ipar emiatti visszafejlődése tágította ki igazán. Amerika egyik fele bosszút akar állni, és Donald Trump, aki egykor demokrata volt, most azért testesítheti meg a republikánus jobboldal jobb szélét, mert a szélsőjobb már egyáltalán nem marginális tényező az Egyesült Államokban.
Akárhogy is lesz, nekünk, európaiaknak egy polarizált, saját maga ellen fordult, Kínával megszállottan rivalizáló országgal kell kezdenünk valamit. Ha Trump marad, abban reménykedhetünk, hogy egyszer és mindenkorra szuverén nemzetközi szereplővé változtatjuk az Európai Uniót. Ha Biden jön, akkor is reménykedhetünk ugyanebben, viszont közben nem kell süllyedni hagynunk egy léket kapott szövetséget, hanem megtárgyalhatjuk, mint szövetséges a szövetségessel, a transzatlanti szolidaritás új keretét, a felelősségek átrendezését. Viszlát hét hét múlva.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
