Fotográfusi pályája a hatvanas évek végén indult, amikor még nagyrészt férfiak uralták a szakmát. Férfiak voltak a Magnum alapítói is, ahová Markot a hetvenes évek végén bevették ugyan, de ez inkább kivételnek számított, nem bevett gyakorlatnak. A nyolcvanas évek végén a Magnum tagjainak csak a tizede volt nő, ám nem világos, hogy ebbe beleszámolták-e például az asszisztenseket is. A világ dolgainak női nézőpontból való bemutatása tehát alapvetően periferiális volt.
Mark maga is a kiszorult, kiszorított emberekhez húzott, elmegyógyintézetek lakóit, a hajléktalan tinédzsereket, a cirkuszok világában élő mutatványosokat fotózta. Intim, mégis kíméletlenül őszinte képekkel vált ismertté, átüt a munkáin, hogy mennyire közel tudott menni azokhoz, akiket lefényképezett. (Capa híres mondása szerint, ha nem jó a kép, nem mentél elég közel.) Pedig nem könnyű az emberi sérülékenységet megközelíteni, a többség tart is ettől, nehogy belobbanjanak a félelmeik.
Képei a kiszolgáltatottságról és az ellenállásról, a fájdalomról és a méltóságról beszélnek. Valamint a mindennapokban önmagunk elől is rejtett szorongásaink mély rétegeiről, illetve a női test, a női létezés társadalmi kontextusáról. A kiállítás átgondolt szerkezete lehetővé teszi, hogy a néző végig a fotográfus tekintetének pozíciójában maradjon, közel, de nem tolakodón, társadalmilag érzékenyen, de ítélkezés nélkül.
E válogatásban a fotográfus a nők változatos szerepeit, küzdelmeit és társadalmi pozícióit mutatja be, tudatosan kerülve a romantizálást és a szentimentalizmust. A Mai Manó Ház termeiben egymás mellé kerülnek a tragikumot hordozó képek, a személyes portrék és az olyan dokumentarista sorozatok, amelyek a női életút kiszámíthatatlan, kaotikus és kiszolgáltatott természetét mutatják fel. A kurátori rendezés szépen érzékelteti Mark módszerének lényegét, amely szerint a fotográfus részévé válik a megörökített emberi térnek és közösségnek. Az így született fotók sosem riportképek, inkább intenzív emberi találkozások lenyomatai. A művész legnagyobb erénye a szereplőkkel kialakított viszony komplexitása. A dokumentarista fotográfiában ritka hozzáértéssel kezelte azt a kényes határvonalat, amely a részvét és a távolságtartás, az empátia és a voyeurizmus között húzódik. Alanyait nem idealizálta, de nem is tárgyiasította, szenvedéseiket nem látványossá, csupán láthatóvá tette. Számára a fényképezés együttlétet is jelentett. Ez a perspektíva különösen erősen érvényesül női témájú munkáiban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
