A háromnapos sorozat zárókoncertjén, bár könnyen lehetett Casalshoz kapcsolódó darabokat találni, a műsor gravitációs középpontja mégis Brahms f-moll zongoraötöse lett. Még Casals A madarak éneke című darabja is csak brahmsi relációban tudott megszólalni, emiatt az eredeti koncepció nem vált szervező erővé. A fesztivál eredeti céljai azonban nem csorbultak, a kamarazenélés minden oldala meg tudott mutatkozni, ami hol örvendetes volt, hol kevésbé.
Az este legnagyobb erénye, hogy rengeteg kamaraformációt és fellépőt vonultatott fel. Ez nemcsak azért kiemelendő, mert a legnevesebb művészek prezentálták a műsort, de azért is, mert rengeteg kombinációja jelent meg a kamarázás dinamikájának. A színesség ugyanakkor azt is jelentette, hogy a művészi kvalitások a lehető legszélesebb spektrumot képviselték.
A zárókoncert Schumann egyik cselló-zongora művével (Öt darab népies stílusban) indult. Szabó Ildikó csellójátéka nehézkesnek és robbanékonyságra képtelennek tűnt. A „minden hangért megküzdés” pozitív jelentésrétegei sajnos nem jelentkeztek ebben az előadásban. Partnereként Simon Izabella könnyedsége tovább mélyítette a kettőjük közötti kontrasztot. Simon játéka ábrándos, felhőtlen, de kissé egyhangú volt, így az előadásukban nem tudott felszínre kerülni Schumann dinamizmusa.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
