Azt ugye ismerjük, a Karinthyt, az Így írtok tiből a Marianne három szíve címűt, amiben a Szobalány folyton bejön, és ilyeneket mond, hogy méltóságos asszonyom, a kis Jacques beleesett a hordóba, és most nem találjuk a lekvár alatt, továbbá a méltóságos úr az V. emeletnél tart.

Vagy valami hasonló: de kinek van ideje idézetet pontosítani, filologizálni, miközben jelentős irodalmi személyiségek zöttyennek az ember nyakába, még csak ki se írják, hogy vigyázz, a tetőn dolgoznak a sunyi kis párkák vagy azok a pufók kis közép-európai zsírangyalok, akik kisorsolták közötte azt az öt emeletet, miközben a Zrínyi vadkanjának mintájára néhány prágai bérgalambot uszítottak rá, megfeledkezvén arról - vagy épp nagyon is a tudatában léve annak -, hogy H. maga is kedvelője (volt) a vaskos tréfáknak, olyannyira, hogy tán még röptében is röhögött, ha máson nem, hát azon, hogy valami hasonlót, valami szintén a katasztrófa és a seggre esés határmezsgyéjén járó történetet már ő is leírt, nem is egyszer. (Méltóságos asszony, a kis Alajos felrobbantotta a gázórát, és a méltóságos úr a IV. emeletnél tart.)

Illetve dehogy röptében, zuhantában, amiben a Dosztojevszkij-szisztémát ismerhetni fel, amikor Zoszima sztarec holtteste a ravatalon szaglani kezd, hogy a testnek abból a megaláztatásából szárnyaszegetlenül reppenhessen fel a lélek. (Méltóságos asszony, a kis Marguerite gyermeket szült a néger inasnak, és a méltóságos úr a III. emeletnél tart.) Bohumil sztarec teste a neki kijáró repülés helyett a zuhanást (Méltóságos asszony, a kis Evelyne nadrágot húzott a fejére, és lelőtte a házitanító urat, és a méltóságos úr a II. emeletnél tart.) választotta, hogy elhagyja ezt a sanda és csúfondáros világot, ezt a táptalaját megannyi ízetlen tréfának, melyben a csattanót (Méltóságos asszony, a kis Rodolphe kicipelte Mérimée úr holttestét a szobából, és csúzlit csinált a hulla füléből, továbbá a méltóságos úr az I. emeletnél tart.) aztán a házmester dolga felmosni a járdáról - de csak a teste ér el a földszintre, a lelke, barátaim, az köztünk él, azt felcsipegették a túlságosan zajos galambok, csak győzzük kalapunkról lekaparni megkésett üzeneteit az elkövetkezendőkben.