Ilyenkor persze azonnal jön a felhördülés, ami még jó is, mivel semmi artikuláció, csak a hörr, ezt lehet, igaz, félremagyarázni, de nem szokás. A második lépés aztán már jó nagy marhaság, Deutsch Tamás cáfol, nem is ez a tervezet, meg nincs is tervezet, pedig a hülye is látja, hogy ott a papír tetején, hogy az. Meg azt is mondja, hogy ez nem a végleges, ami ugye logikus, ha egyszer tervezet, de nem elégszik meg ennyivel, tovább beszél, mondja: a kódot, amivel be lehet lépni a számítógépprogramba, csak a bizottsági tagok ismerik, kiprintelt példánya (igen, ezt mondja: kiprintelt, hiába, a régi reflexek, látszik, hogy csak nemrég nép meg nemzet, ha baj van, akkor meg rögtön kiugrik a kozmopolita bitang) meg csak a közvetlen munkatársaknak. Ez meg azért hülyeség, mert ha a megjelent áltervezet nem is az igazi tervezet, akkor ki a francot érdekel a szóba jöhető kiszivárogtató szocibérencek lehetséges köre?! Azt azért ő sem gondolja komolyan, hogy ha valaki már lenyúlta a gépből a tervezetet, akkor olyan kisgazda tanácsadó lesz, hogy direkt megkutyulja az anyagot.
Ilyenkor jobb lenne megállni a hörrnél, aztán széttárni a kezeket, és azt mondani: ha lenyúlták, hát lenyúlták, ha hülyét csináltak belőlünk, hát hülyét csináltak, mi már nem fokozzuk ezt az állapotot - igen, ez a tervezet. Aztán meg lehet keresni a bűnöst, és a kezébe adni a tökeit.
