Ezzel az Irán, Jemen és Líbia alkotta szűk körű „elitklub” tagjává vált, a világ több mint 200 további szuverén állama részese az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményének. A lépés ezzel együtt előre kalkulálható volt, Trump első ciklusában egyszer már hátat fordított a megállapodásnak (hogy aztán Biden ne csak visszavezesse oda az Egyesült Államokat, de rendkívül ambiciózus, 2035-re 61–66 százalékos kibocsátáscsökkentési vállalást is tegyen). Az azonban, hogy ez volt az egyik legelső intézkedése, nem csupán szimbolikus jelentőségű, hanem jelzi Amerika 47. elnökének eltökéltségét minden, szerinte az Egyesült Államok érdekérvényesítését, gazdasági és hatalmi érdekeit korlátozó környezeti szabályozás felszámolása iránt. A lépést aztán hamarosan követte a többi bejelentés is: a gáz- és olajkitermelésre vonatkozó korlátozások felszámolása („Fúrj, bébi, fúrj!” – szól a régi-új szlogen) éppúgy szerepel az intézkedések között, mint Biden „inflációcsökkentési törvényének” kivezetése (amely a gyakorlatban példátlanul nagyszabású, az 1000 milliárd dolláros nagyságrendet elérő beruházási program, elsősorban a megújuló energiaforrások és a zöld ipar, illetve infrastruktúra területén valósít meg, illetve ösztönöz befektetéseket). De része a trumpi antizöld politikának a szélerőművek szövetségi támogatásának megszüntetése éppúgy, mint az, hogy leállítják az elektromos járművek terjedését szolgáló programokat is. (Hogy mit szól ehhez a Tesla-vezér és kormányzati erős ember, Elon Musk, arról nem szivárogtak ki információk.)
És bár Trump lépésére számítani lehetett, van abban valami abszurd, hogy az Egyesült Államok épp a minden klímarekordot megdöntő, katasztrofális, a globális éghajlati rendszer visszafordíthatatlan megborulását bizonyító 2024-es évet követően (erről lásd a keretes anyagot – a szerk.), valamint a pusztító, s még mindig megfékezésre váró kaliforniai tűzvész idején döntött a kilépésről. Mintha egy ámokfutó, aki 200-zal cikázva száguldott az autópályán, amikor végül lesodródik az útról, repülés közben még a biztonsági övet is kicsatolná és kikapcsolná a légzsákokat, hogy annál nagyobbat szóljon a becsapódás.
Most gyengébb ellenállás várható
A kép meglehetősen borús, még ha nem is eszik olyan forrón a kását Amerikában sem. A párizsi egyezményből való kilépés bürokratikus eljárása akár egy évnél tovább is eltarthat – 2017-ben három évbe tellett, mire formálisan elhagyták a megállapodást. Ráadásul épp Trump előző kilépése mutatta meg, hogy az Egyesült Államok nem Magyarország, ahol az első számú vezető egyszemélyi döntései, mint kés a vajon szaladnak át a jogalkotás és megvalósítás különböző szintjein. Nem is a republikánus többségű szenátus vagy képviselőház jelenthet akadályt, hanem a sokszintű amerikai demokrácia és közigazgatás, ahol az 50 tagállam, és azokon belül az alsóbb szintű, akár helyi és városi önkormányzatok széles körű jogosítványokkal és önállósággal rendelkeznek. Trump 2017-es bejelentését követően rövidesen 24 tagállam (plusz Puerto Rico), köztük olyan nagy halak, mint Kalifornia vagy New York állam, kétpárti részvétellel klímaszövetséget (U.S. Climate Alliance) hoztak létre, amely elkötelezte magát a párizsi kibocsátáscsökkentési célok végrehajtása mellett. A célkitűzésekhez csatlakozott számos amerikai nagyváros is, amelyek – bár nem hivatalos részes felekként, de erőteljes lobbicsoportot alkotva – az ENSZ klímaegyezményének éves csúcstalálkozóin is aktívan részt vettek. Trump kivezetheti az Egyesült Államokat a párizsi egyezményből, de a tagállamok és más, alacsonyabb szintű kormányzatok a gyakorlatban semmibe vehetik ezt a döntést, és saját hatáskörben megvalósíthatják a megállapodás céljait.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
