Vannak utcák és terek Budapest belvárosában, amelyek az utóbbi években csodálatra méltóan bontakoztak ki. Majdhogynem autómentesen adnak végre teret a sétálgató, otthonaikból kirajzó embereknek, akik szobájuk négy fala helyett az izgalmas nyilvánosságot keresik, hogy a szabad ég alatt flörtöljenek és éljenek a városban. Túlságosan is sokáig mocskolták be és uralkodtak agresszív és koszos autók a szeretetreméltó dunai metropolison.
A Károlyi Mihály utca számomra mindig is csodálatos utca volt, majdnem minden házához történelem és történetek kapcsolódnak, a régi Egyetemi könyvtár kartotékdobozainak labirintusával, szemben vele az Ibolya presszó, ahol a mai napig az ablakban és a teraszon ülnek az ártatlanul friss szerelmespárok, hátul a félhomályban a kevésbé ártatlanok, a csalók és házasságtörők.
A következő sarkon aztán már a Centrál kávéház áll, az elűzött autóknak köszönhetően végre asztalokkal a szabadban, költséges és szép restaurálásának hála ma, mint az utolsó mohikánok egyike emlékeztet arra, hogy Budapest száz éve még, mint komoly rivális állt örökös harcban Béccsel, hogy ki nevezheti magát több joggal az igazi kávékultúra világfővárosának.
| ||
Ahogy örömömben csavarogtam ezen az utcán, csak most lettem figyelmes egy apróságra, ami jókedvemet egyik pillanatról a másikra elrontotta. Új utcanévtáblák függtek a régiek fölött. Már nem Károlyi Mihály állt rajtuk, hanem csak Károlyi.
A Károlyiak egyikei voltak az ország legnagyobb nemesi nemzetségeinek, mérhetetlen földbirtokkal, rengeteg kastéllyal és hőssel, ám éppen a család utolsó nagy fia, ez a bizonyos Mihály a személyes kedvencem az újkori magyar történelemben, és pont őt törlik most ki keresztnevének egyszerű áthúzásával a mindennapi emlékezetből.
| ||
Károlyi Mihály szobrát a Parlament közeléből szintén eltávolították, egy balatoni kis faluban talált menedéket, ahol szinte senki sem veszi észre, de legalább szobrának nem kellett emigrálni, mint neki oly gyakran sokat vitatott életében. Hatalmas palotájának mai sorsa az utcájában minden bizonnyal örömmel töltené el, ünnepélyes termei ugyanis a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adnak otthont. Engem jobban szíven talál keresztnevének törlése az utcanévtábláról, mint az a bosszantóan félresikerült, nemrégiben felállított emlékmű a német megszállásról, amely azt a hamis benyomást kelti, mintha Magyarországnak semmi köze sem lett volna a fasiszta terrorhoz. Az emlékműről legalább heves viták folynak, ennek az utópisztikusan gondolkodó férfinak a keresztneve azonban, aki a szociális romantikát nemcsak álmodni, hanem mindenáron élni is akarta, szinte észrevétlenül tűnik el – diszkréten barbár módon.
Meyer Krisztina fordítása
