Egy tiltakozás története

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. április 25.

Publicisztika

A magyar–amerikai kapcsolatok ma nem ott tartanak, mint a Vida Ildikó-féle kitiltások pillanatában. A helyzet sokkal rosszabb. Ennek a magyar külügyes tiltakozó jegyzék csak tünete, nem pedig oka.

2013-ban a ZDF készített egy háromrészes tévéfilmet Anyáink, apáink (Unsere Mütter, unsere Väter) címmel, mely óriási hatást gyakorolt a német társadalomra. Annak ellenére, hogy igazi esztétikai értéke nincs az alkotásnak, mégis sikerült ismét új tényekkel és eddig fel nem ismert szempontokkal szembesíteni mindazokat, akik okkal tekinthették magukat a nácizmus első számú örököseinek és egyben – utódként – áldozatainak.

A film nemcsak a német miértekre adott választ, hanem egyéb hogyanokra is, megjelenítve az előretörő Vörös Hadsereg által elkövetett borzalmakat, de tulajdonképpen először a német filmművészetben szó esett a lengyel ellenállás fő erejeként számon tartott Honi Hadsereg tagjainak antiszemitizmusáról is.

A film bemutatóját német részről a legújabb generációk érzékelhető megrázkódtatása követte, miközben az oroszok és a lengyelek kikérték maguknak, hogy hírbe keverik őket holmi erőszakoskodások és antiszemitizmus miatt. Különösen az a lengyel jobboldal kelt ki magából, amelyik Józef Piłsudski (1867–1935) marsall közvetlen szellemi és ideológiai leszármazottjaként tekint önmagára, legitimitást a két világháború közötti lengyel politikai valóságból merítve.

A lengyelek most ismét tiltakozhattak, de ez esetben nem Angela Merkelnél, hanem Barack Obamánál. Történt ugyanis, hogy James Comey, az FBI igazgatója, meglátogatván a washingtoni Holokauszt Múzeumot, kijelentette:

Németországban, Lengyelországban, Magyarországon és oly sok más helyen a gyilkosok és tettestársaik azt mondták maguknak, hogy nem tettek semmi gonoszat. Meggyőzték magukat arról, hogy helyesen cselekedtek, és hogy azt meg kellett tenniük. Ezt csinálják az emberek. És ez az, ami igazán ijesztő lehet számunkra. Ezért küldöm el hát ügynökeinket és elemzőinket a Holokauszt Múzeumba. Azt akarom, hogy menjenek oda, és álmélkodjanak és döbbenjenek rá, mi mindent vagyunk képesek elracionalizálni, és milyen szinten vagyunk képesek erkölcsi érzékünket elaltatni.

Elvileg ugyanarról van szó, mint a német film esetében, gyakorlatilag azonban annál sokkal többről, s nem véletlen, hogy az amerikai külügy igyekezett megkövetni a lengyeleket. Ugyanis míg az Anyáink, apáink esetében letagadhatatlan történelmi tényként került szóba a lengyel ellenállás soraiban harcolók antiszemitizmusa, addig Comey szavai mégiscsak azt sugallták, hogy a náci rémtettekért a lengyelek is osztott felelősséggel bírnak. És ez nem igaz.

1939-ben, akkor, amikor először a nácik, majd a szovjetek támadtak rá Lengyelországra, a lengyel államiság, az államgépezet megszűnt létezni; minden, ami ezt követően a holokauszt keretében megtörtént: lágerépítés, transzportok elindítása, tömeggyilkosságok és a maradványok eltüntetése (elégetése a krematóriumokban) kizárólag a német nácikhoz volt köthető, s nem a lengyelekhez, különösen nem úgy általában Lengyelországhoz.

Ám nemcsak a lengyelek tiltakoztak, hanem a magyarok is. A Comey által elmondott beszéd a Washington Post április 16-i számában jelent meg nyomtatásban, a Külgazdasági és Külügyminisztérium pedig már 20-án átadta a budapesti amerikai követségnek a maga tiltakozó jegyzékét; nem is rejtetten a lengyel reakciókból merítve inspirációt.

Érdemes feltenni a kérdést, vajon összehasonlítható-e az egykori lengyel és magyar helyzet? Vajon éppúgy megalapozott lenne a mai magyar tiltakozás, miként a lengyel? Aligha.

  • A magyar zsidósággal szembeni fellépés nem azt követően indult el, hogy a német csapatok 1944. március 19-én megszállták az országot.
  • A megszálló német csapatok nem zúzták szét a magyar kormányzati adminisztrációt, épp ellenkezőleg: nagymértékben támaszkodtak rájuk.
  • Horthy Miklós admirális, államfő egészen a kiugrási kísérletig helyén maradt, sőt
  • a szövetségesek fenyegetésére, hogy a háború után bíróság elé állítják a zsidóság elpusztításában való együttműködése miatt, 1944 nyarán leállíttatta – azaz leállíthatta (!) – a deportálásokat.
  • Mára már többszörösen bebizonyosodott: a deportálások kivitelezéséért, sőt azok felgyorsításáért nem a németeket, s még csak nem is a Budapesten tartózkodó Adolf Eichmannt terheli a fő felelősség, hanem a magyar adminisztrációt, élén Sztójay Döme miniszterelnökkel és két államtitkárával, Baky Lászlóval és Endre Lászlóval. Mindhármukat 1946 tavaszán kivégezték.

 

A magyar tiltakozás tehát meglehetősen perfid, ugyanakkor mégis megvan a maga belső, kifejezetten az Orbán-kormányhoz köthető logikája.

Ideológiailag ugyanarról van szó, mint amit a radikális lengyel jobboldal produkált az Anyáink, apáink című film esetében: ők is, miként most a Fidesz, igyekeztek mentesíteni a vádló történelmi tényektől a két világháború közötti rendszert, minthogy a maguk szellemiségében és értékvilágában ahhoz hasonulnak, és abból remélnek „nemzeti legitimitást” meríteni, legyen annak akármekkora is az ára.

De a lengyel–magyar párhuzamnak itt vége, ugyanis a mai Lengyelország szilárd szövetségese és őszinte barátja az Egyesült Államoknak, a mai Magyarországról viszont ez egyáltalán nem állítható. Lengyelország okkal és nyomatékkal figyelmeztetheti Washingtont, hogy az FBI igazgatója téved, a magyar kormány pattogása viszont inkább önleleplező, nemcsak a történelmi tények, de a 2010 óta tapasztalható megbízhatatlanság és a jól kivehető, naponta kommunikált ellenséges érzület miatt is.

Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a magyar–amerikai kapcsolatok ma ott tartanának, mint a Vida Ildikó-féle kitiltások pillanatában. A helyzet sokkal rosszabb. Ennek a hétfői magyar külügyes tiltakozó jegyzék csak tünete, nem pedig oka.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Neked ajánljuk