Amikor nincs magyarázat - A Germanwings-tragédia értelmezéseiről

A Germanwings-gép utasait a halálba vezető Andreas Lubitzról nem találni olyan híradást a vezető európai lapokban, amelyben gyilkos cselekedetét ne kötnék a betegségéhez, rögtön a címadással. De miért is?

Nem a depresszió miatt

A Der Spiegel egyik számát Lubitz személyisége és tette megértésének szenteli Die Schuld­frage (A „ki a hibás?” kérdés) címmel, s az összeállítás, mintegy kijelölendő a gondolkodás irányát, a Krankenheit und Massenmord (Betegség és tömeggyilkosság) alcímet kapta. Az európai sajtóban ezenkívül sem találni olyan cikket, amely ne Lubitz pszichiátriai betegségével hozná összefüggésbe az általa előidézett tragédiát.

Miután világos lett, hogy a másodpilóta öngyilkossági szándékkal rántott magával 149 áldozatot az elátkozott Airbuson, s miután otthonában pszichiátriai orvosi dokumentumokat találtak többek között arról, hogy a tragédia napján nem is dolgozhatott volna, s miután fény derült arra, hogy korábban pszichiátriai kezelés alatt állt (depresszióval és öngyilkossági hajlamokkal kezelték, egy időre megakadályozva ezzel pilótává válását), minden mértékadó lap (a Spiegel is) külön cikket szentelt annak, hogy a depresszió­ból nem következik a gyilkolás. Vagyis hogy ez nem elégséges magyarázat a történtekre. Itthon a 444.hu írt erről részletesebben, alaposan átfésülve a nemzetközi sajtót; ki­emelték, hogy csupán a gyilkosságok 5 százaléka mögött húzódik meg betegség, és a depressziós betegek kevesebb mint 5 százaléka követ el erőszakos bűncselekményt. Akárcsak a skizofrénia, a bipoláris vagy borderline személyiségzavar esetében sem jellemző a mások ellen irányuló bűncselekmény nagyobb aránya, mint a társadalom egészében, hogy a ma divatos diagnózisokat említsük.

Hiába a méltánylandó igény, hogy érhetővé tegyük magunk számára az érthetetlent, a betegség témája nem visz messzire. Az AP hírügynökségen keresztül vált közismertté a vonatkozó legfrappánsabb szakértői megszólalás: Simon Wessely, a londoni King’s College pszichiátriai intézetének oktatója fejtette ki, hogy még ha Lubitz teljes orvosi dokumentá­ciója is rendelkezésünkre állna, és ha még életében szakértői interjúkat készítettek volna vele, akkor sem találnánk magyarázatot egy ilyen cselekedetre.

Hát akkor?

Ha tudjuk, hogy Lubitz betegsége nem magyarázza a gyilkolást, akkor miért nem lehet a depressziójától függetlenül gyilkosnak nevezni? Tömeggyilkosnak, tömeges öngyilkosságot végrehajtó öngyilkosnak vagy „spree-killer”-nek, ahogy az angol hívja azokat, akik előre kitervelten, nyugodtan visznek halálba másokat magukkal, az ámokfutás minden véletlenszerűségétől mentesen, felkészülten – ahogyan Lubitz is kielemezte a pilótafülke bezárását és a különféle öngyilkossági módszereket az interneten, hiszen nem véletlenül hajtotta végre „profin” a tettét.

Miért a betegség a legfőbb magyarázó tényező e történet narratívájában, ha egyszer tudjuk, hogy nem elégséges feltétel a betegség a gyilkoláshoz? (A norvég tömeggyilkos Breivik pedig időben a legközelebbi példa arra, hogy nem is szükséges feltétel a betegség egy őrült, embertelen tetthez.)

Egy ilyen szörnyű eset, bármennyire is ritka, szorongást kelt a szemlélőben. Az eszünkkel tudjuk ugyan, hogy igen kicsi az esély, hogy úgy járjunk, mint az a 149 ember, de a tragédia brutalitása, felfoghatatlansága szorongást vált ki. Nem félelmet, mert az konkrét, és azt el tudjuk űzni a repülés biztonságára vonatkozó statisztikákkal (vagy azzal, hogy nem ülünk repülőre), hanem egy annál jóval bizonytalanabb, megfoghatatlanabb szorongást. A betegségmagyarázat pedig, úgy tűnik, társadalom-lélektanilag alkalmas szorongásunk mérséklésére. Az egyetlen, amit fel tudunk mutatni mint közérthető, kellően tudományos magyarázatot arra, hogy mi járulhatott a tragédiához, és egyben el tudjuk érzelmileg távolítani magunktól a dolgot, hiszen a beteg nem mi vagyunk. A beteg soha nem mi vagyunk, az mindig ő.

Ezzel persze rendesen ártunk azoknak, akiket betegként diagnosztizáltak, mert igencsak ráerősítünk a betegség/horror párhuzamra, a kiközösítendőség igényére. De legalább ennyire ártunk azoknak is, akik beteggé lehetnek egykoron, márpedig ha tetszik, ha nem, ez mindannyiunkkal előfordulhat. A The New Yorker által megszólaltatott pszichiáter, Gary Greenberg arra figyelmezteti az olvasókat, hogy minden harmadik amerikainál kimutatható valamely mentális zavar kritériuma, és hogy ezt több mint a felükről életük során ki is mutatják.

Racionalizálás

Találkoztak azzal a jelenséggel, hogy az vágja a másik fejéhez, hogy „beteg”, aki maga látványosan szorong attól, hogy vele nincs minden rendben, de a szaksegítséget kizárólag másoknál tudja elképzelni? Mert neki nincs és nem is lehet rá szüksége! Hogy a hangos „betegezésben” kicsit sem zavartatja magát attól, hogy ennek megállapítására mégiscsak a szakemberek hivatottak? Nyilván találkoztak ezzel, az európai történelem és irodalom bőven ontja a példákat a megbélyegzés e fajtájára, nem beszélve a hétköznapokról. Elfogadott ez olyan emberek körében is, akik zsidók, cigányok tekintetében pontosan tudják, mit jelent megbélyegzettnek lenni.

Ez a konszenzus teszi lehetővé, hogy aránytalanul nagy hangsúly essék Lubitz betegségére a tett megítélésekor. Nehéz elbírni, hogy nem tudunk annál többet mondani, mint hogy nagy az Isten állatkertje. Istentelenül nagy.

És nehéz elviselni, hogy már nem tudjuk felelősségre vonni az elkövetőt. A szakma nem használja a sikeres öngyilkosság kifejezést, mert ezzel pozitív szót kapcsol egy tragédiához, hanem a befejezett öngyilkosság kifejezést javasolja a sajtó számára is. Csakhogy Lubitz esetében senkinek nincs kedve e ­finom árnyaláshoz, hiszen mégiscsak 149 másik embert rántott magával – sajnos sikeresen.

Ez a bénító tehetetlenség is abba az irányba tolja a közvéleményt, hogy felelőst keressen, akár egy intézményrendszert. Persze hasznos és értelmes, hogy az eset kapcsán újra és újra beszéljünk az öngyilkosság jellemzőiről, arról, hogy milyen előjeleit észlelhetjük, de nem tudjuk magunkat megnyugtatni, hogy ez a történet elkerülhető lett volna. Ez az eset akkor lett volna elkerülhető, ha Lubitz el akarja kerülni, ha ilyen irányú késztetéseit nem titkolja, hanem segítséget kér a leküzdésükhöz.

Persze a repülésbiztonságért felelős hatóságoknak el kell gondolkodniuk azon, hogy fel lehet-e készülni a potenciális gyilkos pilóták kiszűrésére, de valószínűleg nem a pszichológiai tesztek lesznek a legmegfelelőbbek. Az Indóház (iho.hu) megkérdezett néhány pilótát a történtek után, akik érthető okból név nélkül nyilatkoztak. Izgalmas a gyakorló szakemberek kételyeivel találkozni – és egyben ijesztő is a kulisszák mögé pillantani. „Most persze a sok szerencsétlen kolléga jól megszívja, mert majd szigorítják a pszichológiai vizsgálatokat. Olyan ostoba vizsgálatoknak kell megfelelni, amiket a diliházban sem csinálnak, és persze közük sincs a repülés közben előforduló igazi stresszhatással járó pszichológiai terheléshez… – nyilatkozza az egyik szakember, majd tömören kifejti, mi a gond a kiválasztással: – Adott két ember, aki jelentkezik ma a világon bármelyik (!) légitársasághoz. Az egyik jól előképzett, végigjárta a »szamárlétrát«, kezdte valamelyik repülőklubnál vitorlázással, aztán motoros repülés, és így tovább. Addigra összegyűlt valószínűleg több száz, esetleg több ezer (!) órája, ha bármi probléma lenne vele, akár mentálisan, az már kiderült volna. (Ez igaz a katonai pilótákra is, hiszen a képesítésük semmit sem ér a civil szférában.) A másik embernek 100 órája van, éppen megszerezte a szakszolgálati engedélyt, de vállalja, hogy a saját nagygépes kiképzését kifi­zeti a légitársaságnak. Ön szerint melyiket fogják felvenni? Na, ez itt a probléma. Nem véletlen, hogy tavaly az Asiana Air gépe leszállás közben átesett (!), jó időjárási körülmények között, miközben két »pilóta« ült ott. A légitársaságok kiválasztási rendszere egyértelműen gazdasági alapú, nem szakmai.”

És miközben a médiának nagy a szerepe ebben a társadalmi összekacsintásban betegség és gyilkolás „összefüggésében”, méltatlanul kevés szó esik az elhunytak családjáról. Ők csak a tragédia napján léteztek számunkra. Természetesen nem a hozzátartozók utáni kukkolást hiányolom (amiről Lubitz esetében gondoskodott a bulvársajtó), hanem az együttérzés kifejezését. Annak a felmutatását, hogy tudjuk, nem hirtelen sokk érte őket, hanem generációkra kiható fájdalom. Annak a kifejezését, hogy másnap, harmadnap is fontosak nekünk, hozzánk tartoznak, így is, sérülten.

A szerző újságíró, a magyarnarancs.hu volt főszerkesztője, a Magyar Hospice Alapítvány munkatársa.